Bakos András
A hiányzó asztal    

Értem, miért ne érteném, válaszolta a néni, házának kapuja előtt állva, a tömegben. De nem fordult a kérdező felé, talán azért nem, mert érezte, az illető nem véletlenül kérdezte ilyen gunyorosan, amit kérdezett.

Aztán érti-e, néném, amit az a fiatal suhanc költő olvasott?

Igen, értem, mondta: azt írta, hogy nincsen asztala, ezért a székre támasztott deszkán kénytelen verset írni, magyarázza a néni. Aki pedig megszólította, azonnal hátrébb is húzódik, és magába száll.

A vers hosszú volt, rímtelen, és friss, tegnapelőtti, ráadásul egy másik országban írták, igaz, magyarul, de hát attól még lehetne hihetetlen egy idős vajdasági magyar asszony számára. De a versben sok minden más mellett tényleg szó volt az asztal hiányáról, és valami deszkáról, amin írni szoktak. A kérdező akkor már látja, nem csupán tiszteletből álltak ki házuk elé az emberek ebben a kis utcában, vagy inkább közben, hanem azért, mert tényleg kíváncsiak a költőkre, írókra, akik az utca névadójára emlékezve egymás után fölolvassák írásaikat. Nem csak a tisztelet, hanem a megbecsülés jele is az a hosszú kecskelábú asztal, amelyen a nemrég kisült pogácsákkal teli tányérok sorakoznak, a borral, pálinkával teli üvegek. Az apró, vastag falú poharak. S amikor a versben macskáról is szó van, és közben egy fehér kandúr óvakodik végig lassan az egyik kerítés tetején, a fejek fölött, senki sem mutogat, csak mosolyognak egymásra, jelentőségteljesen. Álom ez, egy álombeli régi emlék, pedig hallani a szomszéd utcában felhorkanó traktort, látni a port a fekete cipőkön, és érezni a házak elé ültetett virágok szerény illatát.

Igen, a néni, akiről a kérdező azt hitte, csak tiszteletből hallgatja végig a felolvasókat, és a szavakat ugyan ismeri, a mondatokat azonban nem érti, figyelmesen, nyugodtan nézi a mikrofon előtt álló költőt, nem jön zavarba, ha valami tényleg távoli volt; csak figyel tovább. Az odaadó figyelem jutalma az asztal, amiről tényleg könnyű elhinni, hogy nagyon hiányzik, amikor nincs, meg a szék, amire rá lehet tenni a deszkát. Ahogy a nyújtódeszkát is ráteszik, amin a kinyújtott, liszttel meghintett, konyharuhával letakart tészta pihen.

A néni a tésztagyúrásra gondol, meg arra, a vers is így készül talán. És ekkor a vers és hallgatója között olyan viszony alakul ki, amiről a költőnek sejtelme sincs. Legföljebb akkor érezhet meg belőle valamit, amikor befejezi az olvasást, átengedi a helyét a következőnek, visszaáll a tömegbe, és közben valaki hátulról megsímítja a vállát.