Danyi Zoltán
Szappanregény

(1)

Tulajdonképpen nem volt mit tenni. Ott voltam megint, ugyanabban a városban, ugyanabban a házban, ugyanabban az évszakban.

Az öbölnek ezen a részén a nap csak kilenc óra körül jelenik meg a hegyek gerincén: az óváros épületeit még szürkéskék homály nyirkosítja, de az öböl előtti sziget rég verőfényben szikkad, amikor Béla a parton a reggeli sétáját végzi. Otthon a reggeli nyolc óra már késő, mert addigra felmelegszik a levegő, és ez megnehezíti a lélegzést. Itt viszont, legalábbis az öbölnek ezen a részén, éppen ellenkezőleg, a túl korai sétának vannak hátrányai a nyirkos levegő miatt. Bélának tehát a legkellemesebben nyolc és kilenc óra között esik a dolog. A sirályok is ekkor a legaktívabbak; márpedig ők tudnak valamit. A halászok nyolcra túl vannak a hajnali műszakon, és a széljárásról beszélnek a kikötőben, miközben kishalakat árulnak a korán kelő háziasszonyoknak. Innen tudhatjuk: a szerencsés utazóknak megadatik, hogy mire felébrednek, a kávé mellett ropogósra sült apróhal illatozzon a kerti asztalon, fatányéron.

Ott volt hát megint, ugyanabban a városban, ugyanabban a házban, amelyben húsz évvel korábban. A régi szobában most egy fiatal német lány lakott: ez a lány mindig hajnalban jött meg, és a délelőttöket többnyire átaludta, de sokszor még a szieszták idejét is. Éjszakai életet élt, így kereste meg a mindennapi betevő falatot.

A partról egy kis emelkedő vezet a házig. A közepén, de inkább a házhoz közelebb van egy bolt. Minthogy a parton félmeztelen sétáltam, most felveszem sötétkék trikómat, ami kellemetlenül tapad izzadt bőrömhöz. Reggelire kiflit és tejet veszek, Bélának pogácsát és joghurtot. Ő a reggeli sétát rendszerint átalussza. Én szoktam ébreszteni a reggelivel. Az is előfordul, hogy mire megérkezek, a kávé és a tea kész, és az asztal is meg van terítve az öreg pálmafa alatt. Együtt reggelizünk, ezzel kezdődik a nap. Béla elmeséli, hogy mit álmodott az éjjel, és ki is elemzi, hogy mi lehet a jelentése. A végére mindig jót nevetünk. Most éppen már a harmadik éjszakája álmodik pingvinekkel, ami egyikünk szerint sem lehet véletlen. A tengerpart forró homokján három pingvin fekszik napszemüvegben. Béla hosszú úszás után jön ki a vízből, és a helyünkön, a mi napozóernyőnk alatt, a mi gyékényünkön ott fekszik három jómadár, nekem pedig hűlt helyem. És ahogy körülnéz, látja, hogy a többi napernyő alatt szintén ugyanez a helyzet. Az emberek mind eltűntek, helyükön erre is, arra is pingvinek napoznak százával.

Délelőtt rendszerint strandoltunk, de volt úgy, hogy sétahajózni mentünk.

(2)

A hajó motorja lustán lüktet, ahogy elhagyjuk az öböl általunk ismert szakaszát. Akadálytalanul siklunk a lomhán hullámzó, ezüstszürke vízen. Hűvös szél vág arcunkba; szembefordulok vele és a távolságokat nézem. Arra gondolok, hogy a túlsó parton Olaszország található: ha a kormányos arra fordítaná a hajót, holnap akár ott is lehetnénk Szicília valamelyik vérnarancsligetében.

Egy kis halászszigeten kötünk ki hamarosan. Le-föl sétálhatunk, útvezetőink megbíznak bennünk, elvégre felnőtt emberek vagyunk. Aki mégis a vezetővel tartana szívesebben, az rövid ismertetőt hallhat a sziget történetéről. Én az idegenvezetőt választom, Béla sétálni indul, minthogy a régmúlt, és általában a történelem amúgy sem vonzotta különösebben soha. A házakat megkerülve a sziget délnyugati partjai felé veszi az irányt a kavicsos úton. Egy kis dombhoz ér. Tizenegy óra felé jár az idő, tűz a nap rendesen, de elviselhetően. A domb emelkedik. Fokozatosan elhalkul, majd lassan teljesen elnémul a madarak zaja. Szinte hibátlan a csend; Bélának így a jó. A partot majdnem teljes hosszában látja. Innen messzebbre el lehet látni a tengeren is. A látóhatár végén, ahol a víz és az égbolt találkozik, a horizont egyenese helyett egy hullámos vonal húzódik. Ettől olyannak látszik a tenger, mintha folyton háborogna a távolban. A szem gyönyörű becsapása, amelyet nem lehet megszokni. Béla sokáig nézi mozdulatlanul.

A sziget nem nagy, félelemre tehát nincs okom. Lehetetlen eltévedni. Nem tudom, mennyi idő múlhatott el.

A domboldalon a kavicsos út emelkedőből finoman ereszkedőbe hajlik át, Béla lefelé halad. Szandálját egészen bekoszolta a langyos, finom őrlésű por. Az ujjak között, ahol a leginkább izzad a láb, kicsi sár képződött. Talán fél- vagy egyórányi járás után egy leomlott kápolna tűnik fel. Durva megmunkálású, nagy darab kövekből építették, és régóta nem használhatja senki: még az ajtó faanyagát is elhordták. Csak az elkoptatott küszöb maradt, ki tudja, miért, a helyén. Béla nem áll meg, a part felé folytatja útját.

A jobb lábamon meglazult a szandál pántja, lehajoltam, hogy szorítsak rajta, de megszédültem, elveszítettem az egyensúlyom egy pillanatra, megbotlottam, és a könyökömmel nagyobb köveken landoltam. Felsebeztem és sajgott. Néhány másodpercig csak szuszogtam, nem tudtam mozdulni, míg a vérnyomásom vissza nem állt szépen, aztán óvatosan felültem, és alig tíz centire tőlem, egy száraz bokor szúrós levelei között kövér pókot pillantottam meg.

(Mielőtt továbbindulna, furcsa ötlete támad. Egy kis darab alvadó vért lekapar a könyökéről, és precíz mozdulattal beleejti a pók hálójába.)

(3)

Napjai nagy része nemes egyhangúságban telt: reggel magányos sétát tett a parti sétányon, ebéd után sziesztázott a kertben, délután végigjárta az óváros kocsmáit. Este kellemes tompultsággal tette meg mindig ugyanazt az utat, amelyet a reggeli séták alkalmával, újra és újra. Álmatlan éjszakái rendre ugyanúgy végződtek: a szomszéd szoba lakójának hajnali tisztálkodására ébredt. Szobája a fürdőszoba mellett volt, a zuhanyzó párás zörejei így, ha tompán is, de óhatatlanul áthallatszottak. Béla a fürdőszobahangok, a kétségtelenül óvatos ajtónyitások és ajtócsukások elcsitulása után már nem tudott újra álomba merülni. Fél órát forgolódott még, aztán felkelt és kiment mosakodni.

"Az író leül laptopja elé, kortyol a teából, ír, történt egyszer, kezdődhetne így is ez a történet, de nem, nem történt, nem is egyszer, és nem kezdődik, de mondanom kell, valami mondatja velem, nem lehet ellenállni, szétfeszít, ha tudnám, mi mondatja, lehet, hogy nem mondanám, szétfeszít, virágot szedünk a réten, mezei virágot, meg vesszőket a csalitban, mindegy, ágakat szedünk, mezei virágot a réten, kitavaszodott; ki, de nem a szívben; szóval, mondatja valami, és mondom, mert, vagy mert éppen nem, vagy mert ez nem az, nem az az élet, legalább is úgy nem, ahogy kellene, na szóval, már régen elég mondani, nem kell más, nincs, de persze attól még éget, szétfeszít, és mennyit ér az egész, mennyit ér, kérdeztem a kirakat előtt állva, mennyit ér a zene, ha úgyis, aki úgy nem él, ahogy én nem, beleszédülök; séta sincs már jó ideje; beleszédülök, nem értem, nincs ilyen, az van, ami nincs, ami lehetetlen, hogy van ez, hogy egy-egy szögletbe kapaszkodik az ember, kiszögellésbe, vagy korlátba éppen, ha lehet, de az is lehet, hogy csak az emlékekből pattan elő, nem tudni, miért, ki küldte, honnan, szóval így; az van, mondom, amitől; mert látom, hogy hogy van, mégse tudom hova tenni, éppen ez az, amit nem tudok, tenni valahova, hogy helye legyen, mert amúgy belül egészen jól meglehet az ember, tényleg, mi más kellene a boldoguláshoz, mint egy kemence, egy egyszerű vályogkemence, melyhez oda lehet simulni, lapulni, tapadni, és melegíti a hátam, a vállam, szunyókálni lehet, nemlétbe szenderülni, jó meleg elhalás, míg kint a tél történik, a tél, túl az elsötétített ablakon; nem jó ez semmire, látod, mondom hiába; egyetlen könnyel se lesz kevesebb, egy csepp keserű könny se szárad föl, mit ér ez, csak mondom, mert a fogaim a húsomba fúródnak mélyen, annyira kellene összeszorítanom őket."

A rádió keresőjén sikerül egy olasz adót befognia. Javában darálják az esti híreket, szép hangja van a bemondónak, olyannyira, hogy szinte kísértésbe esik az ember, hogy álmai párját képzelje a hang mögé. Öntudatlanul is felesleges rezdülések kelnek Béla szívében, akkor is, ha szomorú önámítás ez. Bolond az, aki képes egy hangba, egy arcba, egy keresztnévbe beleszeretni. Részletek; persze fontos részletek. Én még a zuhanyzóban vagyok. Fárasztó nap volt a mai, a kirándulás után, napnyugta előtt még lementünk úszni egyet a kedvenc strandunkra. Azt mondják, a tengervíz jót tesz a zúzódásoknak. A sebnek tényleg jót tett a sós víz, leáztatta a megvarasodott részt. Ha minden jól megy, egy-két nap alatt teljesen elmúlik.

(4)

Este megérkezik a Béládi család. Kedélyes, derűs, súlyosan életrevaló emberek. Béládi Béla és Béládi Béláné a két gyerekkel. Vacsorához látnak, ez a legfontosabb dolguk. Kenyér, szalonna, szalámis szendvics. Még az útról maradt. Utána az asszony terepszemlét tart az erkélyen. Közben hátraszól, édesen. "Béla, baszd már halkabbra a tévét. Te észrevetted, hogy nincs szúnyogháló ezen az ablakon?" A két gyermek közül, az egyik fiú, a másik lány: mint a mesében. Anyjuk látható gyengédséggel szereti őket. "Lányom, miért nem adod oda végre azt a szaros kekszet az öcsédnek, hogy befogja végre?" A lány valamit énekel magában, az öccse csupa nyál. A tévében a híreket mondják jó hangosan.

Reggel a Béládi család a teraszon falatozik. Mindennap pástétomot reggeliznek és konzervet ebédelnek.

A vörös hajszál, melyet reggelente a zuhanyzókabin falára tapadva talált, minduntalan felkavarta Bélát. Lehet, hogy véletlen; de mindig egyetlen hajszál, a kabin falára tapadva. Se a lefolyó szűrőjében, se a mosdóban, se a padlón. Csak a zuhanyzókabin falán, vállmagasságban. A hajszál már maga az ember. Szőke hajszál: ez már fekete mágia.

Béla napjai nemes egyhangúságban teltek. Reggel magányos sétát tett a parti sétányon, ebéd után sziesztázott a kertben, délután végigjárta az óváros kocsmáit. A tenger, a szél és a sirályok hangja, semmi más nem létezett.

"Az író leül a laptopja elé, kortyol a teából, ír, kiültem a parkba, a fák alá, de nem voltam egyedül a fák alatt, úgy értem, volt velem még valaki, akivel kiültem a fák alá beszélgetni, tehát nevezhetném ezt fák alatti beszélgetésnek is, jól hangzik, meg tényleg az is volt, persze ez még nem ok, hogy úgy nevezzem, de hagyjuk, na szóval, park, fák alatti beszélgetés, egy másik június; nincsenek sokan, csupa fiatal, direkt csak fényképezkedni jönnek a tiszafa és a gesztenye közé, látom már, hogy jó lesz, sorban az ifjú pár mellé állnak, kettesével, szép fiatal lányok, ugly beauties, itt meg kellene állnom egy pillanatra, hogy kimenjek meginni egy pohár jéghideg vizet; de szar ügy, meleg és klóros; szép fiatal lányok tehát a fák alatt, a beszélgetésnek lőttek, szemmel le lehet vetkőztetni őket meztelenre, ez elgondolkodtató, a királykék erek innen persze nem látszanak, a harisnya is eltakarja őket, de közelről, egészen közelről a harisnyán is átderengenek, biztosan szép, na szóval, szemmel vetkőztetünk duma helyett, de persze a szétszaggatott énekesmadár is csak toll és húsdarabok, az embernek mindig van miről gondolkodnia, ez is az."

Kikapcsoltam a tévét és átmentem a másik szobába. Kinyitottam az ablakot. Sűrű felhőkkel terhes az ég, föltámadt a szél, zivatar lesz. Ledőltem az ágyra és néztem kifelé. Néztem kifelé az ablakon. Néztem a szürke felhőket, a himbálózó ágakat, az illatosan susogó leveleket. Néztem ezt az idegen világot. Az ablak előtt madarak szálltak el, és éreztem, hogy legbelül torokszorító fájdalom tölt el. Arra gondoltam, hogy nem kellett volna kikapcsolni a rohadt tévét.

(5)

A nyílt tengert nézte, az öböl szélei fölött magasló messzi hegyek égbe vesző kontúrjait. A szél fűszeres illattal lengett, és időnként vadászó sirályok hangját hozta magával.

"Az író leül laptopja elé, teát kortyol, majd írni kezd, semmit nem lehet megismételni, ezt jól jegyezd meg, írja, semmit, jól jegyezd meg, ismétlem, semmit, le-föl sétálj a téren, de ne lépj a halványsárga járdakövekre, csak a szürkékre szabad, a halványsárga lépés halálos is lehet, sétálj csak le-föl, de ne feledd, hogy a padra leülnöd tilos, érted, tilos, járkálj csak, mintha várnál valakit, nem vársz senkit, legalább is nem úgy, ahogy kívülről tűnik, de a járókelőknek úgyis közömbös a le-föl sétálásod, nem mint neked, neked ez a járkálás élet-halál kérdése, és csak rajtad áll, hogy sikerül-e elkerülnöd a katasztrófát, a végső, teljes pusztulást; nem sikerül, ez a szabály; de csak a szürke járdakövekre lépkedsz, miközben több óra is eltelik, van időd bőven, megszámolni a halálthozó halványsárga köveket, többször is egymás után, nem ismétled magad, és nem is vársz senkit, és nem is lelkigyakorlatozol, vagy persze lelkinek lelki éppen, meg ráadásul még gyakorlat is valójában, de semmi köze a lelkigyakorlathoz, a hullámzó gesztenyevirágok rózsaszín és fehér szelídségéhez, viszont a padra leülnél már, tudom, de a padra ülni tilos; máskor meg felkelni tilos, ott ül órákon át; a népek jönnek-mennek, a dolgukat végzik, szaladgálnak egész nap ide-oda, akár bogárkák is lehetnének, melyek algoritmusa igen egyszerű, innen elmennek oda, onnan amoda, amott megtesznek ezt vagy azt, majd visszamennek, vagy nem tesznek mást, egyszerűen csak visszamennek oda, ahonnan elindultak, vagyis ide, ahol te is ülsz órákon át, nem feltűnő, mert olyan, mintha élveznéd a napot, egyik nap se valami élvezetes, de hát nem is így kell érteni, hanem úgy, hogy olyan ez az egész itt és most, mintha élveznéd a napsütést; rossznak ugyan nem mondanám, de hogy élvezem, az enyhe túlzás; a torony negyedet üt, majd felet üt, majd háromnegyedet üt, majd egészet üt, aztán újra negyedet, és így, tovább, többször egymás után, órákon át, közben csak annyi a könnyítés, hogy keresztbe teheted a lábad, de ebben az esetben a szabály szerint csak a következő egész harangkor változtathatod meg ismét a pozitúrádat, addig az orrodat se vakarhatod meg, ne aggódj, ha viszket, majd elmúlik magától, csak bírd ki; semmiség, a nagy szenvedésekhez képest kicsiny semmiség igazán; és tényleg, ha nem is vakarja meg az ember, kis idő múlva elmúlik, mi ez az élethez képest, bizony semmi, semmiség, csak néhány évig ülök a padon mozdulatlanul, csak néhány évig sétálok, járkálok, kikerülve a halványsárga köveket, csak ki lehet bírni valahogy; kockázatossá csak ekkor válik a dolog; arra jön egy ismerős, bólintanod kell neki, mert odajön hozzád a szokásos mosollyal, úgy, ahogy az emberek találkozni szoktak utcákon vagy tereken, és az ismerős nemcsak odajön, hanem szól is hozzád, na ez az, most vagy igazán bajban, de aztán mennyei feloldozás, mert hümmögni mindig lehet, és egy idő után megszokják azt is, ha nem beszél az ember, mindegy, ez is egyfajta tompultság; nem olyan ritka, sőt elengedhetetlen; az ember innen oda, onnan amoda járkál, nem tudom, miért, de a bogarak közt embernek lenni nem mulatság, ez még egy jó mondás is lehetne, bogarak közt embernek lenni nem valami nagy mulatság, még jó, hogy nem külön mondatba írtam, így nem lehet idézni majd, remélem."

A legutolsó télen az S Club emeletén megittak hét-nyolc Jim Beamet három óra alatt. Jó hangulatba kerültek: a lányok melltartóra vetkőzve táncoltak, fényes volt mellkasukon a bőr az izzadtságtól. Hajunk a homlokunkhoz tapadt, széles vigyorral ugráltunk mi is, Béla még az ingét is kigombolta. Eszméletlen volt az az est. Minden rendben lett volna, ha nem iszunk meg még két whiskyt indulás előtt, de így, amikor kiléptünk a fakón megvilágított hófehér hajnalba, ahol szállingózott a hó, pelyhek hullottak kabátunkra és hajunkra, egyikünk sem tudta abbahagyni a nevetést, az eszement röhögést, és nagyon hülyén jött ki, hogy a taxisnak jó estét köszöntünk. A szobában csak röhögtünk, Béla kifordított ujjal dobta le magáról a kabátját és ingjét, a nadrágot térdig letolta, és így félúton megrekedt. Le akart zuhanyozni, aztán nadrágostul állt a zuhanyzó alá. Engedni kezdte magára a vizet, először forrót, majd fokozatosan egyre hidegebbet, egészen jéghideget, majd fokozatosan újra melegebbet, forrót. A konyhába mentem, megittam még egy pohár hideg ásványvizet. Kint még mindig szálltak a pelyhek, közben Béla halk vihogása hallatszott a fürdőszobából. Néztem a havazást, percek teltek el így, talán egy negyedóra. Szédültem, a fejem lüktetett, a legutolsó tél volt.

A nyílt tengert nézte, az öböl szélei fölött magasló messzi hegyek égbe vesző kontúrjait. A szél fűszeres illattal lengett, és időnként vadászó sirályok hangját hozta magával. A bevonuló dagály testes hullámokkal csapkodta a közeli sziklafalat, a szétmálló víz magasra lövellt. Egyre erősödő ritmusban, egyre erőszakosabban tört be a dagály, mind magasabbra csapva a sziklán szétporladó vizet. Béla figyelme teljesen feloldódott a tájban. Ekkor azonban egy másik hullámzásra lett figyelmes, egy ugyanolyan szabályosan fokozódó, de szenvedélyesebb, kiszámíthatatlanabb ritmusra. Ez a hang hátulról jött, valahonnan az öltözők felől. Később két férfi tűnt föl, egymás kezét fogva sétáltak a parton. Egyikük rövid ujjú farmeringben volt.

(6)

A Béládi család felnőtt tagjai endívialevest rendelnek előételnek, mangószeletekkel tálalt paphalat főételnek, és vörösbort isznak mellé. A gyerekek vörösheringes szendvicset kapnak előételnek, fenyőmagos tintahalat főételnek, és kólát isznak mellé. A lényeg a tengeri specialitás. Az öcs unalmában labdacsokat gyúr a kenyérből, majd amikor kellően kemények, ellövi őket a szomszéd asztalok felé. A lány a körmeit nézegeti, lefetyeli a kólát, ügyetlenkedik a poharával, mígnem kilöttyinti a fekete üdítőt a fehér abroszra. "Marha", mondja kedvesen az anyja. Egy fiatal pár lép az étterembe, a nő egyszínű selyemruhában, kiengedett hajjal, a férfi kék farmeringben, szorosan a fejére húzott szafarikalappal. Leülnek egy asztalhoz. A Béládi család nagyasszonya lopva odapillant, kíváncsi, mit isznak-esznek majd ezek. Sajnos azonban a pincér máris hozza a következő fogást, így a csöppet sem tartózkodó vizsgálódásoknak véget kell vetni. Az asszony szótlanul eszik, belekortyol a lánya kólájába, megint eszik, megint kortyol. A másik asztalnál a nő halkan felkacag; a férfi közel hajolva hozzá mesél neki valamit.

"Az író leül, írni kezd a laptopjába, teát kortyol, írja, az öböl felett virrad az ég, csupasz és sima voltam, mikor háromnegyed hatkor becsuktam a zsalukat az ablakon, az jutott az eszembe, hogy a napok sodrásában az egészről alkotott képünk elhomályosodik, mint a fénykép, ha a fókusztávolságot rosszul állítjuk be; egy elfuserált fénykép; hiszen az ember az örökben éli pillanatait, és nem vesz tudomást azokról a lassú, ám óhatatlanul lejátszódó változásokról, a módosulásokról, melyek az idő múlásának tudhatók be, és így változik körülöttünk minden, a tárgyak, a dolgok, az emberek folyamatosan alakulnak, formálódnak, ezért nem árt, ha az emberekhez fűződő viszonyunkat, vagy kissé általánosabban szólva, a világban elfoglalt helyzetünket időről időre számadás alá vetjük, vagy újragondoljuk, hogy így a képet ismét kiélesítsük, csak azért, hogy tisztán lássuk magunkat és a többieket, mert ez a legkevesebb, amit tehetünk, és bizony ez a legkevesebb, amit meg kell tennünk, mert ha egyszer majd több akadály kerül utunkba egyszerre, akkor majd valameddig ugrálgathatunk, cselezhetünk, kerülgethetjük őket egy darabig, de azután mindenképp bele fogunk fáradni, és óhatatlanul kevesebb akadályt fogunk figyelembe venni, és ugyanígy van a mérce esetében, gyakorlatilag el kell játszanunk ugyanezt a mércével is, vagyis ha huzamosabb időn keresztül nem jönnek be a számításaink, egyszerűen lejjebb kell adnunk a magas elvárásainkból, ami persze nem feltétlenül rossz, sőt sok esetben hamarabb fog így eljönni a megfelelő pillanat, amikor is újra ki lehet tűzni a magasabb céljainkat; vagyis, végezetül, és mintegy összefoglalásképpen; ha nem tudom lazán venni az életet, akkor fordítanom kell a dolgon, és hagynom kell, hogy az élet vegyen lazán engem."

Felébred, kora hajnalban, de tökéletesen frissnek érzi magát. Kint még szürkület, alig múlt négy óra, csend. Kimegy a fürdőszobába, felkapcsolja a villanyt és belenéz a tükörbe. Vastag, bozontos szemöldökszőrzete van. Két ujjal kitépked néhány szálat. Így valamivel jobb. Mi lenne, ha., fut át az agyán. Bekeni szemöldökét borotvahabbal, végighúzza a pengét. Lemossa, megint végighúzza, így, kész. A szakállát is bekeni, rendesen megborotválkozik. Visszamegy a szobába, felcsapja a tévét. Hardcore, unalmas, két dudás egy csárdában. Megint kimegy a fürdőszobába, most a haja következik. Nem álmos, teljesen frissnek érzi magát. A hajvágót a legkisebb fokozatra állítja, vagyis nullásra, és végignyírja vele a fejét. Nem rossz, gondolja, a fejemen már, a szempillákat leszámítva, nincs szőr. Beleáll a kádba. A mellkas, a hónalj, a kar, a lábszár következik. Szép sorjában. A herékkel a lehető legóvatosabban bánik.

Béla mindig hatkor kel. Én legalább nyolcig, fél kilencig szoktam aludni. Bélának ez az egy-két korai óra fontos, bár szívesebben aludna ő is hétig vagy nyolcig, de inkább erőt vesz magán, kikászálódik az ágyból, tudván, hogy néhány percnyi szenvedés után teljesen magához fog térni, kitisztul a feje, és egy gyors kávézást követően egyedül mehet ki a partra, ahhoz a sziklához, amelynél jó mély a víz, pompás fejest lehet ugrani és úszni lehet háborítatlanul. Ilyenkor a víz még szinte mozdulatlan, sehol egy ember a közelben. A levegőben apró, ragyogó szemecskék tündökölnek, oldalt az öblöt csillogó pára vonja be. Béla rágyújt, egyenletesen szívja be és fújja ki a füstöt. Ez a reggeli dohányzás maga a beteljesült örökkévalóság. Fájdalmas, csendes öröm.

Minden nagyon jól van így. Minden nagyon jól, így, ahogy van.