Versek a kutyaól alatt

Küldi: Kun Marcella
Címzett: Beszédes István

Kedves István!

1995-ben, egy miskolci székhelyű művészeti egyesület felszámolása, a "nagy tisztogatás" közben került újból kezembe egy "1986-os műkedvelők" címkével ellátott fadobozka. A dobozkát egy azóta már elhunyt irodalmi szerkesztőtől örökölte Vass Tibor a 90-es évek elején, mely a szerkesztő neki szánt hagyatékából került az egyesület dolgai közé. Relikviaként vigyáztam rá, egy vitrinben őriztem, nem tudván, hogy bármit is tartalmaz: egy újabb "nagy tisztogatásig" nem sejtettem, hogy titkos rekesszel bír. Nem voltam elég figyelmes, nem tűnt fel, hogy bármit is rejthet a tetőzet alatti rész. A pakolás közben megsérült szövetborítás és a fedőburkolat közepett egy felbélyegzett, az irodalmi szerkesztő által bizonyos Balog Sándor nevére megcímzett boríték mutatkozott, mely nem kis döbbenetemre az alábbi levélnek adott menedéket:

Igen tisztelt Balog fiatalúr!

18 éves kora ellenére Ön meglepően komoly személyiség, legalábbis miként az a hozzám eljuttatott szánalomébresztő verseiből kitűnik. Már meg ne haragudjék, ha levelem elején rögvest szomorúan azt kell mondjam, írásai, melyeken nem egykönnyen, sőt mi több, igen nagy megerőltetéssel rágtam át magam, bosszantóan idétlenek. Ám egyúttal azt is meg kellett állapítanom, s ezért érdemes volt elolvasnom mind a tizenkettőt, hogy a hasonló életkorú verselő fiatalok közül magasan kitűnik az Ön képalkotó tehetsége, s ez egyelőre a dilettantizmus mintapéldájaként is felhozható versek között némi mentségül szolgál: reményt keltő ugyanis a jövőre nézve. Fájdalom, de ki kell mondanom: Önből eme blődségek ellenére rövidesen kész költő lesz. "Nem szabó, rajzmester, aranyos víz csorba pohárban, fűmagok bársony öltönye." Úgy érzem, egy csapásra elfeledi ezt a temérdek nagyotmondó képzavart, kenetteljes ömlengést. Kivagyok az ilyenektől. Felbuzog, minimum kétszer, bennem is halál. De magában, mégis, mégis, van valami élet. Kérem, hogy legközelebb ne a rosszarcú édesanyjával küldje be a verseit, hanem hozza el személyesen. Pakkját nejlonba a kutyaól alá teszem, ha akkor találna jönni, mikor épp nem vagyunk idebenn. De hívjon bátran, egyeztessünk időpontot.

Találkozásunkig is köszönti:

Hortobágyi Sámuel

Miskolc, 1986. október 28.

A Balog-versek a kutyaól alatt, igen, nejlonban. De hogy miért nem küldődött el a levél, miért került oda, ahova, nem tudni. Rejtve marad előttem a szándék, miként az is, hogy a Nálatok felbukkant Balog vajon azonos-e a mi Balogunkkal. Nem kizárt, hisz ellentmondások itt is feszülnek, például a levélbeli Balog 18 éves, a versbéli meg húsz. Elküldöm ezeket a mélyérzésű förtelmeket, kérlek, mutasd meg Balognak őket. Ha magára ismer, akkor íme a terápia. Ha nem, marad a nyavalya.

Vass Tibort sehol nem érem utol, kérlek, ha föltalálod, add át Néki szívélyes üdvözletemet.

Üdvözlettel:
Kun Marcella

Miskolc, 2002. október 28.

Tavasz a télben

 

töretlen szűz hóban
a nap erőtlen sugarában
ajkam néma volt
egy ujjal írtam a hóba
szeretlek
s aranysugarakat szórt
a nap is a tavasszá
varázsolt tájba

 

Hiány

 

elhullatta virágait a cseresznye
de a rózsaszín halvány levélkék
még boldogan kergetőznek anyjuk
kis udvarában gyönge szélben
nem hordta még távolabb a vihar

 

egy éve megfagyott a szőlő
de édesebb volt a gyümölcs
nem úgy rekedt meg a levegő
a kövér lomb alatt mint most
mikor lélegezni is nehéz

 

hallgatom az emlékeim melyek
a hajnali homályban csengenek
rásimulnak az előbb még láthatatlan
valahol messze rostokoló nap első
sugaraira úgy suhannak nedves
arcom gödreire a levelek közt

 

még az a két gyönge fűszál is
az ablak előtt a harmatcsepp
súlyában úgy hajlik össze hogy
több napsugár érje őket

 

feledni halált élőnek nehéz
s mikor hajnalban azt látom
minden minden élni akar
azon tűnődöm miért van az hogy
két csók között néha felbuzog a halál

 

 

Arcodra még visszarévedek

 

arra nézek amerre a nap kel föl
hátha sugarában visszanevetsz
emlékszel amikor együtt
vártuk a hajnalt tekintetünk
benne égett a napban
holt idő mondanák mások amit
nélküled szenvedek
én egyszerűen semminek nevezném
ha tudnád mennyire vágyok
arcodhoz simulni
nevetve nézni a messzeséget
egy napsugárral újra
árnyákomba bújnál
talán ha tudnád mennyire kívánlak
hamvaidból visszaszólanál
ne aggódj kedvesem
a keleti fény mindenkit megéget
hangodtól megnyugodnék s nem
keresném mindig a napot

 

 

Várlak

 

ablakra mászik a kezem úgy várlak
reggelenként esténként minden nap
húsz éve tudok arról hogy levegőt
kell venni meg sok minden mást is
ahhoz hogy olyan harangok szóljanak
zengjenek fülembe melyek nem szólnak
mást csak bimm bamm bimm bamm úgy ahogy
én reggelenként esténként ablakra mászott
tenyeremmel - ahogy a sorok szélesednek -
ringatnálak egyre szélesebb úton vinnélek
előre hogy férjünk bele a harangok bús
monoton recsegő szavaiba hogy kilógjunk v é g r e
mindenből ami itt köztünk - kettőnk között -
már olyan régóta épül hogy áttörjük ezt a falat

 

 

Fájdalom

 

Magamnak súly vagyok.
Az embereknek teher.
Rejtenek némák, vakok,
patak, folyó, tenger.

Fogaimon csüng az idő,
lerázni nem merem.
Félek, Félek, hogy régről
aggasztó szavaim
megfosztanának egy olyan
röpke pillanattól,
melyben azt álmodom:
a változást akarom,
reszkető, elhaló lelkemmel.
Vagyok, míg lehet, így
addig míg a vég szólít,
ömlik ereimbe a meddő
fájdalom.
Vigaszt csak az ád, ami
egyben értelmes pusztulást:

 

nyugszik bennem ezer átok,
de bűn nem terheli
gyönge vállam - - -

 

 

Együtt

 

csókolom a forró szád
és gyűlölöm a háborút
fogom a kezedet és neked
csak neked mondom
ahol elveszett végtagok
helyett szárnyak nőnek
ott a csókok mögött
árkok húzódnak melyekből
felbuzog a halál

 

 

Naplemente

 

Szemem keskeny borotvája
hunyorogva bámul
a természet eme csodájára:
hajlik ott hátul

 

lefelé a nap, bíborpályát
hagyva háta mögött
vörösre festi a fák derekát
a dombok között.

 

Hamar leszáll a sötét,
gomolyog a pára,
lehajtva fáradt fejét,
pihen a nap pillája.

 

Kelleti magát a sötét
utcanői kéjjel,
mint tavasszal a rét,
virít ma az éjjel.

 

Süvít ma a szél, marja
a fák lombját,
letépi karjáról anyja
ezernyi magját.

 

Szétterül leplet húzva
a földön az avar,
szőnyegként összebújva

sóhajokat takar.

 

 

Asszony

 

te ki gyümölcsöt hordozol
méhedben s vágysz a szüretre
vigyázz mert ráncaid
megőrzi a gyermek s arcára
kiül majd emészteni a vágy
ne siess úgyis megőrzi
hajtásaid a gyönge gyermek
vigyázz szomjadat nem oltja
úgysem könnyed ne sírj
olyan lesz az a gyermek
mint a nap
arcára ül sugározni a vágy
s emészt majd soká embereket
s leszárítja a gyönge
élettelen hajtásokat

 

 

Anyámnak

 

én nem születtem
engem kivettek
és fáj hogy nem
járhattam végig

egészen az utat

 

hiszem belémfáradtál
mégis más emészt
miért így szakadtam
el tőled anyám
miért velem
miért az én gyönge
testemmel kellett
újabb halált
világra vetned

 

én ott halnék meg szívesen
a hasadban puha párnán
vörös rózsák lángja fölött
ráégnék a keresztre amit
értem a jó anyám könnyeivel
állított amit hitvány életemért
magában már ezerszer megátkozott

 

 

Rák
In memorian (síc!) S. M.

 

Papírvékony gerendaszál
Füstös romok között
Sárgarézzel borított korhadt
régi küszöb

 

Áfonya magja húzza össze
Mézes számat
Maréknyi szívem abroncsként
Nyomja a bánat

 

Testem hervadtan lebeg
Már a dühtől
Szájam széle elhervadt
Az ürömtől

 

Ki okos él és mozog a
Földről elmenekül
Vagy szenes gyufa kékes
Lángján felhevül

 

Szememben virágzik a
Szomorúság fája
Elhalt testében az erő
Fekete lett a mája

 

(Huszadik század monoton
Rohanó világa
Pokoli menny rikoltó
Fehér sirálya)

 

Az életért folyt a misztikus
Fáradt torna
Erős volt és élni akart ha
Lehetett volna

 

Bízom benne hogy élek még
Pár napig
Fájdalmas sikolyom talán
Eljut majd a Napig

 

 

Egyszer már nem leszel

 

minden csókban
minden ölelésben érzem
egyszer már nem leszel

 

s hiába múlnak a napok
hitem egyre erősebb
egyszer két vágányon
leszünk egyszerre csak
valami hatalmas
robbanással földbe
süllyedünk

 

ígérd meg ha - akár
mellettem akár fölöttem
leszel - nem nyúlsz
többé utánam

 

tudd meg hogy mi
ketten valahogy együtt is
istentelenül egyedül vagyunk
rajtunk kívül senki nem
ért így hozzánk

 

 

Éjjel, hullámok ölelésén

 

Aludj, kedvesem. Aludj. Hisz csöndben folyik
már az éj, arcod hamvát simítják gyönge
hullámai. Aludj. Aludj, hogy hajnalban újra
érezzük hangos ringását, aludj, hogy
átsegítsük egymást, aludj, hogy erőt gyűjts
segíteni, menteni egymást tajtékzó
habjain a jövőnek.