Kalász István
Index

Megtalálták Saint-Exupéry repülőjét

április 7. 6:16
[MTI]

Eltűnése után csaknem hatvan évvel megtalálták Antoine de Saint-Exupéry világhírű francia író repülőgépének egyes roncsdarabjait a franciaországi Marseille partjainak közelében - közölte szerdán egy francia kutatóintézet. A roncsdarabokat még tavaly ősszel emelték ki Riou szigetétől keletre, de csak mostanra állapították meg azok eredetiségét.

Ugyanebben a körzetben egy halász már 1998-ban talált egy karkötőt, amelybe belevésték A kis herceg szerzőjének és feleségének nevét, valamint az író New York-i kiadójának címét. Bár a gép lezuhanásának helye már ismert, a tragédia okát továbbra is homály fedi, s valószínűleg sohasem derül ki - tette hozzá.

Saint-Exupéry Lightning P-38-as gépével 1944. július 31-én reggel Korzika szigetéről indult a francia partok fölé felderítő repülésre, de nem tért vissza küldetéséről. Halálának körülményeit a mai napig legendák övezik. Gépét minden valószínűség szerint lelőtték a németek, de egyesek nem zárták ki, hogy a depresszióval, betegséggel küszködő író önként kormányozta gépét a víznek.

Az ember törékeny nádszál, mégis gondolkodik..., igen, M., a magyar író ezen a kijelentésen elmélkedett nap-nap után a homályos, fülledt szobában, miközben testében tombolt az édes-keserű hormon, mert megint rátört a vágy..., igen, M. ilyenkor kibámult az ablakon. Az utcára. A budapesti utcára, a szép, rothadó, budai utcára. Mindenünk a gondolkodásból ered, ebből kell kiindulunk, felemelkednünk, nem az időből, sem a térből..., persze-persze, ez jól hangzott, de az író válságban volt, nem tudott írni, nem tudott szeretni sem, mire ment hát ezzel szép a gondolattal? Pedig a nő várta, a nő vágyott rá. A nő ült a nappaliban, a nagy könyvkupacokon túl, a zongora mellett, az író pedig bent gubbasztott a szobában. Asztala tele volt okos cédulákkal, a sötét sarokban a vekker mutatói zöldesen foszforeszkáltak, az idő, állt az egyik okos cédulán, az idő ellenség, mert a pontosság lett erény, és aki nem pontos, az nem..., igen, az író vágyott, de nem tudott.

Persze ennek oka volt, mindennek van oka, mert ő egyre csak valóságolni, ízlelni, szagolni, szimatolni, fülelni, döfni akart, de hát enni is kellett, az ivásról nem is beszélve, és az írónak nem volt pénze, és ezért elvállalt egy könyvet, és a poros irodában aláírta a szerződést. Hát, barátom, a saját írásaid most nem..., makogta a kiadói ember, de neked nem gond megírni egy ilyen baloldali kolléga életrajzát. A te angoltudásoddal..., hiszen még fordítottál... Persze, nevetett ő ekkor hangosan, mondok én rögtön neked furcsát írókról, Nerval for example nyolcszor volt az őrültekházában, Shelley utálta a macskákat, egyszer egyet a léggömbhöz között..., na, és ha akarod tudni, például tbc-ben halt meg: Stevenson, Emily, Anna Bronte, Keats..., igen, és Dickens pedig ópiumot szedett..., mindezt a tudást könnyedén odavetette annak az embernek, mert örült, hogy konkrét feladatot kapott az élettől, aztán csak ment a napverte utcán, fejében a rőt Monteverdi egyik koráldallamával, hóna alatt a vacak alföldi kenyérrel, ment hazafelé. Ma dolgozni fogok, gondolta, és aztán bement a kocsmába.

Az a bizonyos író, akiről írnia kellett volna (Volna-volna-volna, csilingelt egyre M. fülében...) azt a fránya életrajzot, Pulitzer-, Nobel-díjat kapott, bizony, az az író híres volt. Az egész világ ismerte, becsülte a kemény amerikai férfit, akit gyerekkorában lányruhában járattak abban a homályos, ételszagú chicagói házban, ahol örökké csak nők vették körül... Kertváros, limuzin, bobtail a kertben, E. apja orvos volt, reggelente a tejet fekete fiúk hozták, hát persze, hogy E. lelépett 15 évesen, de aztán visszatért, hogy befejezze az iskolát, azért annyira nem volt hülye. Filozofálni annyit jelent, mint a halálra készülni. Ez a régi kijelentés nem mondhatott sokat E.-nek, az igazi férfinek, hiszen így írt valahol: ha két ember szereti egymást, akkor nincs happy-end, mert az egyik meghal, a másik magányosan él tovább! Igen, azok a kemény amerikai mondatok, de amennyiben a történet végén a halál győz, igen, a halál, az ember mégis ellenszegül, ezt olvasta a magyar író a félsötét budai szobában attól az amerikai írótárstól, akiről írnia kellett az életrajzot. A rövid, szikár, célratörő mondatok - az ember nem adja fel, az ember ellenszegül, az ember hős..., a magyar író nem szerette az amerikai írótársat, erre hamar rájött. Mit nem szeretett benne? Mert a kukac kukacra mászott, E. hőse a nagy halat kifogta és elveszítette és..., de nem adta fel. Persze a magyar író többet tudott E- ről, az írótársról, mint a többi ember kint a poros, forró pesti utcán, és pontosan ez a TÖBB tette egyre kevesebbé szemében írótársát. Miért? MERT: az amerikai író ivott, szivarozott, halászott, csavargott, hangosan röhögött, vadászott, nőzött, bokszolt; E. élvezetet hajszoló férfi volt; az élvezet pedig zsarnoki; nem ajándékoz, hanem csak és csakis önmagadnak szerez örömet. Az amerikai pedig sok-sok élvezetet ajándékozott magának, és a sok élvezet mindig lenyűgözően visszataszító. M. pedig?

E. szerette a nőket. Fiatalon Párizsban, olyan vágy lobogott benne, hogy naponta háromszor nőt kellett maga alá kapnia, mesélte büszkén egy írótársnak, és osztentatív módon tablettákat nyelt, hogy féktelen vágyát a pirulákkal tompítsa, de mégis egyre vágyott. A közösülés olyan, mint kerékpározás, az ember minél többet edz, annál jobban..., mondta E. hangosan Párizsban egy bisztróban a Cafe au lait fölött, és persze Gertrud S., az okos párizsi Über-Madam szerint ez az E. csak hőzöngött. Különben is: a lost generation története sem úgy volt, ahogyan madam E. állította, hanem: Gertrud elvitte az autóját egy műhelybe, ott nem javították meg időre, Gertrud S. mérges lett, kiabált a szutykos, olajos, bűzös műhelyben, a dühös tulaj pedig azt mondta a fiatal, lusta szerelőnek, hogy Te, semmirekellő, ez a lost generation, merde, E. pedig mindezt megírta. Másképpen. Igen, M., a magyar író is járt Párizsban, a húszas évek végén beutazta a ragyogó Európát, igen, akkor látott templomokat. Méltóságos kupolákat. Tornyokat, szűk közöket, légies nőket. És most? Itt? Mi maradt? Itt? Az idő valóban ellenség? M. ült a szobában, mélyet sóhajtott és megint sóhajtott, mert tudta, hogy valamit megtudott, aztán arra gondolt, hogy vajh, ki volt az a hülye, aki elhitette a világgal, hogy a tapasztalat megszerzése jó dolog, amikor már Salamon is bölcsen azt mondta, aki ismeretet terjeszt, az a szenvedést terjeszti. Aztán este lett, a magyar író nagyot böfögött, majd elindult a spájzba, hogy megnézze, akad-e még vörösbor a demizson alján.

Az igazi írók isznak, E., az amerikai író is ivott, és M., a magyar író azért ivott, mert különben az agya szétrobbant volna a gondolatoktól, E. vajon miért ivott? Ezt jó lett volna tudni... M., a magyar író szerette a nőket is. Igen, szeretem a nőket, mondta az asszonynak egy este hangosan, emlékszel, amikor ahhoz a kurvához mentem, ahol két gumit kellett felhúznom? A nő szomorúan mosolygott a zongora mellől. Ugye Te is átérzed, hogy ha minden tudományos kérdésre megtalálnók a választ, életünk igazi gondjaira akkor sem..., harsogott az író a mennyezetnek szegezve ujját, a nő pedig rávillantotta hegyes kis fogát, majd maga is az égnek szegezte az ujját, és így szólt szárazon, ezt a gondolatot bizony Ludwig W.-töl loptad, hehe... erre pedig M., az író csak vicsorgott, majd azt válaszolta, hogy az oktatóan felemelt mutatóujj inkább az orrba való, és ahogyan ezt mondta, hirtelen érezte, egyszer újra feltámad majd az "ereje", és akkor megmutatja ennek a némbernek, ennek a szemtelen madonnának. Megint.

M. egyre birkózott E.-vel. Álmában ő lett az amerikai, és péniszről álmodott. Nők vihogva mutogattak öle felé, harsányan kacagtak méretén; édeskés hullabűz áradt szerteszéjjel, aztán hirtelen Kubában, Havanna koszos kuplerájában kövér fekete nők kaparásztak nadrágja körül, szenyor, gringo, neked túl kicsi a pichád, röhögött egy nő a koszos ágyról, a barkeeper pedig homokos volt, igen, hogy gyűlölte őket a füstös bárban, a vörös falon fényes kereszt függött, Greta Garbo csak ült-ült a sarokban; szüfizánsan mosolygott, igen, E. egyre botorkált a sötét, szűk utcán letolt nadrággal...

Mondd vissza ezt a könyvet, mondta a nő egy reggel halkan M.-nek, még tönkre mész belé... Nem tudod Te ezt megírni. A pénzzel meg ne törődj, majd csak lesz valahogyan velünk, beszéltem már a szomszéddal, majd szerez vidékről húst. M., az író csak nézte-nézte a rozsdás vízcsapot, aztán arra gondolt, hogy a víz, a világ teremtője a világ pusztítója is egyben, hiszen minden civilizáció nyomát elmosta már, igen-igen, kicsit elhunyorgott a gondolat felett..., majd ásított, visszament füstös dolgozószobájába. Tudta: a nőnek igaza van, de milyen igaza: Ez az amerikai ártott neki. Íróasztalán E. fényképe feküdt; mintha mosolygott volna, és ekkor Platon jutott eszébe, aki egy szép napon értetlenül állt a zsivajgó rabszolgapiacon, mint áru, mert kicsit gúnyolódott a hatalmon..., és M. hangosan felnevetett, majd hosszasan belebámult a jóképű amerikai arcába, és halkan azt mondta-sziszegte neki: nem fogsz megúszni, azért is megírom az életedet, te piszok. Aztán lassan leült az írógéphez, elővett egy borítékot és írni kezdte a levelet...

A válaszlevél két héttel később érkezett meg Idahoból, a feladó: Joseph Black volt. "Tisztelt Uram, nagy örömmel hallottam közös hungarian ismerősünktől, hogy életrajzot ír az amerikai íróról, elhunyt ismerősömről, és ebben segítségemet kéri. Well, kérdezzen csak Sir, őszintén válaszolok majd Önnek, bár bevallom, erről az emberről, aki Franciaországban katonatársam volt, majd később szomszédom volt, nem sok jót tudok mesélni. Jobban mondva: öreg vagyok már, eleget hazudtam életemben, de azért well, szívesen segítek, your J. B." A magyar író pedig elővett egy második boríték és megírta a kérdéseit és közben arra gondolt, hogy még az eunuchok is tudtak...

Sok-sok intimitást kapott válaszként Amerikából. Mister Black az amerikai író szeretőiről írt, majd E. fölényeskedő kijelentéseit vette sorra, "a nők, kérlek, az egy külön fejezet" hörögte E. egyszer Idahoban részegen, M. pedig gondosan jegyzetelt, irkált a vaskos füzetbe, majd újabb kérdéseket tett fel dear Josephnek..., aztán vitte a postára a levelet, adta le hunyorogva az ablaknál, és szinte napra pontosan 3 héttel később jött Black egyre vastagabb air mail küldeménye. Igen, J. Black hűen gépelte a válaszokat Idahoban, és így derült ki, hogy ki volt például a párizsi regény érzéki B. Ashley-je a valóságban. Így jöttek mentek a levelek, így köszöntött be a szeles ősz, és M., a magyar író elásta magát a sötét szobájában, a nő odakint nyelvórákat adott valamelyik pattanásos, szemtelen kamasznak azért, hogy pénz kerüljön a házhoz. Este pedig főtt krumplit ettek szótlanul a konyhában, aztán M., ment vissza az íróasztalához, hogy írja E. életét.

De nem volt jó a könyv, nem volt jó életrajz. Olyan volt mint a többi, nem volt benne titok, bűz, mocsok, nem volt benne a ziháló, verejtékező ember, így nem volt hát benne lélek. Nem ez volt az opera magnum. Az pedig kevés volt, M. nem akart olyat írni, mint a többi, nem és nem! Nem! Közelgett a tél, a vihogó diákok lassan elmaradtak a hideg lakószobából... De az embernek olykor szerencséje is van az életben, hiszen valószínű, hogy a valószínűtlen bekövetkezik, mondta valahol Arisztotelész, hangoztatta hát egyre hangosabban maga az író..., nos, így történt, hogy egy esős, ködös éjjelen megcsörrent a telefon. Az író kibotorkált az előszobába, a vonal sistergett, kattogott, zúgott, Joseph B. volt a vonal túlsó végén. Well, hogyan halad a művel, kérdezte rögtön, M. pedig csak hümmögött zavartan. Let´s see, mondta Mr. Black, én már nem élek sokáig, ma beszéltem az orvossal, rák, cancer, it is a shit, sir, sokat dohányoztam in my life, ittam, és túl keveset kurváztam, well, mostantól gyorsan kell mennie a dolgoknak. Ezért Sir, amennyiben megemlíti a nevemet könyvében, elmondom Ön a nagy titkot, you know? M. pedig csak nevetett sötétben, és mindent megígért, mint egy római szenátor.

A vastag levél két héttel később érkezett az USA-ból. M. kibontotta, hosszasan olvasott, aztán röhögött, csapkodta az asztalt, egyik erős cigarettát szívta a másik után, még egy rossz magyar brandy-t is legördített, majd két napon keresztül csöndben ivott kedvenc kocsmájában.

"Tisztelt Uram, nem tudom, mit kezd majd ezzel az információval - az én életem már semmi, így mire menjek vele, a sírba pedig nincs kedvem all that vinni magammal - de nem is szaporítom a szót, nos, tény: E., az író embert ölt. Persze több esetben tette ezt már előtte is szóval, gesztussal, mondatokkal, okos szívtelenséggel - well, higgye el sokat olvastam róla -, de egyszer, Sir, egyszer - really! - megtette. Igaz, akkor sem ő lőtt, ahogyan azt a "becsületes, bátor" gyilkos teszi, hanem lövetett.

Amennyiben érdekli a dolog, akkor csak olvassa tovább, sapienti sat.

Tisztelt Uram, az egész úgy kezdődött, hogy E. összeismerkedett egy írótársával. Még Délen, lent Spanyolországban a polgárháborúban találkozott azzal a pilótával. Az íróval. Persze ittak, az öreg édeskés rioját töltötték magukba liter számra a szétlőtt spanyol városkában, és egész nap fecsegtek, nevettek, de az irodalomról nem és nem beszéltek... Aztán kitört a második világháború, uram, és ezek ketten megint találkoztak, ezúttal 42-ben, New Yorkban futottak össze, ahol a francia író éppen az új könyvét mutatta be, mert bestseller volt ennek a franciának a könyve; jó irodalom volt a javából. Persze E. elment gratulálni, és - azt hiszem ekkor kezdődött a baj kettőjük között. Nem afféle írói féltékenység volt ez, bár E. mindenkire féltékeny volt kicsit, hanem - ki hinné, Sir? - egy nő miatt... Mert E. egy szép nővel volt azon az estén, aki ott helyből beleszeretett a franciába - a pilóta magas, jóképű férfi volt - de annak a franciának nem kellett a hangosan nevető "blond" lány, köszönte szépen, inkább ment haza a bérelt lakásába. Mesekönyvet írni, mondta. Na, ettől a kijelentéstől a szép nő persze végleg megbolondult, E. pedig majdnem felrobbant mérgében. Well, így kezdődött, hogy E., a sikeres amerikai író, féltékeny lett."

"A féltékenység a legpusztítóbb érzés ám, igen, történt hogy jött a fordulat 2 World War-ban, partra szálltunk Korzikán, E. elment a frontra tudósítani, mesélni vérről, hősiességről, szétlőtt templomokról, megmérgezett kutakról, felrobbantott hidakról, lebombázott utakról, a francia meg repülni akart, de bombát nem akart dobni a kisbolygóra, így lett hát felderítő repülő; ott voltak mindketten a háborúban, és a sors fintora folytán megint találkoztak. Ezúttal Korzikán. E. riportot akart írni a szigetről, egy szép norvég nővel jött, és itt kerülök én a történetbe, mert engem osztottak mellé sofőrnek. Egész nap vittem őket a Jeeppel ide-oda, E. jegyzetelt, a nő fényképezett, majd este találkoztak a franciával... Az étteremben, a reptér mellett. És megint azt történt, ami New Yorkban, a norvég nő vacsora közben rajongani kezdett a francia íróért; így itták végig az éjszakát hármasban, a szép szőke nő, a vidám francia, és E.! Mogorván, féltékenyen... Sir, minden művész tíz másikat öl meg, mondta Morgenstern, gondoljon csak erre, mert másnap..."

M. egyre csak izzadt; a történet egyre érdekesebb lett. Odakint hullott a hó, a város halk lett, az emberek udvariasak, bizonyosan még a Télapó is örül a templomkupolák fölött lebegő történelmi materializmusnak; röhögött egyre M., közben a nő vidékről szerzett krumplit, húst, kompótot, és a vacsorához, hiába morgott gúnyosan az író, a nő gyertyát gyújtott.

"Aztán?, kérdezi Ön, well, július 31.-én, 1944, ez volt az a nap Korzikán, Sir, amikor másnap reggel a francia beült P-38-as Lightning gépébe, hogy Menton felé repüljön. Az idő szép, szél nincs, a felderítőgép gép olyan gyors, egyetlen másik gép sem ér nyomába..., igen, a francia még tesz egy kört Baggio kopár reptere fölött, aztán elindul a francia partok felé. E. integet, a nő hosszasan integet, aztán... Aztán? Well, én ott álltam mellettük. E. és a nő mellett, amikor E. megkért, hogy mutassam meg, hol van az a 'damned' rádióállomás, mert dolga van ott, így elkísértem, a nő közben elment sétálni, E. pedig minden rádióst kiküldött a teremből, mert titkos üzenetet kellett továbbítania, mondta, this is a secret message, mondta, Sir, akkoriban sok újságíró dolgozott a katonai felderítésnek, ez nem volt különös dolog, majd 10 perccel később bemehettünk, és az adó-vevőn minden frekvencia máshol állt, a katonák csak álltak értetlenül E. pedig szó nélkül kiment."

"Aztán, kérdezi Ön bizonyosan, well, még aznap eltűnt a francia író. Mint később kiderült: kipróbálás alatt álló, új, nagyon gyors német gépek indult utána, két Focke-Wulf 190-es lőtte le... Aztán? Igen, véget ért a háború, hazamentem Idahoba, és valamivel később találkoztam E.-vel. Nem messze tőlem vett házat."

A lakás nagyon hideg lett, a nő éjjelente sírt a sötét konyhában, de M. nem hallott semmit; olvasott, írt, olvasott, írt, olvasott, írt; szinte a gondolat mélyére szállt. Hangok, szavak, betűk, mondatfoszlányok lebegtek az agyában, a nyelv, az isteni nyelv nem tágított mellőle. Belőle. Tudtad, hogy Marlowe-t egy ismerőse ölte meg. Egy ostoba vacsoraszámlán vesztek össze Deptfordban, ezért szúrták agyon, mondta egy reggel E. a konyhában, hogy mondjon valami, a sápadt nő pedig csak bólintott a befagyott mosogató felett.

"Aztán? E., a híres író olykor-olykor átjött hozzám. A végén szinte minden este részeg volt - és talán már sejti, uram, - egy este a bourbontól teljesen berúgva, motyogva bevallotta, hogy féltékeny volt, hogy kínozta a gyűlölet, mert nagyon gyűlölte a francia tehetségét, a sikerét a nőknél, és hogy a francia író mindezt persze észre vette, gúnyosan mosolygott..., és akkor ott Korzikán a rádión megadta a németeknek, a Lightning felderítőgép útvonalát... Hát ez a nagy titok. Bizonyítani nehéz, de ez már nem az én gondom. Sir, sok sikert a könyvéhez, és lásson többet, mint a többiek látnak, fogjon mindenkit szavánál, ha tisztességes író akar lenni, a nevemet pedig - ígéretéhez híven - említse meg könyvében. Isten Önnel."

Két nappal később M., nem sokkal karácsony előtt, az író felolvasott a kéziratból. A kiadóban, az igazgató irodájában olvasta fel az idahoi Joseph Black vallomását. Ez kérem, döbbenetes felfedezés, sziszegte egy szőke nő a sarokból. Szép bokája van ennek a némbernek, gondolta M., és kedvesen rámosolygott a nőre. Az öreg igazgató sápadtan ült a sarokban, és döbbenten a fejét rázta, mégis, hogyan tehetett E. ilyet? Ez a nagy, humanista író, aki elszántan harcolt a fasiszták ellen?! A szürke kiadói emberke, M. lektora hosszasan krákogott, majd telefonált, aztán közölte, hogy EZ így MOST nem jelenhet meg. A könyv lefújva! Az amerikai leveleket pedig bekérik a minisztériumba. M. szerényen vigyorgott, a levelek otthon vannak, az íróasztalon. Hát barátom, mekegte a kiadói emberke, most elviszünk haza autóval, te meg rögtön hozod a leveleket! És a kézirat többi részét is, jó?, M. pedig bólintott, majd a honoráriumról kérdezett.

Az igazgató személyesen kísérte le az írót a pénztárba...

Aznap éjjel M. óvatosan megcsókolta a nőt az ágyban. Hónapok óta először.

A nő mosolygott. Jó, hogy elvették tőled ezt a könyvet. Nem volt ez neked való.

Igazad van, mondta M. halkan, úgy nem tudtam volna megírni, ahogyan ezek akarták. Magam sem hittem volna, hogy aztán sikerül.

Mostantól jobb lesz minden, suttogta a nő, érzem. Hogy elmúlt ez az ősz... Jön a tél.

Igen, mondta M., és nevetni kezdett, hát elhitték a fajankók.

Mit, kérdezte álmosan a nő.

Na, Joseph Black soha nem létezett, suttogta M., ezt az egészet én találtam ki. Egy régi ismerősömnek álnéven kiküldtem a híres Mister Black vallomását..., ő pedig vissza, ide nekem..., hát így..., na, ezek meg rögtön becsiná...Tudtam, hogy így lesz. Tudtam.

A nő nevetni kezdett, M. pedig öregesen kimászott az ágyból, az ablakhoz lépett, és nézni kezdte a kihalt, sötét utcát, és közben egyre hangosabban nevettek az éjszakában.