Kalász István
Lépni röppenő galambok közé 2.

Beatiuful life...}} Az élet szép, nevetünk Tomival, és a napos utca rohan, suhan mellettünk, egymás vállát csapkodjuk, a kocsi hegyes orra idegesen rángatódzik, kikerülünk egy buszt, kikerüljük az öreg villamost, az autókat, átszáguldunk egy piros lámpán. Valaki dudál, Tomi visszadudál, rázza az öklét, az élet szép, széééép, énekli egy lány a rádióban, így árad ránk a zene, a gyűrött csomag ott hever a lábamnál. Menjünk haza, mondja Tomi, éhes vagyok, én pedig elképzelem, ahogyan abban a X. utcai házban fekszem a csikkektől borított szőnyegen, és a Stoll banda kopasz tagjai hajolnak fölém, igen, ott fekszem abban a házban, a bőröm horzsolt, a gyomromon seb ég, a belemben apró, gonosz golyó mocorog. És sötétbarna, forró vér vesz körül, így fekszem, nézem, a mennyezetet, és lassan meghalok úgy, hogy az én Renám nem nevetett rám az életben.

Képek a falon...}} Szerelem? Éjjel álmodom: megint a börtönben vagyok. Még? Újra? Nem tudom. Hajnalban felébredek, a város csöndes, csak ülök az ágy szélén, izzadok, kávét, teát iszom, majd az összes régi képeslapot kiszedem az ágyam alól. Kivágom a cikkeket, kitépem Rena arcképeit, felragasztom az ágyam fölé. A Tejút fotói közé kerül a szappanopera csillaga, Mars, a Merkúr mellett az egyik fotón Rena szőkén, göndör hajjal, a másik fotón Rena pufin még évekkel ezelőtt, Rena napszemüvegben, Rena ölében egy vizslával, Rena félpucéron nevet a fürdőkádban. Igen, szeretem ezt a lányt, érzem, ő megértene, érzem, vele hallgatni tudnék hosszasan, tudom, tudom, hogy az anyámról is mesélnék, és arról is, miért is kerültem börtönbe. Igen, elképzelem, ott fekszik az ágyamon, és tudom, eltűrném, hogy bántson, megsebezze a lelkemet. Kigúnyoljon. Így javítson rajtam. Igen, elképzelem, Rena nálam van. Mellettem. Velem. Az ágyamon fekszik, vörösbort iszik, a szobában sötét, minden fényt lekapcsolunk, hogy közel legyünk egymáshoz, hogy elbújjunk a világ elől, csak a konyhában szól halkan a rádió, a falon az esti ház él, zajong körülöttünk, én meg csak ülök a fotelben, mesélem, hogyan vezettem azt a raktárt. Kint a város szélén. Tudod, az a hangár tele volt dobozokkal, ládákkal, cuccal. A világ minden tájáról érkezett áru. Hajnalban, este teherautók érkeztek, kamionok. Ládákat, dobozokat, hordókat hoztak, vittek, az áru vándorolt ide-oda a Földön. És minden reggel jött a főnök. A kövér, szuszogó alak. Olykor telefonált valaki, olykor aláírtam egy-egy papírt, néha férfiak is jöttek, ilyenkor hangosan veszekedtek az irodában, de azért minden ment a maga útján. A teherautók jártak, megint papírokat írtam alá, a többi raktáros is aláírt mindent, féltek, a főnök kidob bennünket. Itt minden rendben van, mondta mindig a főnök, és tényleg mindent tovább a maga útján. A főnök új autót vett, és a hatalmas, fekete luxusdögben szőke luxusnő ült, afféle dög ő is, fintorgott ránk. Tudod, olyan volt, mint egy filmben, a kövér főnök, a sok furcsa holmi, aztán egyszer kihallgattam őket, és rájöttem, a teherautók lopott dolgokat hoznak. Naiv voltam? Igen, az. Később hitelezők jöttek, egy férfi sírt, könyörgött nekem, adjuk meg a pénzét, mert börtönbe kerül, de a főnök kidobta, szóval telt-múlt az idő, igen, így mesélném a "raktárt" a sötét szobában, és Rena nevetne. Hangosan. Szabadon. Kedvesem, tetszenek neked a szőke nők?, kérdezne közbe. A hosszú, kifestett körmökkel? A végtelen lábakkal? A csücsörítő, vörös ajkakkal? Legyintenék, és mesélném tovább, hogyan vesztem össze a főnökkel, hogyan lett elegem, hogyan loptam a raktárból. A többi raktárossal együtt?, kérdezné ekkor Rena. Egyedül loptam az árut, válaszolnám, mindig a lopott holmit loptam el. Rena pedig nevetne, na, és mit loptál a lopottból, kis lovagom, kérdezne tovább.

A csönd vele...}} Mit mondhatnék erre? A kis ember kis dolgokat lop? Olívaolajt? Francia vajat? Igen, azt is. Svájci csokoládét, amerikai whiskyt, cigarettát, gyerekjátékot? Walkmant? És vacak nyalókát, bodymilket kilószámra? Igen, borotvahabot, kínai táskarádiót, lábasokat, cédéket hordtam el onnan, igen-igen. Videokazettákat is hoztam. És még, kérdezné Rena, mit csórtál el? És közben nevetne. Hangosan. Szabadon. Én is nevetnék, és mondanám, ez volt minden, többre nem futotta, kedvesem. A kisember piti tolvaj, így picit és kicsit loptam a raktárból, és eladtam a piacon. A rossz cigarettát, elsóztam a kínaiaknak a vacak arcszeszt, a konyakot, a hamisított tornacipőt, a kazettákat, látod-látod, gügye kisember vagyok. Hát így van ez, a kisember kicsiben lop. De most szeretném megcsókolni a melledet, mondanám. És Rena felállna, lassan átjönne a szobán, lassan széthúzná előttem a blúzát, mélyet sóhajtana, arcomat forró mellei közé nyomná, és ez volna az áldott csönd. Vele.

A széket kirúgják...}} Dél van már, ott állunk Tomival a biliárdterem közepén. A Főnök, a Horváth, az asztalánál ül, hátul a fal mellett, hallani, hogy telefonál, olykor át-átnéz hozzánk. Reggel óta állunk. Négy-öt órája? Nem tudom. Olykor guggolnunk kell, aztán megint felállni. Fél lábon. Mozdulatlanul, magasba emelt kezekkel várunk. Ion néha megáll előttünk, az arcomba bámul, hosszasan Tomi arcába mosolyog. A csomag ott az asztalon. Aztán Ion széket hoz, Tomi leülhet kicsit. Nekem állnom kell tovább. Aztán Ion kirántja Tomi alól a széket, Tomi elesik, káromkodik, de senki sem nevet. Állunk tovább, odakint már sötétedik, Horváth telefonál, aztán hirtelen feláll, átsétál hozzánk, megáll előttünk, méreget. Szóval, a csomagban tényleg nem volt semmi?, kérdezi halkan. Ugyanazt, mint reggel. Főnök, soha nem lopom meg, vinnyogja Tomi, tudja, magánál kezdtem, az elsők között. Tudja, nem vagyok hülye, és szeretem a családomat, vinnyogja tovább, Horváth csak nézi-nézi, Ion röhög. De csak ő röhög egyedül, a többiek, a fiúk csendben kártyáznak a sarokban, mintha ott sem lennénk, mintha minden rendben volna, némán, lehajtott fejjel verik a lapot. Ne vinnyogj már Tomi, mondom halkan, az igazat mondjuk. Vagy hisznek nekünk, vagy nem. Horváth mosolyog, Ion elém lép, lenyomja a vállamat, térdre kényszerít. Főnök, higgye el, nem loptunk, suttogja Tomi, higgye már el, nem nyúltunk a csomaghoz. Ott volt a kocsiban. A hátsó ülésen. Horváth le-föl sétál, rágyújt, Ion megint felrángat a földről, nevet rám, egyre csak nevet a sötét, komor képével, én pedig azt üvöltöm, ha agyonvernek sem mi loptunk, és kapják be.

Az ütés...}} Ne könyörögj, mondom újra, Tomi, ne, ne tedd! Hangosan, keményen mondom, mert Horváth bottal, baseballütővel jön vissza. És lóbálja lassan. És tudom, hogy egy ilyen bot nagyot tud ütni. Abban a csomagban sok pénz volt, mondja Horváth, de ez a kisebbik baj. A pénz csak jön-megy, zsebből zsebre vándorol, egyszer van, aztán megint nincs, folytatja, a pénzt nem kell komolyan venni, a pénz a hatalomnak csak az egyik része, nem? Tomi bólogat, egyre a vastag baseballütőt nézi, tudjátok, az igazi baj, hogy abban a csomagban egy levél is volt. Na, ez az igazi baj, a levelet ugyanis én írtam. A saját kezemmel. És ez rossz. Mert van olyan, hogy kézírás, tudjátok? A kézírást fel lehet ismerni, fel lehet használni valaki ellen. Ezzel zsarolni is lehet, tudjátok? Tomi ostobán, iparkodóan bólogat, Ion zsírosan vigyorog, rágja a rágógumit, Horváth lóbálja a botot, én pedig érzem, ideje letérdelnem, és szelíden Istent hívnom, halkan fohászkodnom hozzá, mert látom, hogy titokban Horváth is fél, és ezért lesz borzalmas a verés. Bizony, mondja Horváth, a kézírás, olyan ám, mint az ujjlenyomat a tetthelyen, értitek? Így valaki a helyemre tör. Valaki, aki eltette azt a levelet. Tomi letérdel, könyörög, én soha nem, suttogja, maga olyan nekem, mint az apám, életemben nem tennék ilyet. Horváth felnevet, azt mondja, Tomi buta az ilyesmihez, aztán odaáll mellém, könnyedén felemeli a botot, körbenéz, mint a hóhér, én lehajtom a fejemet, és ekkor csattanás hallatszik, majd ordítás, nem is fáj, gondolom, milyen furcsa, Rena kedves, ezt nem gondoltam volna, hogy nem fáj, aztán újabb ütés hangja, és üvöltés. Felnézek. Ion fekszik előttem, az orrából dől a vér, Horváth rugdalja, szemét, mondja, és megint üt, mocskos szemét, azt hiszed, idejössz, és mindent szabad? A pénzt megtaláltuk a kocsidban, de hol a levél? És megint üti Ion combját. Arcát. Én pedig térdelek, és csak nézem-nézem a sötét vértócsát Ion körül, nézem, ahogyan összegörnyed, vinnyog a betonon, és arra gondolok, az előbb Istent szólítottam, Renát hívtam. Vajon Ion kit hív a nagy-nagy fájdalomban?

Másnap reggel...}} Horváth a vállamra teszi a kezét. Tudod, mi tetszett benned tegnap, kérdezi. Fogalmam sincsen, válaszolom komolyan. Az, hogy nem alázkodtál meg, mondja. Ez igaz, mondom, nem tettem. A szabad emberek soha nem alázkodnak meg, mondja Horváth. De, mondom erre, a szabadok is megalázkodnak néha, hogy szabadok maradjanak, mondom. Lehet, mondja erre Horváth elgondolkodva, akkor mostantól te vagy itt a kisfőnök. A fősegéd. A nagyokos köcsög. Az, aki mindig hibás, ha rosszul mennek a dolgok, és lassan leveszi a vállamról a kezét. Mi lett Ionnal?, kérdezi Tomi halkan oldalról. Elment innen, mondja Horváth, meg kell gyógyulnia. Az egyik fiú nevet a sarokban, Ion szanatóriumba vonult, szól át. A fiúk nevetnek, Tomi is nevet, Horváth nem. Lassan kisétál a biliárdterem elé, hosszasan nézi Ion autóját, aztán int, vigyék onnan. Nem akarja látni többé a Jeepet. És ugranak, a fiúk viszik, és a nagy, fényes, fekete terepjáró úgy eltűnik a parkolóból, mintha nem is létezett volna. Én meg ott állok a terem közepén, nézem-nézem, ahogyan Tomi a pultnál sört iszik, és Renára gondolok. Arra, hogy most meg kellene csókolnia a szappanopera szabályai szerint.

Megint és egyre...}} Csak a gyerekkoromra gondolok, arra, hogy milyen jó is volna beszélni Renának arról a faluról, ott fent Északon. A hegyekről, a temetőről, a házról, amelyben éltünk. Mesélni a kertről a sok bogárral, az öreg, dohos kútról, ahová anyám féltékenységből bedobta apám zsebóráját; bizony, a szüleim szerették egymást. A faluban úgy hívták őket: a két bolond. Mert mindig puszilkodtak. Még az utcán is. És nevettek. Hangosan. És néha éjjel táncoltak a teraszon. Apám nyakkendőben járt, kockás zakóban, étteremben evett, húzatta a cigánnyal, este bottal sétált, a nők előtt kalapot emelt, a hangja, olyan volt, mint a gordonka. Anyám meg lakkozta a körmét, Párizsról beszélt, Londonról, és ha repülő szállt az égen, integetett. Tavasszal a kertben napozott, a luxemburgi adón zenét hallgatott. Anyám volt a falu tanítónője, akire, ha ment az utcán, rádudáltak az idegen autósok. Apám a polgármester mellett dolgozott afféle semmilyen-mindenes állásban, engem mindenki ismert abban a faluban, az idősebb asszonyok előre köszöntek a boltban, igen, egyetlen gyerek voltam, a bolondék gyereke, a gerlepár szerelemgyereke, a világ közepe, az iskola esze, a falu vezére, kedvence, mindenki szíve voltam. Én. Igen, ez volt a gyerekkorom, drága Rena. Aztán mi történt, kérdezed? Meghalt az apám. A szíve vitte el. Összeesett a járdán, hörgött, meghalt. Ott feküdt a járdán, senki sem merte felemelni. És? Ezzel az életünk összeomlott. A tágas házból ki kellett költözni, egy ideig rokonoknál laktunk, sok pofont kaptam idegen gyerekektől, anyám beteg lett, emlékszem, éjjel sírt, mindent összekevert, elfelejtett a neveket, összetolt székeket látok emlékeimben, sáros bőröndöket a szekrény tetején, szakadozott ruhát, vonatot, távolsági buszt, látod Rena, aztán végül elköltözünk a városba. Ide jöttünk. És jött a szegénység velünk, a rossz lakás, "a sehol sem vagyunk, senkik vagyunk" érzés, anyám dolgozott éjjel, igen, van mit mesélnem, és van mit elhallgatnom erről a korról. Tudod, mert azt hiszem, aki emlékszik a gyerekkorára, nem lehet rossz ember. Neked még él az anyád abban a sorozatban, olykor pénzt küldesz, néha levelet írsz neki éjszaka. Pontosan úgy írod, ahogyan én írok most és itt neked. Ilyenkor ülsz az asztalnál, a barátod megint megcsalt a sorozatban, ott ülsz hát, előtted papír, toll, lassan írsz, és azt hazudod anyádnak, jól megy a sorod. A városban. Ugye, kedvesem? Azt hazudod, hogy minden jó.

Nem bírom...}} Fáj, fáj, fáj, mindenem egyre fáj. Éjjel felkelek, és a testem fáj, a lelkem fáj, a szemem fáj. Az éjjeli ég borús, a csillagok elhagytak hát, nincs Tejút, nincs Androméda köd, és Rena is alszik valahol a városban. Az ágyban összegörnyedve, a pofozkodó barátja mellett fekszik mozdulatlanul, senki sem gondol rám. Csak ülök az ágy szélén a sötétben, a gyomrom émelyeg, hányingerem van, nézem a kezemet, közben a fény, a város átmegy a szobámon; rezegteti az ablakot, megmozgatja a bútorokat. Valahol mentő szirénázik egy haldoklóval, egy autó zúg, valaki köhög valahol a falakon túl, egy csecsemő sír egyre, megint szirénázás hallatszik, én meg csak ülök az ágy szélén. A világ felett. Élesen fáj az ágyékom, mert álmodtam. Azt álmodtam, hogy Rena átölelt, suttogott, simogatta a hátamat, az ágyékomat, egyre gyorsabban szorított, meleg combjai közé engedett, én meg beléhatoltam vadul, és közben egyre azt suttogtam, mostantól ez már így lesz. Együtt maradunk, ismételtem, ő meg nevetett alattam. És ettől még tehetetlenebb voltam volt a puncijában. Mert pontosan úgy nevetett, és ez volt a legborzasztóbb az álmomban, ahogyan anyám nevetett apám halála után.

Meghozzák...}} Másnap délután két férfi cipeli fel a hatalmas tévét, a drága, japán dögöt leállítják a szobába, uram, ez most a legjobb készülék a piacon, ezen a legszebb punci is szebb lesz, nevet az egyik kövér szállító, igen, mondom halkan, ez nem tévé nekem, hanem kép, festmény. Tudják, ezen a képen nézni fogok egy nőt. Akit szeretek. Nap nap után. A két férfi némán összeles, erre pénzt nyomok a kezükbe, sietve kituszkolom őket a lakásból, majd bekapcsolom a tévét, és tíz perccel később kezdődik a sorozat. A hatalmas képernyőn Rena arca is hatalmas, széles, dús, szőke haja közel van, az ajka betölti az agyamat. A vállán oltás nyomát látni, de nem baj, ettől még jobban szeretem, ettől látom a gyermekkorát is kicsit, és mert a tévé erős hangja betölti a szobát, úgy érzem, velem van. Nálam. Én meg kicsi vagyok és ügyetlen a nagy tévédobozzal szemben. A széken gubbasztok kis távirányítómmal, és arra gondolok, szeretem ezt a nőt, és a legszívesebben megcsókolnám a képernyőt. És azt is érzem hirtelen, hogy várnom kell rá, de azt is érzem, gyenge vagyok, mert a vágy egyre utat keres a testemben, és azt is érzem, hogy nem tudok várni így. Talán egy nővel kellene lennem megint, gondolom, hogy nyugalomra leljek, és méltósággal tűrjek tovább? Éjjel a kihalt városon át elsétálok a pályaudvarhoz, az egyik sarkon egy lány szólít meg, hogy van-e kedvem, de intek, nincsen. Mert nem tehetem. Mert levelet viszek. Rena levelét viszem feladni. Melyben arról írok, hogy szeretni nem könnyű, mert nehéz a vágyakozás és a beteljesülés közötti időt elviselni, még akkor is, ha azt reménynek hívják.