Bakos András
A kilencvenes évek

A napernyő halványkék fényt
szűrt az arcukra az első emelet
teraszán, délutánonként. Régebben
ilyennek képzeltem a svédeket.
Most csábítanak el egy
jóravaló férjet - mondta
az egyik nő idebenn, a terasz
felé mutatva. Pedig, ha jól
sejtem, ők épp azért ültek
ki oda, hogy mindenki lássa:
csak beszélgetnek, és tényleg
csak itt, ilyenkor. Nem tudom,
a nő akarta-e ezt, vagy a férfi.
De mindig megérezték, ha róluk
hallgattunk. Én ilyenkor
lementem a földszinti büfébe,
fölhoztam egy üveg vörösbort,
és kivittem a teraszra, két
vizespohárral. Bárcsak nem
mi lennénk ezek, itt -
mondta a nő egyszer.
A barátom mindig szó nélkül
nyúlt az üvegért, mintha
ő rendelte volna. Fáradtan
csillogott a szeme, ahogy mondta:
jó lenne, ha magadnak is
hoznál egy poharat. Koccintás;
három csendülés. És közben
persze dolgoztunk, dolgoztunk,
gyakran késő éjszakáig.