Sebők Zoltán
Stílusváltás

Minden általunk ismert kultúra alapvető problémája az volt, hogy túl sok mű született, ezért mindig is szükség volt valamiféle kultúrökológiai cenzúrára, hogy meg lehessen szabadulni a fölösleges kulturális szeméttől. Boris Groys orosz filozófus szerint mindössze két hatékony szelektálási rendszert ismerünk: a minőségi cenzúrát, mely a kanonikus művek színvonalát elérő alkotásokat ajánlja megőrzésre, és az innovációs cenzúrát, melynek mércéje az újdonság, vagyis az archivált művektől való eltérés. Az előbbi a modernizmus megjelenéséig volt uralkodó és bizonyára azért kellett elavulnia, mert nem volt elég hatékony: a modern reprodukciós technikáknak (is) köszönhetően túl sokan tanultak meg nívós műveket alkotni. Az új paradigma az innováció lett, csakhogy mára már ez is a múlté: olyan sok van már művészeti és más újdonságokból, hogy ez a rendszer is devalválódott. Nagy kérdés tehát, hogy vajon miként tudunk megszabadulni attól az óriási kulturális szeméttömegtől, amiben évek óta fuldoklunk. A megoldás roppant nehéz, hiszen az azonosságon (minőségi cenzúra) és az eltérésen (innovációs cenzúra) kívül más legitimációs lehetőség nyilvánvalóan nem áll rendelkezésünkre. De akkor vajon milyen elv szerint válasszuk külön a megőrzésre érdemes műveket a feledésre ítéltektől?

Groys a tömegkultúrából jól ismert nyílt konkurenciaharc egyetemessé válásáról beszél, kifejtve, hogy a kulturális immunrendszereket és civilizációs határokat azok az üresség felé tendáló jelek tudják a legkönnyebben áttörni, amelyek határtalan sokszorozódásra képesek, tehát amelyek valamiféle kulturális vírusoknak tekinthetők. Tulajdonképpen épp ezekkel foglalkozik a memetika nevű tudományág, mely annak ellenére, hogy immár mintegy negyed évszázada létezik és jelentősége az egykor oly népszerű szemiotikáéval vetekszik, magyar nyelvterületen szinte teljesen ismeretlen. Nézzük hát legalább vázlatosan, hogy miről is van szó. Richard Dawkins, a kiváló biológus az 1976-ban publikált Önző gén című könyvében a mém (meme) elnevezést a görögös hangzású miméma szóból vonta el, külön megörülve annak, hogy ebben a formájában mennyire hasonlít a gén szóra, emlékeztet a memória szóra, és rokon a francia méme (ugyanaz) szóval. A következőket írja Dawkins: "A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, egy ruhadivat, edények készítésének és boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a gének azáltal terjednek el a génkészletben, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek egy olyan folyamat révén, melyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk. Ha egy tudós jó gondolatot hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti cikkeiben és előadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve elszaporodik."

Főleg ezt a részt szokás idézni Dawkins immár klasszikussá vált könyvéből, de kövessük csak tovább az okfejtését: "Ha egy termékeny mémet ültetsz az agyamba, akkor szó szerint élősködsz az agyamon, mert a mém terjesztésének eszközévé teszed, pontosan úgy, ahogy a vírus élősködik a gazdasejt genetikai mechanizmusán". A memetikusok egy része, fütyülve az idézet árulkodó második részére, kritikátlanul ismételgeti, hogy a mém a gén kulturális megfelelője, aminek megvan az a vitathatatlan előnye, hogy jól hangzik és evolucionista, tehát szalonképes mellékzöngével rendelkezik. De legalább két probléma van vele: egyrészt a gén - ellentétben a gyorsan fertőző vírussal - csak generációról generációra adódik át, másrészt nincs szüksége arra az irracionális reprodukálódásra, ami a vírusok tulajdonsága, és ami a mémeket igazán érdekessé teszi. Éppen ezért, a memetikusok körében mind elterjedtebb a nézet, hogy az igazán hatékony replikátorok, melyek szép lassan kultúránk egészét betöltik, bizony virális jelenségek, azaz egyfajta fertőzés útján terjednek.

Mi következik ebből? Mindenekelőtt az, hogy újfajta kultúrökológiai szelekciós rendszer van kibontakozóban, mely azon az egyszerű elven működik, hogy ami nem képes agyak sokaságába befészkelődni, az a szó lényegi értelmében nem létezik. Másként fogalmazva, ami nem tudja felkelteni önmaga iránt az emberek figyelmét és érdeklődését, az ebben a szelekciós rendszerben már eleve halálra ítéltetett. Mit sem ér például felkerülni az egyre gigantikusabb méreteket öltő Világhálóra, ha jelenlétünkkel nem vagyunk képesek visszhangot kelteni. Ez pedig mindenekelőtt a megformálás hogyanján múlik, azaz a szó lényegi értelmében vett retorikai és művészeti kérdés. Mivel egyáltalán nem valószínű, hogy az emberek figyelmét mély értelmű igazságokkal lehet megnyerni, máris megfigyelhető, hogy a mai kultúra úgyszólván minden területén felértékelődik a filozófusok által egykor mélységes gyanúval kezelt "szép látszat" birodalma.

A másik rendkívül fontos dolog az, hogy a memetika vak a magas és az alacsony kultúra közötti rang- és szintkülönbségre, ami az utóbbi időben alaposan megingott, de ami kétségtelenül a modernista kultúra alapvető ellentétpárja volt. A memetikát nem az érdekli, hogy világunk mely tartományából származik a mém, hanem hogy sikeresen fertőz-e, s ezáltal képes-e arra a határtalan sokszorozódásra, amely a vírusok fő túlélési stratégiája. Egy "súlycsoportba" kerül tehát az Odüsszeia és a Dallas-filmsorozat, Platón filozófiája és Madonna slágerei, kislányaim memetikus top-listáján pedig máris Weöres Sándor versei és egy magyarországi bank tévéreklámjai pályáznak az első helyre.

Mindezzel kapcsolatban sokféle álláspontot el lehet képzelni, egy dolog azonban biztos: alapvető kulturális stílusváltásnak vagyunk tanúi, amiről kötelességünk tudomást venni. Ellenkező esetben egy szép napon mi magunk is a kultúra szemétdombján találjuk magunkat.