Farkas Zoltán
Gyanútlanság

A szemem legyengüléséről jutott eszembe, hogy le kellene mennem, venni kenyeret és tejet a vacsorához. Ezer éve nem vacsoráztam, így félrehúztam az esőfelhőket az ablakból, és egy ügyetlen mozdulatot tettem, egy ügyetlen mozdulatot vétettem, egy ügyetlen mozdulattal bizonytalanná tettem az estét, de nem kellett volna, mert úgysem ébredtem fel, hanem bevertem a kezem. Azt hittem, nyáron szép idő van, akkor ez meg mi?!

Nem is látok tovább pár méternél, nem is látok többet néhány porszemnél, nem is várok többet, nem is várok tovább. Nem szeretném, de mindig ideszögez és visszatart. A fal felé fordultam. Legendás ez a fal, bejárta fél világot, nem hittem volna, hogy irigy leszek egy falra. Egy szomszéd két kézzel kapaszkodott a tetőbe, majszolta a cserepeket.

- Gyere le onnan! - hangzott a válasz.

Fejét a cserepekre hajtotta, a tető vonalán nézett lefelé, nézte a régi cserepek közt előtörő mohafoltokat. Sokáig így feküdt, görcsösen kapaszkodva, mozdulatlanul, majd elengedte magát, végiggurult a tetőn, zuhant négy emeletet és a kocsiúton puffant. Akkor meg felfelé nézett - a tető peremére - a csatornára, felhőkre, a vonalra, amelyik elválasztja a tetőt az égtől. Páran ránéztek, körbeállták, de továbbmentek, ott hagyták összetörve. Senkit se érdekelt. Hónapok múlva, mikor az öreg meggyógyult, ismét felment a tetőre, sok embert talált ott - főleg idős, elhasznált embereket, és megalapították a szárnyszegettek szövetségét. Tömegesen a cserepekre hajtották fejüket és néztek lefelé. Éjjel-nappal, napsütésben, esőben, szélben odafenn voltak, néha hallatszott egy puffanás lentről, utána valahogy mindig visszamentek a tetőre. A szomszéd, az alapító csendben ezt mondta: megint leesek (csendes puffanás az úton).

Megint fenn volt és az az ötlete támadt, nézi egy kicsit a repülőket. Óvatosan hátrafordult, így nem volt olyan kényelmes kapaszkodni, de az ég nagyobb részét láthatta. Nem jöttek repülők. Egy se. Nem soká maradt úgy.

Egyszer valaki akkor gondolta meg magát, mikor már a tető pereméig csúszott és ott megkapaszkodott a csatornában. Megpróbált visszamenni. Újból és újból eltörték szárnyukat. A környékbeliek nehezen emésztették meg az állandó csonttöréseket, a borzongató hangokat az úton, mikor valamelyikük leesett, viharban, villámláskor a tudatot, hogy jó páran fenn vannak a tetőn, és nem lehet őket lebeszélni onnan. Úgy tűnt görcsösen ragaszkodnak a tetőhöz és az időnkénti összetöréshez, valami értelmet találtak benne, ami mellett minden más már a "régi" életükhöz tartozott és véget ért.

Lemerült az elem az órában, azóta olyan nehézkesen múlik az idő, lementem az utcára, mert valamit tennem kellett, épp az úton feküdt egy szárnyaszegett, rángatózva vérzett, és senki se figyelt rá, a forgalom nem állt meg, a gyalogosok rá se néztek. Ilyen esetekben a mentők ráérnek egy óra után ideérni. Egy madzagot kötöttem az összetört álmodozó bokájára, talán csak azért, amiért mindenki - hogy egy picit én is feltűnjek. Így haladtam tovább. Egyik gyalogátjárón a zöldre várakozva valakinek a bokájára kötöttem madzagot, de az utolsó pillanatban, mikor már a csomó is megvolt, észrevette, megfordult, indulatosan beszélt, lerángatta a madzagot és hozzámvágta. Azután kirakati babák bokájára kötögettem madzagokat, ott éktelenkedtek egy csomó csiszolt kirakatban, de rövid időn belül mindet eltávolították.

Körömmel. Körmeimmel kapaszkodom, amint ugrálok egyik szintről a másikra. Fáj, de legalább múlik az idő.