Kalász István
Balog feljegyzései abban a bizonyos füzetben

A halálra gondolnod kell, különben nem vagy hiteles. Legalábbis a halálról hitelesen kell tudnod mesélni, vagyis-vagyis pl., egyszer 14 évesen jártál a hullaházban. Beszöktél abba a komor épületbe, mert valami vonzott ODA! A boncteremben belestél a fehér lepedő alá - a halottaknak nyugodt az arcuk - ez a felfedezés akkor meglepett, sokat töprengtél ezen azóta is, a nyugalmon, ami a halottakból feléd áradt, igen, mindezt komor tekintettel meséled a többieknek, nos, művészlelked van, semmi kétség.

Lehet: a gyakorlatra elméletet húzni? Miért is ne? Mert is ne? A gyakorlatot így lehet fogalmakká változtatni, majd a fogalmakat lehet aztán cincálni, ismételni, magyarázni, rendszerbe szervezni, még fejleszteni is lehet ugyebár. Majdan ezen az elméleten keresztül megmagyarázni, vissza/meg/fejteni az író gyakorlatát, ergo: magát az írást. Sőt: olykor-olykor meg is lehet erőszakolni azt. A végén aztán így néznek egymással bizalmatlanul farkasszemet: az írói valós gyakorlat, azaz: a húsvér szerző - hóna alatt a művel - és az elmélet, a valós cikk. De tudott dolgok ezek.

Író akarsz lenni? Mondjuk egy kisvárosban élsz, 17 éves múltál, és nagyon eleged van ebből a városból? Ebből a "mindigugyanazokjönnekszembeazutcán" világból? Ezt persze ki is mutatod, ergo: megvetsz mindenkit? Utálnak is ezért alaposan... Persze, nem vagy olyan, mint a többi, ugyebár! Tehát: mi lehetsz a kisvárosban? Milyen lehet a jövőd? A helyi gimnáziumban lenyomod az érettségit, utána elmehetsz szakmát tanulni, lehetsz telefonműszerész, fotólaboráns, unott pincér, elmehetsz a könyvesboltba gürcölni, ahol aztán előbb-utóbb megkongatod az elhanyagolt főnökasszonyt, később egy lány terhes lesz tőled, a könyvesboltból persze ezek után menned kell... Nem, ugye? NEM, ez nem jó.

Vagyis: az író érdekelt abban, hogy szülessen önmaga tollából önmagáról elmélet? Hogy ne szaladjon esetleg félre az írói értelmezés a zsúfolt ítészi íróasztalon, és akkor utólag szegény író nem tudja megmagyarázni legvégül önmagát valamelyik tévéműsorban? Csak dadogjon írásáról a mikrofon előtt? Vagyis: nem tudja eladni önmagát? Persze, hogy szüljön elméletet! Írjon manifesztumot önmagához! Adjon komor utasítást önmaga olvasatához, fűzzön erélyes apellátákat írói gyakorlatához. X. című könyvéhez bátran ragassza az Y. a gondolatot, Z. novellájára pedig tapassza rá a B. elméletet! A gyakorlat, a tényleges írói "fenékmeló" után mindig jön az elmélet, a kritikus rendszerező gyakorlata, és az elmélet - tud még követni? - maga is művészeti ág. Mindig keresi az újat. Mint olyat. Tehát? Akkor a szerző jól teszi, ha eteti az éhes bestiát. Gondolattal, anekdotával, aranyköpéssel, esetleg egy-egy jó - nem baj, ha lopott - idézettel. Elmélettel ugyebár.

Tehát: lenyomod az érettségit, aztán fogod magad, elbúcsúzol az aktuális barátnődtől, majd sebes léptekkel irány a vasútállomás. Vége az elvesztegetett éveknek! Vonat, nagyváros, zaj, minden mozog, búg, mindenki elegáns, mindenki cool. És az agyad majdnem szétrobban. A nagyvárosban persze ismersz valakit, aki szintén utálta a kisvárost, tehát: eljött onnan, tehát nagyvárosban él. Szóval egy fickó, akivel valamiben közösek vagytok. De ne várj sokat ettől a kapcsolattól. Mert látsz majd: albérletet, vacak melót, ostoba lerészegedéseket rossz kerületek rossz csehóiban. Vagyis pontosan azt az életet látod, amit a kisvárosban is lehetne folytatni, ráadásul sokkal olcsóbban és lényegesen becsületesebb emberek társaságában. Tehát? Ott állsz a pályaudvaron markodban a táskáddal, és vidékinek érzed magad. Na, az is vagy, semmi vita - jöhet az első feladat: szállást kell találnod. Az ismerőshöz fordulsz. Beköltözöl hozzá. Két hetet kapsz, hogy saját szobád, lakásod legyen nagyvárosban. Ennyi elég, ha éles a szemed, ha jó az emberismereted, és ha valóban maradni akarsz, ha valóban akarod. Van aztán még egy heted, hogy nőt húzzál magadnak a városban. Nem kell, hogy szép legyen. Kedves legyen és - ez itt a lényeg - származzon a nagyvárosból. Ismerje az ottani viszonyokat. Amennyiben ugyanis az ismerősödnél maradsz, mi lesz belőled? Akkor pincér, raktáros valahol a város széli szupermarketben, sumák benzinkutas..., nem-nem, ez nem járható út.

Mert: a mű áll. Megállt a polcon (is), ha kinyomtatták, vagyis megállt az időben is végleg, és mert áll, védtelen. Utólag magyarázgatni a terméket kínos. Ezt minden író, szinte minden író tudja. Tehát? Vagyis kortalanabbá teheti magát a művet a mellékelt zavaros elmélettel. Amennyiben az író azt állítja, hogy a könyv titka a mindent átható fehér szín (legyen most ez a képletes marhaság), a valamirevaló kritikus a feketét mindenképpen fel fogja fedni a sorok között. Így máris itt az édes dualitás vagyis-vagyis: a kritikus először csapdába trappolt, de nem tehet mást, másfelől pedig ha már fekete és fehér bizonyítottan megvan, akkor könnyű a szürkét, a zöldet, a kéket előhalászni a sorok közül.

Mit írtál eddig? Semmit. Végtére: van egy-két történeted a táskában, trehányul legépelve, de ezek az ifjúságodról szólnak, kisvárosi, szűkös nyavalygások idétlen szerelmekről, korai megömlésekről, ezt senki sem fogja kitépni a markodból. Az unott, lélekben megkopott, feleségkínzott szerkesztők nem erre várnak. Vagyis? Mitévő legyél? Figyelj a vágyadra! Alaposan. ÉS: nézz ki magadnak egy kocsmát. Ne legye nagyon drága, ne legyen nagyon lerobbant. Legyen a belvárosban, pontosabban a belváros peremén. Ott ülj egy hétig. Várj. Várni is tudni kell.

Akkor: mert szinte mindenki volt már szerelmes életében, a szerelemben mindenki érdekelt és érintett és ért hozzá. Amennyiben viszont a szerző hajléktalan volt, amikor a regényt írta, nos, egy olyan emberrel, aki de facto hajléktalan volt, nem lehet vitatkozni. Az élményről nem. Az az író tudja, miről beszél, miről ír. Ezért nem árt, ha az anekdota - pl., az író hajléktalanként élt - meglöki a regényt azért, hogy a szerzőnek ne kelljen magyaráznia a könyv elméletét. A vérre menő élet az írói gyakorlat manifesztuma, és kell ennél jobb egy könyvnek? Cinikusnak tűnik mindez? Canetti szerint a cinizmus az, hogy az ember mástól sem vár többet, mit önmagától. A kritikusnál a gyakorlat és az elmélet összefonódik, vagyis "elméletben" otthon van mindkettőben, míg az író, ha művéről beszél, elméletet hirdet. De minek beszéljen, ha nem biztos, hogy ért hozzá? Megírtam és kész - de jó volna, ha ennyi volna. Nem? Hiszen mi az érdekesebb? A tudás egysége vagy a tudás törésvonalai?

Bonyolult az élet. Ezt tapintani lehet. Vagyis: nem lehet. Ugyanis impotens vagy. Vagyis: "üdvözlégy akkor" a nagyvárosban. A vacak albérletben, a barátnővel az oldaladon, a keskeny ágyon vagy impotens. Mert feltűnik, hogy a kutya nem érdeklődik utánad. Senki sem ír a címedre levelet, senki sem hív a mobiltelefonodon. Pedig leadtál már néhány kéziratot. Itt-ott. Amott. Nyeltél nyálat. Vigyorogtál emberekre. Szóval senki. Így van ez. Impotens lettél. Persze elmehetsz egy felolvasóestre! Mondjuk a kanonizált, főkopasz, meghízott, reptérhátú, mindenösztöndíjat lenyúló író estjére. Ott a következő kép fogad: pódium, odafent az író, aki pontosan úgy néz ki, mint egy plutóniumot sugárzó húsvéti nyúl. És repedtfazék hangon olvas ez a kanonizált főkopasz, a sminkelt, öreges arcú csajok meg hallgatják. De a szövegben nincs erő. Ezt érzed. És máris látod írói szemeid előtt, ahogyan a főkopasz reggelente a zuhany alatt üvölt, mert látja, hogy egyre esik szét a teste, és ezért egyre fáradtabban, rutinosabban írja ugyanazt. Igen, a halálra gondolnod kell, különben nem hiteles, erre gondolj ebben a pillanatban. OTT! A széken kuporgva, a jó illatú csajok között. Aztán menj onnan.

Szeretem a világot jelentő deszkákat, szólt a karate bajnok. Itt a karom, itt akarom. Szomorú, hogy nem élhetünk mindig a vidámságnak. A nő jellemének komoly szexuális varázsa van. - Ez eddig nem rossz, de csak nem rossz. De aforizmát mindenki tud, aki két üveg bort beütött a fejébe. Tanulj, tanulj! Tehát: ott ülsz a kocsmában. A Te kocsmádban. EZ FONTOS! Aztán az első embernek, aki kedves szívednek abban a kocsmában, mond nyugodt hangon a szemébe, hogy: ÉHES VAGYOK AZ ÉLETRE! Ezt a bátorságot

A következő lap üres a füzetben. De írni fogja tovább, megígérte. A Balog. A sötét, éjjeli utcán ígérte meg. Nekem, Kalász Istvánnak. Akit megszólított a kocsmában. Azzal lépett elém, hogy kiéhezett az igazi életre. Majd meglátjuk, mondtam erre óvatosan. De ő író akar lenni mondta a Balog. Majd meglátjuk, mondtam óvatosan. Erre aztán a kezembe nyomta a füzetet. A feljegyzéseivel. Aztán ittunk. Aztán közösen még egy verset fabrikáltunk. Az éjszakában.

Vers a Keleti és Nyugati pályaudvar között

Éjjel David bovlit énekel, Neked is jön-megy
a születésnapi troli, így kiszámolhatod magad, mert a Duna
a régi kavics, az új negro, meg a bőre őre az MTV és MTV között,
de M.M. szíve nem olvad, bele
tenyeredbe, apróbb pénzt most már visszaöntenek, nem,
hanem ha nem jön-megy balról-jobbra, majd fordítva
az új tükörben, ha hallgatsz is beszélsz, így
valamit most itt és hát..., akkor menj,
juss, át kell szállnod, mert
hasad lapos öltés, halandzsa kor, etetnek, puffaszt, de
nem táplál, fél lépéssel mögötted vannak és olykor
újra hiszed: valaki lóg a tengelyek között,
és szíve feldobban, amikor
behajolsz hozzá és ismétled
a reklámot, hogy
az út a cél!

Majd elváltunk. Holnap találkozunk. Majd meglátjuk, mire jutunk kettesben. Egymással. A Balog és én.