Ljiljana Jokić Kaspar
Fajunk komolytalan
Alkalmam nyílt egyszer elveszett tárgyat megkeresni. Teljesen közönséges fekete esernyőről volt szó. A vasútállomáson, ahová valemelyest korábban futott be a vonatom, abba a bizonyos helyiségbe irányítottak, amelyben az elveszett tárgyakat őrizték. Megkérdezték, mikor hagytam el, meg hogy milyen ernyőről van szó.
- Olyan közönséges, két hónapja vettem észre, hogy eltűnt - válaszoltam.
- Miért csak most keresi - kérdezte az idegesítően egészségtelen arcszínű hivatalnok. Megállapítottam, hogy túl sokat tartózkodik zárt térben.
- Bizonyára azért, mert éppen esik!
Semmit nem válaszolt, csak intett a kezével, hogy kövessem. Hosszú folyosón haladtunk végig, s végül egy áporodott levegőjű szobába léptünk. Az óriási termet roskadásig megtöltötték a legkülönfélébb tárgyak. Bőröndből meg számomra ismeretlen tartalmú csomagból volt a legtöbb. Körülnéztem. Volt itt kabát, kalap és egyéb ruhadarab, egy síléc, kajakevező, meglehetősen sok kosár és szatyor, egy mankó, egy eléggé nagy faláda, egy keményfa nachtkasztli és egy egész halom újság és folyóirat. Szembeötlően vaskos, elpiszkolt könyv feküdt egy magányos polcon. Amikor sikerült a címét elolvasni, megértettem, gazdája a Magyar Szakácskönyvet hagyta el. Félúton a tolóablakos hivatalnok cinikusan megjegyezte:
- Ön, uram, hazudik, ez az ernyő véletlenül sem az öné, és azt hiszem, ilyet el sem veszített soha. Mi több, csak rá kell nézni magára, máris látszik, ön az életben el nem veszített semmit. Mivel éppen zuhog, szüksége van rá, mint azoknak az utasoknak, akik ma reggeltől kezdve fosztogatják a raktárat. Még az a szerencse, hogy nem hűlt le az idő, mert akkor menet közben fel is öltözne.
- Persze, hogy. Miért is ne. Ön is egy olyan zakót visel, ami szemmel láthatólag nem az ön tulajdona.
- Honnan veszi ezt?
- Túl hosszú az ujja.
- Persze, hogy az, de el kellett vennem, az én méretemben nem volt. Ha nem ezt teszem, csak fogná a helyet a raktárban. Tudja, az emberek nap mint nap elhagyják a dolgaikat, s nekünk csak gondunk van velük. Elveszítik személyi okmányaikat, ruhadarabjaikat, csomagjukat, pénztárcájukat, van aki a gyermekét, feleségét, mások, isten bizony, egész családjukat is. Elveszítik a bizalmat, a szerelmet, a múltat, és nem ritkán a jövőt is. Az ember elveszíti eszét és egészségét. Ön is, azt hiszem sok mindent elveszített, mire észrevette, hogy hiányzik az esernyője.
- Amit elveszítettem, azt meg is találtam.
Már a tolóablak előtt álltunk, de mert nem volt számomra sietős, folytattuk a társalgást.
- És mi volt az, kérem, amit meg is talált - kérdezte.
- Megtaláltam a saját életem.
- Táncsak nem? - válaszolt meghökkenve.
- Úgy találtam meg, hogy az élet okát kutattam. Látja, mindenki a halálról gondolkodik. A halál oka a leggyakoribb téma, amikor az elkerülhetetlen halál beállít. Az élet oka, kedves uram, az igazi kérdés, nem a halál. Minden erőfeszítés dacára, amellyel az életet szeretnénk utolérni és torkon ragadni, mindig is az következik be, amitől a leginkább rettegünk. Már kezdjük azt hinni, hogy minden rendben, amikor lesújt ránk valami a sarok mögül. Egész életünkben ettől rettegünk. Tudjuk, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik. Az emberi elme századok és ezredek sorát pazarolta életről és halálról való elmélkedésre - teljesen hiábavaló módon. Az ember ma kevesebbet tud, mint ezer éve. És még egymillió év alatt sem lesz okosabb, mert a bajára nincsen gyógyír. A betegség alapjellemzője az embernek. És mi marad végezetül? Semmi! Teste már élettelen, és amíg jár és kel a világban, az viselet kérdése egészen.
- Nincs miről vitatkozni!
- És a szerelem? Róla beszélünk egy életen át, az minden jó és rossz oka, olvastam a könyvekben.
- A szerelem nem erről a világról való, ezért esik velünk a sok szörnyűség.
- "A felhőnél nagyobb, csak árnyéka volt. Halad előttünk, nem tudjuk, hova lépdel." Eszembe jutott, hova utazom! Az esernyőt visszaadom, nincs szükségem rá. Ahol én vagyok, ott mindig derűs az ég.
Fordította: Beszédes István