Fekete J. József
A Szívásoktól a Pszichoszomatikus életrajzokig

Danyi Zoltán: Szívások. zEtna - Képes Ifjúság. Zenta - Újvidék. 2002

Urbán András: Hajnali partizán. zEtna - Képes Ifjúság. Zenta - Újvidék. 2002

Tóth Lívia: Ördöglakat. zEtna. Zenta - Újvidék. 2002

Netittia K. Froese: Lemúriában nem múlik az idő. zEtna - Képes Ifjúság. Zenta - Újvidék. 2003

Nagy Abonyi Árpád: Tükörcselek. zEtna - Képes Ifjúság. Zenta - Újvidék. 2004

Danyi Zoltán: Pszichoszomatikus életrajzok. zEtna. Zenta. 2004

A közelmúltban alig ocsúdtam föl döbbenetemből, amikor megláttam, hogy egyik jeles szerzőnknek, Gulyás Józsefnek az életműve szempontjából fontos műve (Volt idő. Kötetből kimaradt és más versek 1956 - 1980) összesen száz példányban került ki a nyomdából, amire szinte válaszként került elém Danyi Zoltán Szívások című, első kötete, amelynek példányszáma 1800. Ez már igen, mondatja velem a remény, hogy száznál azért több olvasója van a vajdasági magyar irodalomnak. Ennek a kis könyvecskének bizonyára, hiszen a Képes Ifjúság mellékleteként látott napvilágot, egy olyan lap olvasói vehették kézbe, amely példányszámának zöme előfizetők között kel el, vagyis nem a piac kénye szabja meg olvasótáborát. Danyi Zoltán kötetével indította útjára a zEtna webmagazin és elektronikus olvasóterem a Vulkáni Helikon elnevezésű sorozatát, amely a Képes Ifjúság mellékleteként mindig akkora példányszámra számíthat, amekkora éppen a lap olvasótábora, s ez könyveink példányszámához viszonyítva igen jelentős. Nem mindegy, hogy egy könyv háromszáz vagy ötszáz példányban jelenik meg, és aztán ott porosodik a kiadó raktárának polcain, vagy ezernyolcszázban, és ennek a példányszámnak a túlnyomó többségét a kezébe is veszi az, aki előfizetőként a lapot is megveszi. Eleve nagyobb így a potenciális olvasótábor lélekszáma.

Danyi Zoltán mindenek előtt alapos felkészültségű kritikus, egyéni hangú költő, s kötetéből tapasztalhatjuk, prózavilága is sajátos, egyéni, személyes megszólalásra hangolt. Persze a prózában a szerző mindig sebezhetőbb, mint a lírában (Láng Zsolt), és ezeket a kötetbe gyűjtött szövegeket is bizonyára éri még bírálat, legelőbb talán a Szappanregény címűt a szétzilált szálai miatt, ugyanakkor egy másik értékrend irányából szemlélve ugyanez az elvarratlanság erénynek mutatkozik. Mert milyen lehet a novella egy olyan értékrendben, vagy mondjuk inkább trendben - mint például a múlt század kilencvenes éveinek magyar prózájában -, amelyben a regény is töredékregény vagy novellaregény? Csakis ironikus kaland lehet, a realitás szimulációja, vagy ahogy Háy János írta: " A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő" . Danyi Zoltán ironikus a realitással és a metafizikai mélységgel szemben, amikor ezt írja: " Nálunk kétszer van karácsony, kétszer van újév. Meghalni is kétszer fogunk." Ironikus a műfajával szemben (" fikció és valóság kígyaja olykor hűvös nyirkossággal megérinti egymást" ), az irodalommal szemben (" Olvasok, abszolút mai regényeket. Őrzöm az égboltot, ránk ne essen. Ránk ne szédüljön teljes lendülettel." ), az olvasóval, amikor hősét a " Széfer Jecirah utca 4. szám alá költözteti, a márkás zenecuccokat így sorolja fel: " Marantz, Technics, Cunnilingus" , a napi sajtót pedig imigyen: " Narancs, Newsweek, Kuractebi" , a szövegeit esetleg továbbíró kritikussal vagy olvasóval (" bogarak közt embernek lenni nem valami nagy mulatság, még jó, hogy nem külön mondatba írtam, így nem lehet idézni majd, remélem" ) s nem utolsó sorban önmagával, amikor szövege és könyve végefelé a " parttalan baromság" végéről ír. Persze az irónia önmagában még nem szövegteremtő alakzat, jó beszélőke kell ahhoz, ami a legbanálisabb valóságszimulációt is lényeges történetként képes tálalni, és ezzel a prózaírói adottsággal Danyi Zoltán rendelkezik.

Danyi Zoltán Pszichoszomatikus életrajzok című prózakötete az előbbihez, a Szívásokhoz képest egy szelídebb, lehiggadt szemléleti és alkotói világot jelenít meg, a korábbi írások iróniája a megismerés bölcsességének egyszerűségébe harmonizálódott, az ott közölt Szappanregény elvarratlan szálaival szemben az itt megjelentetett Patkánykert ciklus a szétszórt szálakat - életrajzokat - nagyon ügyesen szálazza egybe, a könyv egésze az egyszerűség irányába vezet. Amíg az előző kötetben olvasható írásokban szívesen élt a szerző a posztmodern játékosság nyújtotta, jópofáskodásra módot adó lehetőségekkel, a nyelvjátékkal, a csavaros mondatokkal, addig az újabb könyv inkább az átgondolt elbeszélésre, a pontos leírásra, a világ dolgai közötti eligazodás egyszerűségére hagyatkozik, és olyan kivetülő misztikus erővel hálózza be az olvasóját, ami nem csupán a szövegekhez köti a figyelmét, hanem valami higgadt bölcsességet, vagy bölcs higgadtságot ültet át lelkébe. Hogy valójában lenne-e minőségi különbség a két kötet között, nem tudom, akár az egyik, akár a másik közelebb állhat úgy a szerzőhöz, mint az olvasóhoz, tény azonban, hogy Danyi Zoltán mindkét kötetben élvezetes prózát írt, és lényeges, hogy eközben mindvégig érzékelhető szerzőjének azonosítható jelenléte: prózája, világlátása kiforrott, stílusa felismerhető, autentikus szerzői világképe szilárd alapokat épített prózaírásában. Utóbbi, alig kilencven oldalas kötete tulajdonképpen monumentális építmény, szereplői nem a képzelet szülöttei, hanem egy létező, részben olvasmányélményekből, részben tapasztalatból és ismeretekből, részben a valóság elemeiből táplálkozó öntörvényű világ lakói, akiknek bonyolult életsorsát egyszer csak majd egy vaskos könyv tárja elénk, és akkor majd igencsak elcsodálkozunk. Addig is, figyeljünk erre a fiúra, szemünk láttára válik fontos íróvá.

Urbán András írásaival utoljára a fiatal prózaírók szövegeit egybegyűjtő, A varázsszobor című könyv recenzenseként találkoztam 1990 táján. E hosszú hallgatás miatt furcsállom, hogy a zEtna Vulkáni Helikon című sorozatának második kötete a fiatal Urbán életművéhez nyúlt vissza, azzal tisztelve meg a szerzőt, hogy a Vajdaságban megjelenő kiadványok példányszámához mérten a legelőkelőbbek közé emelte az ezernyolcszáz könyvecske kinyomtatásával és a Képes Ifjúság által az olvasókhoz való eljuttatásával. Persze, marad a kérdés, miért éppen Urbán András Hajnali partizán című kötete jutott e megkülönböztetetten kiemelt lehetőséghez? Úgy tűnik, egyetlen magyarázat van: a szövegminőség állandósága. Urbán novellái, illetve Gyíkok című drámája úgy nyelvileg-esztétikailag, mint tartalmilag-tematikailag, mint műfajilag-műfajtagadóan eldöntött, letisztult, s bármennyire is furcsa egy, a serdülő- és a felnőttkor határán eszmélődő, a gyermeki tapasztalatokat felnőtt gondolkodással átértelmező fiatal esetében erről beszélni, de egyben folytathatatlanul le is zárult ez az írással teremtett világ. Urbánnál minden tisztázott, csupán a problémafelvetés újul meg folytonosan. A nagymonológok, levelek, vagy éppen drámai dialógusok formájukat megtalálták ugyan, amivel egyben tagadják is a klasszikusnak mondható alapformákat, de a tematika, az üldözöttség alól nem adnak feloldást. A novellahősök folyton valami kényszerű menekülési helyzetben találják magukat, és iszkolásra kényszerülnek, noha a szemhatáron nem nyílik előttük menekvést biztosító hely. A menekülés talán a felnőtté válással járó megkötöttségekkel szembeni magatartás, a lefojtottság alóli kibúvó keresése, az egyénre rárontó félelem által kiváltott ellenmozgás, minden esetre uralkodó motívum, ami tartalmilag és formailag is formálja a szövegeket. A novellákat, amelyekben folyton valami megdöbbentővel, sokkolóval, rémisztővel találkozunk, amelyek történetmondása mindig valahol az ébrenlét realitása és az álom, vagy az ájulat szürrealista hallucinációival ötvöződik, és kizárólag olyan szituációkat teremt, amelyek a szabadságot korlátozzák, ellehetetlenítik a létet, menekülésre kényszerítenek, borzongást, félelmet, rettegést váltanak ki, amivel szemben csak az iszkolás vagy a megadás rituális gesztusa marad válaszul.

Tóth Lívia Ördöglakat című, rövid történeteket, naplót, leveleket tartalmazó kötetének olvasása során elsőként szemünkbe ötlő jellemző dolog, az, hogy a szerzőjük nem akar általuk "nagyot" mondani, nem törekszik örökérvényű lényeg(ek) megfogalmazására, nem szervezi explicit morális tanulság köré mondanivalóját, hanem hagyja, hogy a történet maga nyerje el értelmét. Íróként viszonyul a tárgyához, nem pedig publicistaként, miként azt egy kiváló tollú újságíró könyve esetében feltételezhetnénk. Az írónak minden esetben gondolatai vannak, amelyek a történet által kapnak jelentést: az eleve meghatározott jelentést közvetítő művek nem feltétlenül tartoznak a szépirodalom tárgykörébe. Tóth Lívia kötetbe foglalt írásai igen.

A szövegeket olvasva úgy tűnik, a szerző szinte témátlanul indítja írását, egy-egy motívumként felcsippentett élménymorzsából kiindulva asszociál a mindennapok történései között, és a látszólag könnyedén lebegtetett első vagy gyakrabban harmadik személyű monológ sajátos szociográfiai hátteret teremtve felsejlő társadalomkritikai üzenetté formálódik. Éles szem és önfaggató gondolkodás szervezi igényes nyelvi megformálás útján ezeket a kisprózákat, amelyek a legközvetlenebbül szemléltetik, miként válik az olvasó számára látszólag érdektelen motívum általános érvényű elbeszéléssé.

"A Nettitia K. Froese nem írói álnév, hanem önálló, alkotó entitás, amely csupán arra a néhány órára kel életre, amíg a lemúriai történeteket írja" - olvasható a Lemúriában nem múlik az idő című kötet hátsó borítóján: "Így életrajza tulajdonképpen nincs is. Amennyiben azonban létét álnévként tételezzük, életrajza egybevág Fekete J. József biográfiájával. A kötetről - az összefoglaló teljessége érdekében - a továbbiakban Sáfrány Attila értelmezését idézem: "Ketten élnek a gondolkodásnak, az éntudatnak a házában: Abi al-Maarri és Mahfúz, az apa és a fia, az agg és a gyermek, a tanító és a tanítvány. Ez a világ legmagasabb pontján lévő otthon, a Négykarmú Sárkány Pagodájának négyszintű épülete, szerintem, Jung éntotalitást jelképező mandalája. A két lakó úgy tűnik funkciói szerint világosan elkülönített viszonyrendszerben él egymás mellett, s így kettőjük összege adja a énlátszat egészének a megjelenülését: a gyermekaggságot. A női ölet nem ismerő gyermek, Mahfúz, még csak kétszer hetvenhárom évet megélt, reszketeg lábú öregember, míg idős atyja, Abi al-Maarri a gasztronómiai és az egyéb, köztük a nők íze ajándékozta élvezeteknek hódoló véngyermek. A maguk módján tehát mindketten gyermekaggok ők, épp ahogy az énbeli énekben is egybefolynak a tulajdonságok, s így a különböző részéneket egyedül az általuk szabadon elfogadott szerepkör szerint lehet beazonosítani. Mahfúzból így lesz gyermek, tanítvány és fiú, Abi al-Maarriból agg, tanító és apa. Magyarán az ő időt megelőző szabad döntésük arról szólt, hogy eljátszák ezen ellentétes, egymást kiegészítő szerepeket. Mert aki gondolkodik, s ez az én (cogito, ergo sum), az játszik is! [.] A háttérben azonban van egy harmadik szereplő is, a ház ura, a nagyméltóságú Euszébiosz Eusztathiosz, akinek örökös hivatkozási pontja Szenkuthy. Ki ez a Szentkuthy-rajongó, háttérben létező görög nevű valaki az ének belső világában? Okkal nem közvetlen szereplője a Négykarmú Sárkány Pagodájában történteknek. Ő az énnek az a(z F. J. J) néven nevezett külső megnyilatkozása, amit az emberek ismerhetnek (többé-kevésbé). Az énnek az az eljátszott szerepköre, ami kívülről engedi láttatni magát. Mahfúz és Abi al-Maarri révén viszont ennek az énnek a rejtett, belső oldalával találkozhatunk. Az embereknél, a legközelebbiek kivételével, örökké rejtettek maradnak az énnek a belső megnyilatkozásai. Művészi bátorság szükségeltetik ezek felmutatásához, s ha ez a feltárulkozás művészi képességgel is párosul, akkor a magamutogatás emberi szenvedélyét fényévnyire túlhaladva, a művész nemcsak megosztott önmagát szerepeltetve alkotja meg művét, hanem művén keresztül önmagát is újból és újból megalkotja. Ez pedig az igazi művészet, az isteni munka jellemzője. Az ilyen munka az olvasót, a hallgatót vagy a szemlélőt is be tudja vonni az alkotás hatáskörébe. Ebben az esetben, szerintem, vitathatatlanul erről van szó." - írja Sáfrány Attila.

"A szöveg és a szerző egyek" - olvashatjuk Nagy Abonyi Árpád egyik novellájában. Hősei, egy kivétellel talán, mindannyian egyes szám első személyében megszólalva beszélnek el történeteket, mert csak a történetek maradnak meg, minden egyéb illékony a múlandóság vonzásában, és a történetek elbeszélése hozza magával az érzéseket, hangulatokat, ambientust és atmoszférát, aminek megteremtésében tapasztalhatjuk meg Nagy Abonyi Árpád írói kiválóságát. Ezek a hősök élményt képesek építeni az élménytelenségből, elbeszéléseiket a szerző szavával naturálisnak minősíthetjük, amelyek egyfajta atmoszféra-prózaként működnek, és mindig valamennyit kimondatlanul hagyva lebegtetnek, kicsit a misztikum, kicsit a fantasztikum, de leginkább a fantázia irányában nyitva teret a történet továbbgondolásának.

Nagy Abonyi Árpád Kosztolányitól kölcsönzött alakmása, Esti Kornél például abba a poros, bácskai városba tér vissza egy szeles novemberi éjjelen, amelyben már életükben is többször meghalnak az emberek. Ebben a városban az emberek a másnapi újságot olvassák, mosolyognak, de valójában keserűség emészti őket, s egyszerre csak rádöbbennek, hogy tulajdonképpen sohasem éltek. Valahol itt, az élet megélésének lehetőségei faggatásában gyökerezik Nagy Abonyi Árpád prózaírói ihletése. A Tükörcselek novellái ugyanis nem is tűnnek annyira cselesnek, hagyományos novellaként olvashatók, lassított tempójú szövegek, a közvetlen élmény közvetlen elmondásának benyomását keltik, és kitűnik belőlük, hogy nagyon átgondolt az a világ, amelyben a novellahős, vagy novellahősök járnak, kelnek. Ez a világ éppen az ésszerűen megtervezettsége miatt valószerűtlen. E világ mögött, ami tulajdonképpen egy hamismás, egy látszatvilág, mélyen ott munkál Nagy Abonyi Árpád prózájának alapvető mozgatóereje, a világ megismerésére törekvő igyekezet.

"Már minden történetet elmeséltek egyszer" - írja Nagy Abonyi Árpád egyik novellájában, abban, amelyben írói továbblépésének lehetséges irányai fölött is tépelődik. Ezt a megállapítását a szentenciákkal szembeni kellő fenntartások mellett el is fogadhatjuk: arra azonban, ahogyan Nagy Abonyi Árpád meséli történeteit, érdemes odafigyelni, nyelvi fegyelmezettsége a világgal szembeni kellő kíváncsisággal párosulva szépírói erényekbe ötvöződött, novelláit csak egy módon lehet olvasni - élvezettel. Bőrfotel, szecessziós olvasólámpa, némi szivarfüst, testes vörösbor vagy gyűszűnyi gyomorkeserű, s nem utolsó sorban az irodalom iránti tisztelet illik hozzájuk, akárcsak a kortárs vajdasági prózairodalom legjavára odafigyelő Vulkáni Helikon sorozat minden darabjához.