Szabó Palócz Attila
Gyönyörű szavakban hallgatja el
Tisztelt Balog úr!
Nagyon megrázó dolog, ami Önnel történt, s gondolok itt elsősorban arra, hogy egyáltalán belekeveredett ebbe az egész irodalmiaskodó hacacáréba, az ún. irodalmi életbe, vagy ha úgy tetszik - létbe. Csak tetézi a dolgokat, hogy egy ilyen szerencsés esemény után, mint ez az amnézia, emlékezetvesztés, mégis maradt valami a zsebében, ami visszahúzza, visszarángatja ebbe a mélybe, hínárba, gúnárba, miegyébbe.
Az Ön sorsa cseppet sem egyedi eset, sőt, épp ellenkezőleg, annyira hétköznapjaink valóságából táplálkozik, annyira tipikusan tükrözi viszonyainkat, hogy Ön immáron ezzel a betegségével emblematikus figurája, jelképessé silányított megtestesítője is lehetne kollektív amnéziánknak. Annak a kollektív amnéziának, amelyik újra és újra elborítja, elbódítja az önmagukról sokat gondoló, önmaguk burkaiból gyakorlatilag szinte ki sem látszó személyek fejét, s hanyatt-homlok menekülnek az emlékezéstől, csatarásznak és pusztítanak maguk körül mindent, ami emlékeket ébreszthet bennük.
De engedje meg nekem, tisztelt Balog úr, hogy befejezetlenül hagyjam ezt a gondolatmenetet. Maradjunk csak annyiban, hogy együttérzek Önnel, s ne kelljen most mélyebben is megkapargatnom ennek a kollektív megkeseredettségnek a felszínét. Annak a kollektív megkeseredettségnek, amelyiknek még azt is hajlandó vagyok elismerni, hogy esetenként jogos, valós alapú elvárásokból ered. Azok, akik jogosan követelnek meg maguknak bizonyos elismerést, s szembesülniük kell azzal, hogy ez a fogalom, az elismerés bizony nem terem meg minden fán, nem sétál szembe az utcán, s nem is köszön vissza lépten-nyomon, nem csoda, hogy idővel megkeserednek. S talán lehet bennünk annyi belátás, hogy elnézzük ezt nekik.
Nos, hogy ne szaporítsam sokáig a feleslegest: valószínűleg az is egy hasonló verssor lehetett, mint amit a zsebében talált, amit akkor motyorászott rendületlenül, amikor legutóbb ott járt nálunk: "gyönyörű szavakban hallgatja el, amit jelentenie kell, és ha kell, ott hallgat el, hol kell" - mondogatta mindig visszatérően, akármerre is kalandoztunk el a többüvegnyi, szinte észrevétlenül elfogyasztott tokaji furmint mellett csűrt és csavart beszélgetésünk folyamán.
Gondolom, ma már erre a látogatásra sem emlékszik, s talán azt sem tudja, hol lakom és ki vagyok én. No, ez utóbbival nekem is igen komoly problémáim szoktak adódni, amikor úgy alakulnak a dolgok, hogy nem tudok kibújni a definiálás kötelezettsége alól.
Mivel azonban hozzám is eljutott segélykérő levele, kis késéssel ugyan, de reagálok, s akkor el kell mondanom azt is, hogy miért késlekedtem ilyen sokáig levelem megírásával. Persze, ösztönösen kínálja magát a kibúvó, hogy a rengeteg elfoglaltságra hivatkozzam, ami munkámból kifolyólag rám hárul. Azt hiszem, ez bárhol és bármikor megfelelően alá is támasztható, ha éppenséggel úgy alakul, hogy igazolni kell. Azonban ez tényleg csak egy olyan kibúvó volna, amelyik az igazságtól nagyon messze jár.
Amikor megkaptam levelét, első dolgom volt előkeresni azt a paksamétát, amelyiket látogatása alkalmával otthagyott nálam. Bevallom, akkor - talán az elfogyasztott bormennyiség is közrejátszott ebben - bele se néztem, vagy ha bele is lapoztam, csak felületesen futottam át az anyagon, nem érdekelt különösebben. Most azonban vettem végre a fáradtságot, kis sámlimmal kimentem a házunk előtt álló szilvafa alá árnyékot keresni, s figyelmesen végigolvastam a nálam hagyott verseket.
Ahogy dolgom végeztével összecsomóztam az irattartó madzagját, feltámadt bennem a kísértés, hogy mivel Ön valószínűleg úgysem emlékszik az egészből semmire, azt sem tudja, hogy ezeket a verseket nálam hagyta, arra sem emlékszik, hogy egyáltalán valaha megírta, teljesen nyugodtan, a lelepleződés legkisebb veszélye nélkül ellophatnám az egészet, s kiadhatnám a saját nevem alatt. Egy szép kis kötetet lehetne szerkeszteni ebből az anyagból. Aztán arra is gondoltam, hogy megtartom belőle azt, ami nekem tetszik, amit olyannyira elfogadok, hogy szeretném, ha a magaménak mondhatnám, azokat a verseket pedig, amelyeket rosszaknak tartok, visszaadom Önnek, kezdjen velük, amit tud.
Nem tudom, hogy mi vitt rá, hogy most végül is mindet felkínáljam, visszaadjam Önnek, nem tudom, hogyan sikerült lemondanom erről a birtoklásvágyról, kisajátítási kényszerről, de talán nem is ez a fontos, a lényeg az, hogy összejött.
Most pedig visszakanyarodnék oda, hogyan kerültek hozzám az Ön versei. Korábban nem ismertük egymást személyesen. Persze, különböző publikációkból tudtunk egymásról, én ismertem az Ön nevét és a munkásságát, s valószínűleg Ön is tudott rólam, ha nem is sokat, ha már felhívott telefonon. Ennek ma már kábé három hónapja lehet, tehát ismeretségünk sem régi keletű. Pontosabb időmeghatározást azonban nem szeretnék mondani, mert az én memóriám sem tartozik a legmegbízhatóbbak közé, s akármit is mondanék, csak hazugság lehetne.
Lényeg az, hogy felhívott egy tavaszi délutánon, hogy átutazóban Zentán tartózkodik, s elmondta gyorsan még azt is, hogy a telefonszámomat Kontra Feritől sikerült megszereznie a Magyar Szó szerkesztőségében. S igazán jólértesült volt, mert tudott arról is, hogy másnap látogatóba vártuk régi jó barátnőmet, a kiemelkedő kovacsicai szlovák költőnőt, Jana Bitchaklovát. Szavaiból kiderült, hogy ezt Önnek maga Jana mondta el telefonon, ugyanis egy találkozót próbáltak összehozni, amelyik, sajnálatos módon, mégsem jött össze, s ezért volt szükség rám, mint közvetítőre.
Jana kiváló fordító is, s mivel tökéletesen, szinte anyanyelvi szinten beszéli a magyart, természetes, hogy a magyar irodalom fordítása iránt érez különleges elkötelezettséget. Ön abban egyezett meg vele, hogy átad neki egy kötetre való verset, amelyekből Jana válogatást készít egy szlovákiai folyóirat számára, s kilátásba helyezte egy szlovák nyelvű Szlovákiában megjelenő kötet lehetőségét is.
Aznap délután Jana magyar barátai közül csak engem tudott elérni Zentán, mert Verebes Ernő Szabadkán volt tanítani, Beszédes Pista pedig Szegedre utazott a családdal tescózni. Urbán Andris mobilja valószínűleg ki lehetett kapcsolva, mert állandóan csak azt ismételgette egy géphang, hogy: "trenutno nije dostupan, trenutno nije dostupan, trenutno nije dostupan".
A segítség, amit kért, tulajdonképpen nem volt nagy. Csak arról lett volna szó, hogy vegyem át Öntől a kötetnyi verset és másnap adjam át a paksamétát Janának. Semmi okom sem volt visszautasítani ezt a szívességet. Habár felkínáltam, hogy nyugodtan alhat nálunk, ezzel a lehetőséggel nem kíván élni, mert másnap már Budapesten kellett lennie, valamelyik minisztériummal vagy kuratóriummal folytatott valamilyen megbeszéléseket, tárgyalásokat valami homályos ügyek, alapítványi pénzek elszámolási hiányosságai kapcsán. Azt mondta, hogy még az esti sínbusszal szeretne feljutni Szabadkára, s onnan aztán az éjszakai vonattal utazik tovább, hogy reggelre, mire a minisztériumiak dolgozni mennek, már ott legyen.
Kiváló minőségű tokaji bor lapult nálam a bárszekrényben. Előző nyáron ugyanis fent jártunk barátaimmal és felségemmel Széphalmon, Sátoraljaújhely mellett, Kelet-Magyarország legészakibb részén, Zemplén megyében, a szlovák határnál. Ahogy mi mondtuk: "eljutottunk az ismert világ határáig", az ott, odaát, a határon túl már a Terra Incognita számunkra, mert a mi útlevelünkkel azon a határátkelőhelyen már nem engedtek át bennünket. Belgrádban kellett volna vízumért kuncsorogni, én meg az ilyesmit mindig is rühelltem, szóval: nem!
Széphalom egyébként gyönyörű, nyugodt kis falucska. Bányácska volt a régi neve, de én bányát sehol sem láttam. Talán Kazinczy Ferenc sem találta, hiába kereste annak idején ráérő szabadidejében, s ezért nevezte el aztán a falut Széphalomnak. Ha már nincs bánya, van egy bányató a falu mellett, amelyikben úsztunk is egyet, csak attól tartottunk, nehogy átússzunk Szlovákiába. A Panzió mellett, amelyikben megszálltunk, van egy kis sétaerdő, ott nyugszik Kazinczy és hitvese, Török Zsófi, a lugas végében pedig ott áll Kazinczy Lajos aradi vértanú mellszobra.
Jó kis család, szó se róla!
Szóval, hogy miért is gabalyodtam most bele ebbe. Széphalomról hazafelé jövet, ha akarjuk, ha nem, Tokajon keresztül vezet az út, s akkor már miért ne akarnánk. Ott vezet át a híd a Tisza felett, ha Debrecen, Békéscsaba felé haladunk tovább. Szinte mindegyik háznál termelői bort árulnak, amit ott mérnek bele a vásárló orra előtt a műanyag üvegekbe. Amikor kapcsoltunk és leesett a tantusz, hogy hol is járunk, azonnal megálltunk. Mert mi csak úgy megindultunk, hogy megyünk haza, a legrövidebb úton irány Szeged, Röszke, Zenta, hogy már estére otthon lehessünk, s ne töltsük az éjszakát is az autóban.
Megálltunk és bevásároltunk. Az összes megmaradt pénzüket szamorodniba és furmintba fektettük. S ezt a bort iszogattuk aznap délután, amikor Ön, Balog úr, felkeresett engem. Persze, addigra már a felvásárolt tokaji tartalékok nagyrészét feléltük a barátaimmal, de annyi azért még maradt, hogy bőségesen leigyuk magunkat. Ezzel pecsételtük meg új keletű ismeretségünket. Már jócskán besötétedett, amikor az órájára pillantott és felpattant. "Húsz perc múlva indul az utolsó sínbusz", kiáltott és elrohant, hogy még elérje, mert bizony mi igencsak messzire lakunk a vasútállomástól. Mondtam, ha nem érne oda idejében és ittragad, kérje meg a pincéreket a szemközti Baliban, hogy engedjék telefonálni, s szóljon vissza nekem. Majd kerítünk valakit, aki még annyira józan, hogy felfuvarozza Szabadkára.
Hát így történt, ekkor láttam én Önt utoljára, s emlékezetkiesési zavarai ellenére is örülök, hogy jó egészségnek örvend. Jana másnap nem jött el Zentára, valamikor késő délután telefonált, hogy lerobbant az autója, mesterhez kellett vinnie. "Majd meglátjuk", mondta, "mindenképp el kell mennem arra felétek. Ha kész lesz a kocsim és találok magamnak egy kis szabadidőt, majd jelentkezem. Tudod milyenek ezek a régi Fítyók, teljesen megbízhatatlanok, sose tudhatom, mikor ragadok ott az úton két szántóföld között."
Érdekes, de azóta Janával sem találkoztam, sőt nem is hallottam felőle, valószínűleg nem is olyan sürgős annak a szlovák folyóiratnak az az összeállítás, ha már nem sürgeti a dolgot, vagy talán valamilyen más forrásból szerezte meg az Ön verseit. Javaslom, keresse meg őt is levelével, hiszen, ha tényleg így van, s a fordítások elkészültek, ha az eredetikkel már nem is szolgálhat, legalább szlovák nyelvű változatban biztosan megvannak neki.
Most persze nem hoztam magammal ide az Írótáborba Kanizsára az Ön verseit, amelyek nálam vannak, hiszen nem gondoltam, hogy most találkozhatunk. Tegnap, amikor indulás előtt ellenőriztem, hogy mit csomagolt be nekem a feleségem erre a néhány napra, eszembe jutott, hogy itt lesznek mindenféle programok, lehet, hogy nem úszom meg felolvasás nélkül. Nem akartam a könyveimből hozni, mert azok már régiek, az újabb írásaim között pedig hirtelen nem találtam olyat, amivel büszkélkedhetnék. Illetve egy verset igen, de az meg csak a számítógépben van meg. Floppyzgatni kellett volna, berohanni a szerkesztőségbe kinyomtatni, mert otthon nincs nyomtatóm. És már anélkül is késésben voltam, nem akartam húzni az időt.
Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kinyitottam az Ön paksamétáját és kirántottam egy lapot a közepéből: ha tényleg úgy alakul, hogy nem húzhatom ki magam a felolvasás alól, akkor majd ez megteszi, gondoltam. Most, itt a levelem végén már tényleg elérkezett az idő, hogy ne szaporítsam tovább a szót, s visszaadjam Önnek azt, ami az Öné.
Engedje meg, ha már így alakult, hogy a felolvasás kötelezettségének is eleget téve, most élőszóban adjam át a Kövezett varjak című versét.
- mintha csendes léptek koppanása volna
- zilált ajakkal alant
- képességek rajzanak
- csak a falak,
- a falakon koppanok
- így tengetem, ami még tengethető bennem,
- amíg össze nem roppanok
- varjak bagzanak a macskaköveken,
- nincs más,
- nem érthetem,
- nem leli már helyét bennem az a kevéske értelem,
- aminek még otthont adtam tegnap
- valahol
- magamban,
- vagy már magamon kívül,
- s ahogy folyatódik bennem a rendületlen kopogás,
- már engem is csak ott ér el
- - magamon kívül
- hogy adjam hát hírül?
- hogy csak a falak,
- a falakon koppanok
- így tengetem, ami még tengethető bennem,
- amíg össze nem roppanok
Lehet, hogy van ebben a visszatérő versszakban valami, ami akár előre is jelezhette volna, hogy mi fog történni Önnel, mintha megérezte volna.
De ezt már nem nekem kell megítélnem.
Ezt a verset most visszaadom, fogja, vigye, az Öné!
Természetesen a többi, nálam még fellelhető versét is szívrepesve visszaszolgáltatom, amint jelzi, hogy Önnek mikor lenne alkalmas.