Kalász István
Három történet, avagy a kemény szív

I. avagy: amor fati

Szeresd sorsodat!, állt a falra ragasztott papíron az agyonsportolt fő okos (Big boss!) feje fölött, aki undorodva bámult ránk, tudjátok gyerekek, a mi filozófiánk, hogy jó tévéprogramot csinálunk azért, mert annyit ismétlünk, morogta-vigyorogta a big boss, aki alig lehetett idősebb nálunk, igen, de ott ültünk végre szemtől szembe! Vele.

Az egész azzal kezdődött, hogy Tamás (a legjobb barátom) vett valami arabtól egy videokamerát, amely már olyan jó minőségű képet rögzített, hogy a kereskedelmi tévéadónak is lehetett vele dolgozni, igen, így aztán elhatároztuk - mi, Tamással -, hogy megélesítjük a karmainkat, megkeményítjük szívünket, és pénzt fogunk keresni. Sok-sok pénzt. Mert szerettük a pénzt! Mert ezüstös cabriót szerettünk volna. Tengerpartot, engedelmes, vidám csajokat a teraszon. Halk pincért, aki kérés nélkül hozza a koktélt. Swimmingpoolt. A pénz, Geld: das Brecheisen der Macht - vagyis ezért: egy ideig mi leszünk a hungarian PATKÁNYOK!

És így vettünk egy speciális rádiót, amellyel reggeltől estig a rendőrségi rádiót hallgattuk. Verekedés az N. utcában, baleset a Lánchíd híd előtt, lopás/rablás az 1-es villamoson, figyelem, 7-es járőr, halott a kukatárolóban, prostituáltat vertek, pitbull harapott..., a célszemély a G. utca felé szaladt. Lopott Ford Escort a B. téren, lopott 531-es BMW..., egyre dőltek ránk a hangszóróból a nagyvárosi bagatellek, a rendőrség isteni donátor, vigyorogott T., miközben margarita pizzát majszolta a konyhában. Gyilkosság a B. téren, az áldozat anyja dühöng, a tettes a játszótéren lövöldözik, NA, EZ AZ, néztünk Tamással egymásra, ez kell nekünk, és rohantunk, be kocsiba, ki a kocsiból, a kamerával neki a rendőrségi kordonnak, persze kaptunk a pofánkba gázsprayt, a földön fetrengtünk, miközben a közeli tetőről egy mesterlövész precízen fejbe lőtte a revolverrel hadonászó részeget. Szóval ez nem volt meg se totálban, de se kissecondban, mondta Tamás bánatosan.

Két napig pedig, ez Tamás ötlete volt, a Klinikák mögött az öreg boncmesterrel ittunk. Egy csehóban savanyú bort azért, hogy vigyen már be minket a halottakhoz, mert mi avantgárd művészek vagyunk, tele zavaros, értékes gondolatokkal! Hát az nem ugyanaz, kérdezte a boncmester. Mester, ez a világ olyan keserű, vigyorgott sunyin Tamás, az öreg meg itta a bort. Itta el egyre a pénzünket, gyerekek, olyan amerikásnak tűntök, ezzel a hülye baseballsapkával hümmögte. Doktorkám, a kórházban ugye titokban orvosságokat próbálnak ki a betegeken, kérdezett Tamás, meg veséket is adnak el, nem? Az öreg boncmester csak röhögött, a cutis, subcutis, ez a bót fiam, az emberi bőr, ma mindenki szép akar lenni. Tényleg, álmélkodtunk, aztán hoztuk a vacak bort, és az öreg csak röhögött, semmi értelme nem volt az egésznek.

Egy napig a Keleti pályaudvaron nyomultunk - hogyan is lehet embert csempészni vonaton? -, és reméltük felfedni a nagy titkot. Avagy: hogyan zajlik ott az élet a teleköpködött peronokon, a rossz büfékben, az aluljárókban. De semmi sem történt azon kívül, hogy a pénztárak előtt néhány román összeverekedett néhány ukránnal, hajnalban néhány taxis összeszólalkozott néhány másik taxissal, néhány utasba belekötött néhány hordár, néhány hajléktalan pofont kapott nem-tudni-kiktől, szóval semmi fontos nem történt. Csak rossz szagú lett a ruhánk az olcsó cigarettától, hajunk csapzott a füsttől, arcbőrünk vékony és kékesfehér, a lelkünk pedig végtelenül elfáradt.

Aztán? Éppen menni akartunk onnan, otthagyni az egész füstölgő, gőzölgő pályaudvart a fenébe, amikor a mozgólépcsőnél kiabálásra lettünk figyelmesek. Tamás felkapta a kamerát, mint egy páncélököllel a vállán rohant arrafelé (hátha?), de aztán megállt, "csak" egy fiatal lányt rugdaltak éppen össze, én meg, nem tudom miért, de hirtelen - a fekvő, síró lány nézett (mintha belém látott volna!) - előkaptam a borssprayt. Az egyik férfi szemébe nyomtam egy kicsit, a másik persze megütött, Tamás erre belerúgott, aztán már jött a rendőrség, üvöltöttek, mindenkit betereltek egy buszba.

Este szabadultunk ki, a lány ott várt az utcán, és mi elmentünk vele inni, igen, jól ivott ez a lány, és mi elhencegtünk filmes létünkkel, erre a lány mondta, hogy ez így baromság, így semmi sem lesz a hírnévből, csak szaladunk a valóság után, igen, a lány (Lili!) azt mondta, segít nekünk. Olyan kőkemény dokumentumfilmet forgatunk majd, hogy elgurul a feje a népeknek. A barátját ugyanis meglopták a szemetek. Elvették tőle a pénzét, az utolsó pénzét lopták ki a zsebéből a többiek, azért hát nem tudott dopot venni a dealertől, rosszul lett, hányt, jött a mentő, bevitték, a kórházban szétmosták. Még a lelkét is kimosták, most csak, mint egy hülye néz maga elé, igen, suttogott Lili, a mocskos tetvek megérdemlik, hogy az egész világ tudja, milyenek. Ez az, vigyorgott T., ez az, és kezdetét vette az "utazás".

Másnap a hajunkra zsírt kentünk, meglocsoltuk magunkat rossz pálinkával, a kamerát zacskóba rejtettük, és mentünk. Ki a fenébe! Egy vacak gyár mögé, híd alá, bele a vonatdübörgésbe, összefirkált kerítések közötti rossz szagba. A világ vége felé. Ott ültek a földön, öt sovány gyerek, büdösek, összevertek, Lili nevetett, na, mi van, kérdezte, semmi, felelték a fiúk kábán. Aztán Lili intett, Tamás előrántotta a kamerát, én egy botot, Lili pedig egy kést, aztán üvölteni kezdett, hogy szemetek, a barátom miattatok ment tönkre, a fiúk röhögtek, Lili kiforgatta a zsebüket, elvette tőlük a dopot, belerúgott az egyikbe. A fiúk lassan érteni kezdték, hogy ez nem tréfa, kiabáltak, tápászkodtak, ekkor rohanni kezdtünk. El onnan, onnan el...

Lili Tamásnál lakott. Két nyugodt nap (ágy, fürdőszoba, reggeli tej, kalács...) és gyönyörű lány lett, Tamás egész nap ölelgette, Lili fürdőköpenyben kacagott este a tévé előtt, így éltek a város fölötti lakásban, aztán a negyedik nap estéjén Tamás azt mondta, miután kettesben maradtunk a szobában, ez így szép és jó, de azért nem erre esküdtünk. Mi nem egy nőt akarunk, mi a szép, kerek világot akarjuk sok-sok nővel, ja, becsületes módon sokáig tart a meggazdagodás, vigyorgott. Mit javasolsz? Kérdeztem.

Lilinek kell a dop, nevetett T., most alszik, elveszem tőle, holnap reggel elvonási tünetei lesznek, itt fetreng majd, ezt vesszük fel, aztán elindul kínjában, mi meg megyünk utána a kamarával, és olyan oberligás dokufilmet forgatunk a dopos lányról, hogy fellépünk a nagyok közé, és T. lehúzta a vécében Lili porát.

Éjjel Lili sírt, a falnak vágott egy poharat, Tamás vette a kamerával, Lili másnap reggel sírt, nyöszörgött, tombolt, Tamás bele az arcába a kamerával. Aztán L. elindult, mi meg mögötte nyomultunk, be a pályaudvarra, be egy vécébe, ki az utcára, le az aluljáróba, telefon valakinek, a dealer nem volt ott, be egy csehóba, ott állt egy pasas, de Lilinek nem volt elég pénze, és Tamás nem adott neki. Hiába könyörgött. A dealer röhögött, Lili kiabált, a dealer meglátta a kamerát Tamás kabátja alatt, intett, futott ki a fenébe. Már esteledett, Lili hirtelen leült az utcára, ez-az, ez kell a nézőnek, mondta Tamás, és belenyomta az arcába a kamerát, Lili sírt, zavarodottan nézett maga elé. Mire jó ez, rántottam félre, T. értetlenül nézett rám, aztán fogtam, a mobiltelefonon hívtam a mentőket, L. csak a fejét rázta, hogy nem szabad, ne hívjak senkit, de akkor már minden mindegy volt...

Mi történt aztán? Az eszméletlen Lilit vijjogva elvitte a mentő, Tamás aznap éjjel összevágta némileg az anyagot, és elindult házalni a "megrendítő képsorokkal" a tévéadóknál. Mi történt még? Két nappal később bementem Lilihez a kórházba. Egy srác volt nála, a barátja. Állítólag clean volt a gyerek, jó ideje nem szedett semmit, hát kiengedték. Azt mondta, mindent tud a filmről Lilitől, és Tamást egyszer alaposan összerugdalja, én pedig takarodjak kifelé.

Ott álltam az ágynál, ezek ketten csak némán néztek egymásra, tele szeretettel, gyengéden, aztán mentem onnan, ki az utcára, és arra gondoltam, a sorsot nem kell mindig elfogadni, de az elfogadott sorsot szeretni kell.

II. avagy: a remek nap

A szomszédom azt mondja mindig, hogy a hidakat, a gyárakat, az erőműveket őrizni kellene, mint régen, amikor még rend volt az országban. Ez a veszély más, legyintek ilyenkor, ez a világ most a pénzről szól. De az utcákon, tereken rablók, betörők, gyanús külföldiek mindenütt, mondja tovább a szomszéd, a bankok, szupermarketek, ékszerüzletek, benzinkutak veszélyben vannak, és mert a világ veszélyes lett, cselekedni kell. Tenni ellene! Védekezni! Ezért az őrség mindenütt.

Igen, a security guard. Nagydarab alakok barett sapkában a bejárat előtt. Egyenruhában, bilinccsel, gázpsray-vel, smukk kis gumibottal, helyes talkie-walkie-vel, némelyiküknek még pisztolya is van, én félek tőlük, mondom-motyogom. Hát örökké így kell élnünk, kérdezem.

De ezek nem maga ellen vannak, mondja a szomszéd...

Szóval, a boldog nap története úgy kezdődött, hogy az egyik éjjelen ellopták az autómat.

Nagy öröm volt ez nékem, reggel ugráltam kicsit az utcán, hogy végre megszabadultam az öreg Golftól; a szervokormány bedöglés előtt állt, a rozsdás kipufogó lógott, a fékek pedig..., így sietve jelentettem a lopást a biztosítónak. A szőke, karcsú lányok unottan töprengtek a szőnyeges-pálmás irodában, hogy elhiggyék-e a lopást, de hát olyan szervilisen hajlongtam, kedvesen vigyorogtam, és a virágcsokor is hatott, hogy hittek nekem, fizettek.

Mit tettem a pénz egy részével? Vettem magamnak egy robogót. Egy japán robogót. Visszapillantó tükörrel, piros üléssel, sárga lakkozással, és igen nagy volt az én boldogságom. De az öröm nem tartott sokáig. A szomszédom átjött ugyanis, és halkan figyelmeztetett, hogy veszélyes lett a világ! Gazemberek, külföldiek, aljas csalók mindenütt. Nincs biztonságban az ilyen robogó. Egy perc alatt elviszik, magyarázta, aztán biccentett, ment. A japán robogó ott állt a ház udvarán, én meg csak néztem, és a szívembe lassan beköltözött a félelem. Mit tehetek, ezzel a kérdéssel feküdtem ágyamba, hogyan védhetem meg a robogómat? Vagyonkámat? A szabadságomat ebben a világban? És holnap sok elintéznivalóm van a városban, mit tehetek, forgolódtam álmatlanul a sötét szobában...

Ekkor jutott eszembe a biztonsági szolgálat. Mármint, hogy nekem is lehetne egy őröm. Aki vigyázna például a robogómra. Azonnal vettem a telefonkönyvet, és még éjszaka telefonáltam különböző cégeknek, elképesztő drága volt némelyik, és lám, másnap reggel 7.30-kor megérkezett az őr. A Lajos. Vasszürke zubbonyt, vaskos bajuszt viselt, kicsit kövérkés volt, de fürge mozgásúnak tűnt. Pisztolya nem volt, ezen kicsit elszomorodtam, azonban egy német borssprayt hozott magával. Lajos feszesen jelentette, hogy megérkezett, és mosolyogott. Rám. A munkaadójára, és ez jó érzéssel töltött el. Így rögtön arra gondoltam, gyakoroljuk az őrzést. Kitoltam hát a robogót az utcára, a sarki bolt bejárata mellé támasztottam, a Lajost mellé állítottam. Egy óra múlva indulunk, addig őrizze, mondtam, aztán visszalépkedtem a lakásba. Mivel semmi dolgom nem volt, jöttem-mentem a szobában, ittam egy kávét, kilestem az ablakon, néztem, hogyan dolgozik a Lajos. Az őr, az őröm megbízhatónak tűnt. Állt a robogó mellett, mereven nézett maga elé. Egyszer ugyan lopva cigarettára gyújtott, de ezt elnéztem neki, mert úgy tűnt, dohányzás közben nem lanyhult a figyelme.

Aztán kilenc óra előtt elindultunk.

Kicsit fáradtságos volt az út, mert míg én gyorsan haladtam robogómmal, addig Lajos futott. Mellettem, utánam rohant. A járdán. Amennyiben valamelyik kereszteződésnél tilos jelzést kaptam, örvendezve ért be, de ezek a szünetek nem tartottak sokáig, a lámpa hamar zöldre váltott, én pedig indultam...; szóval egyáltalán nem volt könnyű haladni az őrrel. Mivel sajnáltam szegényt, a belvárosban egy üzletbe is bementem nézelődni, hogy kifújhassa magát a robogó mellett, de szánalmamat nem mutattam ki, én fizettem, az őrnek szolgálnia kellett a pénzért, ezért megkeményítettem a szívemet, kiléptem az üzletből, indulunk tovább, ordítottam, és intéztem tovább ügyeimet.

Lajos pedig őrizte a robogómat. És mindig szalutált, ha visszatértem. Kezdetben zavart ez az ünnepélyes tisztelgés, de aztán hozzászoktam, sőt, élvezni kezdtem, ahogyan az emberek bámultak az utcán, ezért dél tájban vettem neki hamburgert, ennie is kellett szegénynek, pedig a Lajos etetése nem szerepelt a szerződésben.

Aztán, miután végeztem ügyeimmel, hazamentem. Pontosabban: hazamentünk. Mivel aznap nem akartam már menni sehová, a robogómat bezártam a pincébe, aztán leültünk Lajossal, és ittunk. Sokat. Néha ráparancsoltam, álljon vigyázzba, szalutáljon. Lajos felugrott, szalutált, én pedig ráordítottam, most én vagyok itten a parancsnok, te pedig egy senki vagy! Igaz? És Lajos szalutált, és a semmibe nézve ordította, hogy igenis, ő egy senki.

Szóval remek nap volt. Kellemes. Mindenkinek ajánlom.

Tanultam belőle. Mert ez mostani a világ olyan, hogy mindent ki kell próbálnod. Vágynod kell, vágyat kell ébresztened, harcolnod kell, győznöd kell, uralkodnod kell, mert ha nem teszed, ha megállsz, vársz, ha nem vértezed magad, akkor feladod. Akkor nem engednek be. Az örök őrök. Egy Lajos előtt véged. Halott vagy, ha félsz. Félelmetes, de ez van.

III. avagy: a skalp

A levél az Interneten jött, villámlevélnek, nevezik az ilyesmit. A feladó: nem-nem@sauberkeit.com, a mail subjectben: nem-nem szeret Téged...

Péntek este volt, a város vacogott a hidegben, holnapra havat ígértek, a benzin ára meg megint..., mondta kifelé a tévéből a én-nem-vitatkozom-rendőrrel képű speaker, most meg ez a mail, na-ugye, mégsem lesz olyan unalmas a weekend. Nem-nem szeret téged, és 1000 dollárt ad egy etnikum skalpért, állt lejjebb a mailbody-ban: További teendőid: lefotózod a skalpot, a képet küldöd - *.*gif - formátumban today 23 óráig a: nem-nem@sauberkeit.com-ra, majdan mi jelentkezünk nálad. Az 1000 dollár tuti! Carpe diem, bízzál, testvér!

Persze, gondoltam, szegény vagyok, csóringer, de webcamem van, szóval, csinálok én nektek olyan skalpos képet, gondoltam, a pénz jól jön, nagyon jól. Fogtam a macskát, forgattam ide-oda, kicsit megnyirbáltam a szőrét, majd kiterítettem az asztalra a pamacsokat, utána egy bőrdarabot hoztam a spájzból, ráragasztottam a szőrt az alias koponyabőrre, de... De nem volt hiteles. Vacak volt. Pontosan úgy nézett ki, mintha öreg bőrdarabra valaki macskaszőrt ragasztott volna UHU-val. Hmmm, gondoltam. Odakint eleredt az eső, a saját fejbőrömtől pedig nem akartam megválni; szerettem a saját fejbőrömet. Ez volna a midlife crisis? A tévében meg éppen egy szőke manöken hajat mosott, és én szerettem nézni, ahogyan hajat mostak ezek a szőke nők a tévében, ahogyan hátukon a fehér hab csúszott alá, a kemény fenekük felé... De ettől még nem lesz 1000 dollárom, rántottam ki magam a magányból, skalp kell hát. Egy szolid koponya! Hopp, gondoltam, a Fodrász üzlet alant, a Dudu (igazi nevét nem tudtam), a kövér hajszobrász, az olyan elszánt gyerek, nem komálja a lézengést. Talán neki lenne valami ötlete.

Lementem, Dudu éppen hajat faragott, én meg elmondtam neki, mi lenne ha..., de Dudu csak vigyorgott, búgatta a hajszárítót, ez biztosan a Kandi-Internet, bólintott, és valami pattanásos ki-ne-mond gyerek ül a szobájában, rángatja a joysticket, szerintem csak szórakoznak veled, eriggyé már magadnak, komám...

Felmentem, levelet írtam, hogy jó-jó kedves nem-nem-IZÉ..., de előbb a lóvét szeretném látni, majdan a meggyőzés után veszem csak elő nagyapám svéd kését, addig el nem mozdulok innen. Elküldtem a mailt, vártam, vártam, néztem a CNN-t, hogy mi az ábra, aztán jött vissza a levél, hogy "nem-nem-töl", hogy immár scannaltek, és most menjek a www.anonym-to-sauberkeit.com-ra, onnan pedig chat-re, kapcsoljam be kamerát, aztán látni fogok. Igen, sikerült, klikk-klikk, mentem előre a dróton a nagy www-semmibe, aztán homályos szobát láttam, valaki nevetett, majd gyűrött 100 dollárosokat mutattak, utána papírt tartottak a kamerába, melyen a nevem, az igazi nevem, telefonszámom és pontos címem szerepelt.

Perszehogyrögtönkikapcsoltam a gépet.

Aztán nevettem, felhívtam Z.-t, hogy ő szórakozik-e velem? Z. megesküdött az anyjára, hogy nem tud semmiről. De azért érdekelte a dolog. Perszehogyletettematelefont, Z. szerette a pénzt. Házat vett magának vidéken az áruló. Elhagyta a várost, öreg lett, kellett neki a money. Z. egyre csak autót akart, valami off road gépet, mert tényleg öreg lett.

1000 dollár=1 utazás, Máltára félig elég. Ez nagy élmény lenne, hümmögtem, jöttem-mentem a szobában, aztán megint érkezett egy mail, melyben közölték, hogy már több érdeklődő van a díjra és néhány versenyző már elindult. Főleg mérnökök mennek, de tanár is van. Meg egy költő is megy vadászni. Azért, mert élményt akar gyűjteni..., írta nekik, haha, de ezt persze nem hiszik el neki; a költő szegény, mint a költők általában. És ki szeret szegény lenni? Na, akkor... FIN, brother.

Nem hiszem el, írtam gyorsan vissza.

Akkor ne hidd, jött 1 percen belül a válasz, hiszen, amit nem adtál fel, azt nem veszítheted el, és fizesd ki az elmaradt tévédíjat, barom...

Ekkor 19.50 perc volt, 1000 dollárról volt szó, és a tévédíjat már három hónapja nem fizettem. Aztán honnan tudjátok, hogy mondjuk tényleg etnikum skalpja lenne, ha lenne..., írtam nekik megint kekeckedve. Ehhez semmi közöd, írták vissza a mail-ben, de ne csalj, brother. Tudunk mi is.

1000 dollár. EZER. Végül is tiszta vagyok, gondoltam, eddig soha dolgom nem volt a police-el, tehetnék bármit, nem gyanakodna rám senki. Hiszen tiszta vagyok, és megkeményítettem a szívemet.

Lementem az utcára, felültem egy villamosra, utána a földalattira, csak ültem a huzatban zsebemben a késsel, a műanyagzacskóval, amibe a véres skalpot akartam rejteni, de nem ment az egész, az emberek olyan elesetteknek tűntek; csak olvasták a vacak képes lapokat, néztek maguk elé..., és sajnálat fogott el, nem tudtam elképzelni, hogy valakinek lenyúznám a fejét egy bűzös kukatárolóban, így hát visszautaztam. Vissza, az utcámba.

Egy öregember, afféle koldus ült a járdán. A sarkon. De nem volt etnikum, mert kék szeme volt, mélykék és szomorú. Adtam neki némi pénzt, majd óvatosan körbeszimatoltam a sötét utcán, de nem állt afféle "egyáltalán nem feltűnő" kandi-kamerás furgon a közelben, és már 20.50 perc volt ekkor már, és a havas eső egyre esett, az öreg pedig felállt, átbotorkált a NON-STOP boltba, majd kijött egy üveg finn vodkával. Köszönöm, végre összegyűlt a pénz, motyogta-lehelte az arcomba, én meg dühös lettem.

Nincs kedve feljönni, mondtam vicsorogva, kicsit melegedni nálam? A kalapját is letehetné... Emberek vagyunk, nem?

Az öreg biccentett, feljött hozzám, leült a konyhában, köhögött, igazgatta a szemüvegét, itta a vodkáját, közben megszabadult néhány bölcsességtől, pl.: Inkább egy hálás kutya, mint egy hálátlan ember!, vagy: az az ember, aki semmire sem képes, mindenre képes... Én meg csak ültem, bagóztam veszettül, néztem az öreg ritkás, csapzott haját, és kicsit sajnáltam is, hogy mire jutott az öregségére. De aztán a vénember váratlanul grapefruit levet kért, de azért ne legyen nagyon hideg!, meg a kopasz macska is az ölébe ült, és hízelegve dorombolt neki, hát ettől elromlott a jókedvem.

Fejbekólintottam, lenyeszeteltem a haját, meg egy kis bőrt is, hogy autentikus legyen a skalp, utána aszeptikus porral megszórtam a sebet, gondosan bekötöttem a fejét, és kihúztam az öreget a lépcsőházba. A szomszéd lakó jött éppen haza, kicsit nézett, hogy kit cipelek, én meg hanyagul azt mondtam, már a házba is bejutnak ezek a szakadt csövesek, a szomszéd segített, így szépen kihúztuk az öreget az utcára, majd beállítottuk a telefonfülkébe. Utána felrohantam, pontosan 22.30 perc volt, lefotóztam a skalpot, elküldtem a képet, aztán csak vártam-vártam, és elaludtam.

Másnap reggel mail jött a mail, gratulálok, írta "nem-nem-soha", de mert hárman adtatok le skalpos képet, - 2 versenyző sajnos késett a képpel, nos, ezért a zsűri úgy gondolta, nem osztja fel a díjat - hiszen 333,33 dollárból nem lehet elutazni pl. Máltára sem -, hanem a zsűri megemeli a nyeremény összegét, azaz mostantól 10.000 dollár a tét, de ezért a pénzért egy nyavalyás skalp már nem elég, ennyiért már emberi fület kell személyesen bemutatni a megadott helyen és időben, azaz: 2 db. igazi emberi fület...

Csak ültem a hokedlin, töprengtem, hogyan is..., közben elővettem a van Gogh albumot, aztán Z. telefonált, és megkérdezte, feljöhet-e hozzám. Hozná az új barátnőjét is, egy fodrászcsajt, aki remekül vág hajat, szóval csak beszélt-beszélt, én meg ültem a hokedlin, később félretettem a kagylót, a tévében meg egyre arról magyaráztak, hogy az ember, amíg él, téved, mert például a Panama kalap valójában Ecuadorból származik és nem Panamából.