Nagy Farkas Dudás Erika
Mese a Fekete Ember énekéről

(Felnőtteknek)

Szomorúságos életemben sem sikerült elfelejtenem meséjét, és a rossz napokban is úgy kapaszkodtam belé, mint egy magasból leeresztett kötélbe, ami akkor is megtart, ha majd eltűnik alólam a biztos talaj. Mert néha eltűnik, persze mindig maga az ember az oka ennek, és akkor megkezdődik zuhanása, mélységes mélyre, lefelé, a feneketlen sötétségességbe. Mert nagyon buták vagyunk! Túlbonyolítjuk az életünket, rohangálunk, kaparászunk, csikorgunk az erőlködéstől, terheket képzelünk elsatnyult vállunkra, és belegondolni se merünk, hogy talán mégsem ezért raktak ide bennünket erre a Földre, és hogy nem is csak beleszakadás lenne a sorsunk. Tudtam, hogy egyszer eljön értem, hogy magához emeljen, és attól kezdve minden roppant leegyszerűsödik.

Egyszer csak itt termett, az ürügyre már nem is emlékszem. Ült a székem mellett, kinyújtott lábain macskáim játszottak, miatta a kert madarai is előjöttek a közeli ágakra, és szemétől zöld lett minden, a virágok vöröse pedig viszonzásul az ő szemébe költözött, lángra gyullasztotta azt, és azután a tekintetével ő engemet. Nem kételkedtem tovább. Azt mondta, hogy nekem tündéreim vannak, nézzem, épp itt suhant egy, szeretik ezt a kertet, a vizet, az árnyas bokrok alját, és a muzsikát.

Miféle muzsikát, rezzent meg kezemben a tálca, csilingelt a két pohár is, és fodrot vetett a bor, szép színe felfutott a szélig, csepp a terítőre is jutott, ó, nem baj, csak mondd már: miféle muzsikát hallani itt, hiszen kertem régóta süketcsendes, még a madarak is szöknek előlem, biztosan ettől a nagy némaság, vagy nem tudom mi az oka, de nincsenek hangok ebben a kertben.

Csak mosolygott, úgy nézett a szemembe, hogy egyszerre rejtőzködni kerekedett kedvem, de ugyanakkor magamat megmutatni is.

A tündérek itt laknak a tóban, ha belehajolsz, megérzed őket, mondta. Halálos komoly volt a szava, nem illett mosolyognom. Mióta vannak itt tündérek, kérdeztem tovább a Fekete Embert, mert még mindig nem hittem neki. Nincs ideje annak, felelte, és hirtelen szájához emelete a poharat, de mégsem ivott, meggondolta, felém nyújtotta előbb, hogy megérintse vele az enyémet. Egészségedre, és hogy úgy értsd, ahogy kell! Ezt a szeme mondta, vagy csak én hittem, hogy szólt? Káprázat vett körül, fényes muzsika. A gyomromban ezer kobold fogott táncba, csörömpölt és dobogott a virgonc csapat, remegni kezdtem tőle. Bolondok, hess belőlem, toppantottam az asztal alatt, de már késő volt bármit is tenni. Gyomorrezgés ellen nincs gyógyszer, de az már nem is csak rezgés volt, inkább dübörge.

A tündérek időtlenségben élnek, suttogta hallatlanul régen feltett kérdésemre a Fekete Ember. Nincs is külön szavuk az időre, de a boldogságra sem, mert ami mindig volt, mindig van és mindig lesz, azt jelölni sem fontos. Ha szomjas vagy, csak akkor mondod ki, hogy innál. Borzasztó, hogy ennek mindig igaza van, csóváltam meg a fejemet, de inkább csak magamban, kívülről pedig próbáltam nagyon okosnak kinézni. Felém nyújtotta poharát, töltöttem, de mégis bennem emelkedett a mérő, magasra, egyre magasabbra, egészen a csordulás határához közelítve.

Még a Fekete Embernek is könnyebb kedve kerekedik, ha utolsó cseppig kiürítve az üveg, mesélni kezdett, furcsa meséket, de kalandjai valami oknál fogva mégis hihetőnek tűntek. Például azt mesélte, hogy volt egyszer egy tündérasszony, aki miatta lemondott az öröklétről, mert amikor meghallotta énekét, megérezte, hogy semmi értelme úgy lenni, ha nem vágyik, és nem félt, ha nem remeg, és nem lesz a másiké, ha nem aggódik, és nem örül, ha nem fáj, és nem éri gyönyör a testét. Minek így élni, minek ilyen egyhangúságban, ráadásul örökké?

Tényleg: minek is?

A földön ha meghal egy ember, a Szigetre kerül, ő azonban tévedésből jutott oda, amikor a szívét műtötték, csak egy pillanat volt az egész. Hamarosan sikerrel járt az emberi igyekezet, visszahozták. De akármilyen röpke ideig volt is ott, meglátta egy tündér, aki azonnal beleszeretett, és egyáltalán nem hatotta meg a földi csoda, amikor a férfi mégis visszakerült az életbe, a földibe. Sírt, zokogott a tündér, vágyakozott, ült a parton éjjel és nappal is, toporzékolt szüntelen.

Testem, lelkem úgy kíván téged, sírdogálta már csendesedve, ha belefáradt a zajos önsajnálkozásba. De attól kezdve többé már nem is volt igazi tündér, csak kinézetre esetleg.

Némán járt az ajkam, magamban suttogtam a tündér szavait, lobogott már bennem a láng, jobbra, balra, le majd fel, erre, arra, ringatta a szememet. Mit beszél ez az ember? Nincsenek is tündérek! Álmosodtam. Megszunnyadtam kicsit.

Álmomban ismételtem a Fekete Embert, utánamondtam, hogy megjegyezzem, mert valóban nincs értelme örökké élni, ha nincs kedves, aki nekem énekelne, és akinek öröm lenne az én énekem. Mert a halandók is kapnak egy morzsányit a végtelenségből, de az csak férfi és nő közös énekével elérhető. Álom, riadtam a valóra, de ettől sem lettem boldogabb, inkább csak a rettenetem nőtt, olyan gyorsan, ahogy az éjszaka mélyfeketéje közeledett.

Mert este lett közben. Gyertyákat raktam az asztalra, halálba perzselődtek az apró bogarak, macskáim közben mind elmentek vadászni, és rejtekhelyeikről előjöttek a sünök, röfögve, morogva araszoltak, alig karnyira hozzánk, és az árnyas távolságban már én is látni véltem a tündéreket, egész csapat táncolt a nedves fűben, csak azt nem láttam, hogy ki az, aki énekel nekik. A Fekete Ember átnyúlt az asztalon, kezébe fogta a kezemet, a szemét már nem láttam, mert benne is táncolt a gyertyák fénye, elvakított, az estében érintése volt a beszédesebb. Mesélt nekem, vagy magának, mert ezt soha sem lehet biztosan tudni, hogy mikor, miért, kinek beszél, aki hangosan szól mellettünk. A titok pedig annyi, hogy néha ki kell hozni magunkból a hangokat, szabadulni vágynak azok is.

A felnőttek attól lesznek nagyon felnőttek, mondta, hogy halálosan komolyan vesznek mindent, és soha sem mernek mosolyogni. Elébük toppan valaki, és egyszerűen kilopja szemükből a csillogást. Az a baj, hogy leginkább észre sem veszik, mennek tovább az úton, mert tulajdonképpen nem egy fájdalmas dolog az, és élni is lehet szemcsillogás nélkül, csak nézz körül az utcán, hányan vannak olyanok. Majdnem mindenki. A felnőttek például nem hisznek a mesékben sem. Egy felnőttel nem lehet elhitetni, hogy léteznek varázslatos lények, méghozzá nem is messze, a képeskönyvekbe bújtatva, hanem itt élnek velünk. Egy felnőtt nem hisz el ilyesmit, azt mondja rá, hogy badarság, szívja tovább a cigarettát, nézi a meccset, vagy csak magába mered, mert nagyon sok baja van. Mindig. Erről ismerni meg a felnőttet. Ritka az, aki nem így tesz, de az akkor nem is felnőtt, hanem egy negyvenkettes méretbe bújtatott gyerek. És a negyvenkettes méretbe bújtatott gyereket messziről kiszagolják a komoly emberek, akik már régen nem gyerekek, és nem engedik maguk közelébe, egyszerűen nem tűrnek meg másmilyent maguk között. Ezek a nagy gyerekek nem is akarnak amazokkal élni, leguggolnak inkább az egészen kicsikhez, felfelé fordított tenyerüket nyújtják feléjük, szemükben a ki nem alvó lobogást. És mivel a látás képessége még megvan bennük, a kicsikkel együtt nézik, hogy a kert zöldjén hogyan hemperegnek a manók, tündérek és egyéb csodalények. A madarak röptében meglátják a bizakodást, az erdő hangjaiban a holnapot, a vízen a maguk arca helyett mindenki más arcát látják, és nem félnek énekükkel kitakarni a lelküket, vállalják, hogyha akarják, megsebezhetik őket a rosszak. Nem haragusznak rájuk sem, inkább megpróbálják magukhoz ölelni az egész világot. Néha, ha nem is mindig, de néha azért sikerül.

A Fekete Ember fogta a kezemet, melegem lett, jó melegem, ami nem a kinti hőmérséklet miatt volt, mert éppen hogy hűvösödött, csípős szagok kúsztak a fák között, valahol egy öregasszony begyújtotta a tavalyi gazt, annak füstje lopakodott közénk, az illat olyan volt, mint a haldokló szaga. Haldokló öregasszony szaga, mondta a Fekete Ember, de szavaiban nem találtam semmi kivetnivalót. Hát persze, hogy nem, hiszen úgy mondta. Ez is egy titok, amit senki sem akar kitalálni, pedig a legkönnyebb titkok közül való.

Az éneknek forrása ha bennünk egyszer végre felfakad, már soha ki nem apad. Megszenvedünk érte, és jutalmuk a tisztánlátás. Ha fülelsz, és nemcsak a füled jó, hanem a szíved is tiszta, meghallod a fák énekét. Ha virágban állnak a fák, akkor hallik az az ének.

Amikor egészen kicsi gyerek volt, nem ilyen öreg gyerek, azt mondták neki az emberek, hogy nem is tud énekelni, ne is próbálja meg. Elhitte, és még magában sem énekelt soha, pedig néha erős kísértést érzett, hogy kiengedje hangmadarait, hadd szárnyaljanak fel, magasra, egészen az angyalokig. Titokban remélte, hogy egyszer lesz olyan bátor, hogy zengő énekét neki ereszti az égnek, a földnek, átfog vele mindent, minden vizek mélyét, hegyek belsejét szerette volna teleénekelni. Énekétől semmi mást nem remélt, csak azt, hogy megszépül tőle a világ, és szülessen belőle valami, amiért ő is született, valami, amiért meghalni is érdemes. Szép, tiszta dolgokat álmodott, énekkel átszőtt álmaiban mindenféle csodák történtek. De a valóságban hiába várt a bátorságra, és már kezdett lemondani a dalról.

Nyughatatlan lelke elhozta ebbe a kertbe, mert hangokat vélt hallani innét. Ahogy közeledett, leváltak róla minden más neszek, és már tudta, hogy az ének, ami felé halad, az ő éneke, de még nem ő énekli, hanem valaki más. Az út végén semmi más nem volt, csak egy pompázatos virágjában álló vadszilvafa. Álomba hullottak szirmai. Megtöltöttem poharát.

De hiszen én nem is tudok énekelni. kezdtem volna a tiltakozást. Ő erre azt mondta, hogy csitt.

Mi a boldogság, kérdezte tőle álmában az éneklő vadszilvafa, virágával homlokán. És a Fekete Ember nem akart felelni semmit, mert a válasza örökre ott marasztalta volna.

Az álomban? Ott hát.

Meséjéből aztán visszajött a Fekete Ember. Vagy engem vitt el magával oda? Mindenféle bolondságossággal múlt az éjszaka, egészen sokáig.

Felriadtam. Csobbant a kerti tó vize, ahogy egy tündér dacával megnehezedve belevetette magát, besuhant vízipalotája csillámló üvegfalai közé, csak úgy csilingelt a sok fénytörő, színekkel játszó kellék, amivel egy tündérasszony rendesen körülveszi magát. Mind az enyém, boldogságos kincseim, enyémek vagytok! Így kiáltozott, felhangzott hozzánk, aranyhalai is egészen messzire menekültek a durva rikácsolástól. Mind az enyém, minden kincs enyém! De azt bizony nem értette, hogy miért nem lehet birtoka soha se a Fekete Ember.

... de már mellettem sem volt. Különös. És miért is nem voltam még sem szomorú?

Az éjszakát furcsa fények járták át, és egészen reggelig ültem egyedül a virágos fa alatt, őrizve azt, ami egyszer van, azután egyszer csak nincs sehol.