Vasagyi Mária
Végre megtaláltalak, drága egyhasi testvérem, Cví!

Ita in fatis fuit, mondaná apánk, látván, mily szörnyű betegségtől sújtattál, s hogy e kór miatt kényszerülsz sajtó útján keresni vére/i/det. Ám megkockáztatom kifejezni reményem, hogy meglehet, nem is vagy amnéziás, hanem negyvenöt évi bujkálás /menekvés?/ után kiengesztelődni kívánsz, amennyiben megkövetlek, mert a haragot már nem bírod tovább. Hát még mily nehéz én magamnak, magányomban és művészi énem semmivé oszlásának teljes tudatában, az önvád terhét hordozni szüntelen, amíg csak lépdelek ezen a planétán. Tudtam, egyszer keresni fogsz, de azt nem hittem volna, hogy így. Vajon csakugyan semmire se emlékszel, vagy csupán engem hívsz magadhoz?

Hogy elég meggyőző legyek afelől, valóban Te vagy Te, az elveszett fivér, felidézem az általam ismert és mindkettőnk életét megpecsételő és külön-külön oly eltérő mederbe kényszerítő eseményeket.

Apánkról annyit tudok, hogy egy budai gimnáziumban volt filozófiatanár, több nyelven beszélt és kabalával foglalkozott. Azt suttogták róla idehaza a pangaraiak, hogy szabadkőműves, alkimista és meg tudja jósolni a világvégét. Amikor bejött a törvény, a budai iskolából azonnal elbocsátották, majd munkaszolgálatra vitték és soha többé nem tért vissza. Egy hitközségi iratból még kamasz koromban kiderítettem, hogy apai nagyapánk németesített vezetékneve Großschatten volt. A család életben maradt pangarai barátai azt is tudták apánkról, két dologgal szeretett dicsekedni: hogy a Großschattenek minden második generációja ikreket nemzett, s az egész família, mármint a Großschattenek, sete volt. Boldogulási érdekből nevét magyarosítani volt kénytelen még a nagyapánk, így lettünk Balogok.

Anyánk, a pangarai ószeres lánya hazatért nagy hassal, egész napokat átaludt az atyai házban, miközben a család összepakolt az útra. Mindenórás volt, amikor vitték őket.

Fiatal nyilas jött értük, szépen, csaknem kedvesen szólította őket indulásra. Anyánk pedig az utcán a többiekkel ellenkező irányba fordult, de a nyilas hagyta, úgy tett, mint aki nem vette észre, s anyánk ment, ment, ki a mezőre, keresztül-kasul járta a kukoricatáblákat, összevagdalták az éles levelek, csupa vér volt a karja, az arca, felismerhetetlen, amikor Casper Pichverberger Helena nevű szolgálója rátalált. Meghallotta a vajúdó sikoltását, s mint a szomszédok elmondták nekem, amikor odaért, Te már kint voltál. - Cví - suttogta anyánk. Mire sorra kerültem, elhagyta ereje, talán már halott volt, sokáig tartott, míg Helena kihúzott belőle, ügyetlenül, mert nem volt bába, és a csípőm megsérült, de oly csúnyán, hogy örökre sánta maradtam. Anyánkat sebten elhantolták, sohase tudtuk meg, hova, mert az egész esetet titokban tartotta a Pichverberger család, életét és a mi életünket megmentendő. Magukhoz vettek bennünket, sok menyecske tartozott oda, valamennyi szoptatós, nem tűnt fel a nyilasoknak a sírásunk. Anyánknak már nem volt ideje nekem is nevet adni, hát Pichverbergerék az ószeres nagyapa után, akivel jószomszédi viszonyban éltek, Simonnak neveztek el.

Csakhogy néhány hónap múlva Pichverbergerékért is jöttek. Casper nagyapa bebújt a kemencébe, minket is maga mellé húzott, megmenekültünk. Kínlódott velünk néhány napig nagy félelemben, s amikor már nem bírta a szíve a sírásunkat, lefutott velünk a kákosi szerbekhez. Perlesics Jován volt akkor a temetőcsősz, a felesége meddő és úgy megtetszettél neki, hogy magához szorított, el se is engedett, ott tartottak. Cvéta lett a neved, ám nem kereszteltek meg, befogadó apád meggyőződése miatt se, de a partizán forradalom győzelme után ez nem is volt tanácsos. Engem sokáig cipelt végig a városon Casper nagyapa, senkinek se kellettem, mert becsületesen megmondta mindenkinek, aki csak kérdezte, fiú vagyok-e vagy lány, hogy az egyik lábam rövidebb. Patoszi bunyevácok végül befogadtak. Csúnya gyerekeik voltak, szeplősek és zabszeműek, talán azért. Nevelőapám, Budimcsevics Iván fiákeros volt, de körhintát is tartott a pajtában szép festett lovakkal és szarvasokkal, mindet újrafestette és lakkozta koratavasszal, két héttel a pangarai vásár előtt. A szilvások mögött a tisztáson szokta volt felállítani, s mikor kissé felcseperedtem, segédkeztem az e körüli teendőkben, aztán hajtottam a verklit mindvégig, amíg csak a vásár tartott. Szorgalmamért elnézte a család a bicebócaságomat, és amikor kiderült, hogy tehetségem van a zenéhez, nagyot nőttem a szemükben, harmonikázni taníttattak, de mivel nekem nem ez a hangszer tetszett, hanem a hegedű, beírattak a zenedébe s hamarosan el is végeztem, megelőzve jóval idősebb társaimat. Mondanom se kell, zenei pályára készültem.

A Perlesics és a Budimcsevics család nem volt valami jó viszonyban egymással, talán ezért, de valójában előttem ismeretlen okból nem tartották helyesnek, hogy találkozzunk. A város más-más peremén jártunk iskolába, s csak a majálison láttuk meg egymást először, úgy tizenkét éves korunkban. Bizonyára emlékszel: amikor megálltál előttem, miközben a verklit nyekergettem, olyan volt, mintha tükörbe néztünk volna, önmagunkat láttuk a másikban, s olyannyira elcsodálkoztam, hogy megszakadt a muzsika, nevelőapám odasietett, mérgesen hazaküldött s Te sokáig néztél utánam. Észrevettem, mert minduntalan hátrafordultam.

Pangara - apánk filológiai és nyelvtörténeti kutatásai alapján e helységnév ógörögből eredő magyarázata annyit jelent, mint Gara felé vezető út, ezt Vituczy úr, a nagyapával, a néhai ószeressel átellenben lakó történész mondta nekem csattogó hidegben egy sötét téli napon, amikor arratájt csatrangoltam, közel a kákosi határhoz, ahol születtünk s ahol a barázdák valamelyike vagy meglehet, magányos fa alatt anyánk nyugszik. Talán emlékszel, mit jelentett számunkra és az egész város számára a csodálatos folyó, az Úz. Maga az élet volt! De közhely arról zengedezni, miért, hiszen a világon annyi város dicsekedhet folyóval és folyó nyújtotta előnyökkel. Nekünk az Úz nélkül azért volt elképzelhetetlen az élet, mert oda jártunk korcsolyázni. Vagyis én, mivel sánta voltam, csak bukdácsoltam a part közelében a sekély víz fehér jegén, és irigyeltelek, mert Te az iskolatáskádat a hóba csaptad és engem észre se véve száguldtál a vakító végtelenbe, köröket írtál előbb persze, fitogtattad ügyességedet a csalékony jégen ott, hova ritkán merészkedett óvatos ember. Csak ketten voltunk az Úz páncélján: én gyáván toporogtam egyhelyben, és Te, a széllábú, russzantál, repdesődtél vakmerőn, ponttá váltál, aztán mellettem termettél ismét és váratlanul megszólítottál: - Megengedi-e az apád, hogy tapossam a kereket a tavaszi vásárban? Hat forgatásért egy forduló. - Hát persze hogy megengedi. Ha szépen kérem. Ha hozol bugát a kákosi határon túlról. Füstölhetnékem van. De te is kaphatsz egy slukkot.

Érdekes, tudtad a nevemet! Igaz, olyan volt a tekinteted, mint aki titkos könyveket olvas és mindenre fényt derít, fontoló elme, ki mindent megért, csak semmi titok. Világos és jól ismert számára minden jelenség, mint az Úz jege, pedig tévedtél, mert valójában semmit se tudtál az Úzról, legalábbis kevesebbet mint én, a szemlélődő, ki pontosan tájékozódtam a parton élő parasztoktól, hol milyen a sodra és a jeget faldossák-e lentről a forgók vagy szilárdan szorítja a vizet, akár a bilincs. Azért kértem Tőled kákosi bugát, mert ott lefelé már veszélyes. Eltűntél, tükörképem, ép másom, a távolból a nevemet kiáltoztad, míg csaknem beesteledett, de én álltam mozdulatlan a hideg mezején, nem hogy segítséget nem hívtam, hanem számolgattam, hányszor hallom a nevemet a szádról.

A csend térített magamhoz és a sillámló jég hidege. Matatni kezdtem a táskádban. Különféle irományokra találtam, jé, írólény, csodálkoztam, mert a Te kézírásodat véltem felfedezni, ím, ebben a versfélében is: " Úz partján járni, lombos fát látni, aláfeküdni, aludni, aludni." Sok számomra ismeretlen matematikai és fizikai számítás, képlet, firkálmány között egy irkalapon: "Nagyobb a felhőnél csak az árnyéka volt. Ez ment előtte, s a felhő nem látta, hova lép." Tipikus kép a Großschattenekről! S Rólad is, ahogy elvéted az utat amint nyugattól keletnek siklasz, s növekvő árnyékodtól nem veszed észre a veszélyt.

Úgy eligyekeztél, hogy sohase talált meg senki. Pedig nevelőapád felkotortatta az Úz egész kákosi kifutványát, éjjel is hallani lehetett a jég reccsenését, ahogy a hófuvatagban vágta a gép hajtotta hatalmas bárd, na most, na most érnek hozzád, marcangolódott a szívem az ijedtségtől és átborzongott rajtam a hideg. - Gyönge jégre csalták és lehúzták a mélybe a villik - állapították meg a túlparti asszonyok. -Télidőn különösen veszélyesek, mert lent tartja őket a jég és unatkoznak. Jaj annak, aki ilyenkor egy szál magában az Úzra merészkedik.

- Gyémántkő ez a gyerek, csak csiszolni kell rajta - néztek össze bólogatva távoli rokonaink Zágrábban, amikor győztem a csodagyerekek seregszemléjén. Így kerültem a bloomingtoni zeneakadémiára, s onnan már csak egy lépés volt a világhír. A legnagyobb mesterek repítettek a magasba, forró lélekkel lebegtem ott egymagam, a művészet végtelenbe nyúló oltárához hallgatón, aszkéta vált belőlem, ki a hegedűjével él mátkaságban, de oly szerelmesen, hogy attól tökéletesen odapárzik a zene minden hangja és rezdülése együvé. Megszűnt a való, ugyan nem kábított el a hírnév, de e világ esetlen dolgai már nem értek tudatomig. A nappalok elviselhetők voltak, sőt, néha nagyszerűk, hiszen magához parancsolt a zene, átjárta minden sejtemet a hegedűm hangja, s én azonnal a lelkem adtam neki. Hanem a Pangarát körülkanyargó folyó! Ma is ott van visszatérő álmomban és hallom a nevemet a jégszalag távolából. És valahányszor tükörbe nézek, eszembe jutsz, Cví. Hogy hova tűnhettél!

Csaknem felértem már a csúcsig, káprázatos sikereim voltak. Megutaztam az egész világot. Isaac Stern bolyongó kis barátjának nevezett s mesterre jellemző gondos örömmel mutatta meg művészetének minden csínját-bínját. Kijevben kezdtünk el együtt kamarázni (szívesen adta át nekem az első hegedűs helyét a kvartettben), folytattuk New Yorkban, aztán Moszkva, Berlin, Párizs következett, már szólóban, zenekarral. Csakhogy még Kijevben történt valami: Beethoven Nagy fúgáját játszottuk és én voltam az első hegedűs, mesterem cinkosan mosolygott össze a csellóssal, na most meglátjuk, hogyan rukkol ki Simon, a nyughatatlan, és még a dux legelején voltunk, amikor véletlenül lenéztem a publikumra, és ott ültél Te az első sorban a kijevi konzervatórium koncerttermében. Pillanatra megállt a vonóm, cisz helyett diszt játszottam a következő taktusban, éreztem, megbomlik a tonalitás, társaim működése csaknem széteső, verejtékeztem és sírógörcs kerülgetett, Cví, pont ott kellett ülnöd, hogy engem tönretégy! Hát nem sikerült! Hatszor is kitapsoltak bennünket, tombolt a vájt fülű tömeg, és mesterem könnybe szirmosult szemmel szorított velem kezet: - Így még nem hallottalak hegedülni! Csak az elején volt valami bibi.

New Yorkban ugyanaz a felállítás, a fúga és Brahms, majd Bartók. Alighogy a húrokra helyeztem a vonót, letekintettem, s az első sorban megint ott ültél Te. Reszkető kézzel játszottam végig a koncertet. - Rossz napod van, semmi vész - vigasztalt a mester, de legközelebb, Moszkvában már második hegedűsnek tett meg. Kicsit több szünetem volt játék közben, s most már kerestelek az első sorban. És ott voltál! És én formába jöttem, Brahmsnál már első hegedűs, repült a hang, a húrokról szakadó fájdalom és vészjósló szépség, mind Hozzád, úgy éreztem, most már mind a négyen tudjuk, ott vagy s belehevültünk, sóhajosan szép pianókkal kértelek, ne menekülj tőlem az előadás után, mint tetted másutt, egyhasi fivér, tükörkép, ki én voltam s mégse, akkor, a jégről más futott világgá, nem én, az annyiszor kinevetett sánta!

De nem találtalak, pedig sokáig forgolódtam az előcsarnokban és a bejáratnál, portást, ruhatárost kérdezgettem, nem látták-e azt a valakit, aki szakasztott olyan mint én. Leállítottam az embereket az utcán, néztek rám a bundás moszkvaiak, nem, nem, volt a válasz mind ahányszor. Berlinben a Bach partitánál már az allemande-ot elrontottam, mert nem találtalak az első sorban. Biztosan hátrébb ült, gondoltam, s a vivaceba mindent beleadtam, végül remekeltem, de Te sehol se voltál. Hát még Párizsban mennyire hiányoztál! A Brahms hegedűverseny második tételénél is kerestelek még, vizslattam a közönség felé, mint cipókra a pék, amikor számolgatja, megvan-e mind vagy elcsentek belőlük a suhancár legények. És semmi! Merre bujkáltál? Egyáltalán, Te voltál az a férfi a kijevi publikumban és a többi hasonmás, vagy csupán a képzelet játszadozott velem?

Bárhova hívtak, mindenütt kerestelek. Amint kiértem a pódiumra, máris körülnéztem, hol vagy. Bágyadt a művészetem, hibát hiba után soroltam, mesterem összepréselte száját és vállát felhúzva széttárta kezét, ha kérdezték, mi történik velem. Elmaradtak a közös fellépések, vidéki városokban kellettem már csak, igaz, az Ó-kontinensen épp úgy, mint a vízen túl. - Ő az, aki Sternnel kamarázott! Azt mondják, a tanítványa is volt, de én nem hiszem.- súgtak össze a hátam mögött. Beleroppantam a félsikerekbe. Most a New York-i szimfonikusok harmadik felállításában a második sor végén hegedülök.

Vagy öt éve, hogy kezembe került a Washington Post, címoldalán öles betűkkel: Cví Balog legújabb felfedezése. Ijedten meredtem a betűkre, mielőtt a hír olvasásába kezdtem volna. De igaz volt: új kisbolygót találtál egy távoli galaxisban, és kívánságodra az Úz nevet kapta. Szóval élsz! Tehát mégis te voltál a koncerteken. Honnan volna lehetséges ekkora koincidencia? És siettem nyomozni, nehogy tovább rohanj. A Massachusetts kutatóintézetben azt mondták, ilyen nevű tudós náluk nem dolgozik, nem ismerik. Moszkvában se hallottak róla és a washingtoni lap szerkesztője nem emlékezett, ki küldte be az írást K. T. iniciáléval. London, Strasbourg, sehol semmi, csillagkutatók, tudományos akadémiák, asztronómiai szaklapok. semmi. - De hát az Úz bolygó, az látható az égen, ha szabad szemmel nem is, de az önök távcsöve.- Igen, tudjuk hol van, de többet nem - volt a válasz.

Mi történt Veled, Cví? Mi törölte ki agyadból az emlékezetet, talán pont akkor és meglehet örökre, amikor a fellépéseimről elmaradtál? Lám, én egyre süllyedek, a következő zenekari meghallgatáson nem hiszem, hogy megfelelek, s mivé lett a művészetem, pódiumra már nem is kellek. Zsugorodó felhő lettem, árnyékom hatalmasra nő, már az egész földgolyót beborítja, és eltűnök a saját árnyékomban, árnyék maradok az árnyékban, ronda szurokszínű, így, egymagamban. Segíts rajtam, Cvíííííííííí! Segííííííííts! Balog Cví!

sbalog@pangara.com