Nagy Abonyi Árpád
Isola del Sole II.

Italien ohne Sizilien macht gar

kein Bild in der Seele: hier ist erst

der Schlüssel zu allem.

 

Goethe

1.

Még hűvös volt, amikor felkeltem és elhúzva a üvegajtót kiléptem a balkonra. Az erkély előtti leanderbokor levelei megcsillantak a part menti házak mögül előbukkanó nap sugaraiban. A távolban szürkén, fázósan fodrozódott a tenger. Álltam mezítláb a hideg kövön, s figyeltem, hogyan veszi birtokába a lassan szétomló fény a kis szicíliai halászfalut. Lenn, a sarok melletti szemeteskuka mögül macskanyávogás hallatszott.

Cefalu gyorsan felébredt: ajtónyikorgás, gyermeksírás, motorzúgás hasogatta fel a kis településre boruló hajnali csendet. A terasz végében, a rozsdás lábú kerek vasasztalon még ott állt az előző esti vacsora romja: az üres borospalack, a karcsú pohár (melyet most vékony pára lepett be), a kis cseréptálkában néhány szem olajbogyó, s egy darab megdermedt Pecorino sajt...

Visszatérve a szobába felöltöztem, magamhoz vettem kis hátizsákomat, majd elindultam lefelé a panzió keskeny lépcsősorán. Igyekeznem kellett, mivel alig fél órám volt az indulásig. Még előző nap jegyet váltottam az Etnához induló autóbuszjáratra, remélve; a "lélek nyugtalansága" elpárolog majd a tűzhányó kráterének közelében...

Leérve a földszintre láttam, a portásfülke zárva van, mégis odaintettem, amint kiléptem az épület ajtaján.

A szűk kis utcák macskakövein a Piazza del Duomo, vagyis a Dóm tér felé tartottam. Mellettem Vespák robogtak el, s a boltosok nagy robajjal emelték fel az üzleteik bejáratát védő fémredőnyöket. Új nap kezdődött; új remények, új esélyek együttese járta át a reggel tiszta levegőjét. A házfalak mélyedéseibe épített megannyi Madonna azonban szenvtelenül, mondhatni, megszokottan szemlélte a reggelek eme ismétlődő rítusát.

A Dóm előtti tér csaknem üres volt. A katedrálissal szemközti kávéház teraszán egy pap ült fekete reverendában, kezében újságot tartva. Előtte apró kávéscsésze, melynek gőzölgő feketéje mintegy jelezte, olyan nap kezdődik, melyhez erő és kitartás szükségeltetik majd...

A téren ekkor egy középkorú nő kerékpározott át, majd megállt a pap mellett. A kerékpár kormányára hajolva barátságos csevelybe kezdett az atyával. Lehet, ez a pap valóban lelkész, s talán valóban ért a lélek dolgaihoz, gondoltam. Halkan beszéltek, egymás szemébe nézve.

Az órámra pillantottam, majd befordultam a közeli mellékutcába, hogy mielőbb ahhoz a térhez érkezzem, amely az indulás helyéül szolgált. Az egyik ház erkélyéről különös növény lógott le hosszan, csaknem a földet érintve. Citromsárga, gömb alakú virágai teniszlabdára emlékeztettek. Közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem. Szinte ugyanabban a pillanatban mellettem termett valaki. Hideg fémtárgyat éreztem az ádámcsutkám alatt. Mielőtt bármit tehettem volna, falhoz szegezett. Nem volt időm megijedni sem.

Előbb a zavarodott, feldúlt arcot láttam meg, majd a szürke, zsírfoltos kabátba bújt férfi kinyújtott karját, végül az esernyőt, melynek hosszú, fémszárban végződő hegye a torkomnak szegeződött.

Amikor pillantásunk találkozott, azonnal megértettem mindent. Nem útonálló nézett velem farkasszemet, hanem egy zavarodott elme. Persze, nem tudni, melyik a veszélyesebb, villant át az agyamon, miközben a férfi szemeit forgatva hangos szitkozódásba kezdett. Hangja rekedt volt, csaknem artikulálatlan.

Nem volt gyakorlatom az őrültekkel és a megszállottakkal való kommunikációban. Amilyen lassan csak tudtam, bal kezem két ujjával megfogtam az esernyő hegyét, és óvatosan, a férfi szemébe nézve félretoltam. Aztán gyorsan megfordultam, és magam elé tekintve, szapora léptekkel továbbsiettem.

Mintha egy kicsit gyorsabban vert volna a szívem.

2.

Az autóbusz lassan haladt a sziget belseje felé, s közben a táj fokozatosan megváltozott. A tenger eltűnt, a part menti, dús mediterrán növényzetet komor, csaknem sivatagszerű, barátságtalan vidék váltotta fel. Időnként felbukkant ugyan egy-egy roskatag, olajfától körülvett kőház, de e remetelakra emlékeztető építmények (melyekben láthatóan nem lakott már senki), csak hangsúlyosabbá tették a környezet kietlenségét...

Miközben az autóbusz ablakán kitekintve a napégette, szikes vidéket szemléltem, azon tűnődtem, vajon mit hoz majd számomra e kirándulás. Kellemes izgatottság fűtött, amelybe azonban egy cseppnyi félelemmel vegyes aggodalom is vegyült, hiszen a nyakamon még ott éreztem az esernyő hegyét, s az esetet utam egyfajta baljóslatú, félresikerült prológusaként értelmeztem.

Egy idő után az út emelkedni kezdett, s szinte észrevétlenül vált az addig félholt táj teljesen halottá. Kiégett, sziklás vidék következett. A növényzet eltűnt, s sötétszürke kavicsok borítottak be mindent, ameddig csak a szem ellátott. Az autóbusz még sokáig araszolt felfelé a kanyargós úton, majd egy pontnál, ahol az úttest véget ért, megállt. A végállomáshoz érkeztünk.

"Holdbéli táj", gondoltam, miközben kiszálltam a járműből, s a magammal hozott műanyag flakonban maradt kortynyi vizet a földre löttyintettem. Akárha egy tűzhely forró főzőlapjára öntöttem volna: sisteregve csapott fel a pára. Ez meglepett. Gyorsan ráeszméltem azonban, hogy egy nemrég még izzó, mostanra már megszilárdult lávafolyamon állok. Csaknem ugyanabban a pillanatban megéreztem a kőzetből feltörő meleget.

Körülnéztem. Fekete-szürke, salakszerű anyag fedett be mindent. A lávakövek tömege páncélként borította a földet, s a kiégett, sziklás táj élettelensége különös, félelmes érzéssel töltött el. Eszembe jutott, hogy alig két hónappal ezelőtt volt a legutóbbi kitörés, s elképzeltem, amint a feltörő lávafolyam megállíthatatlanul elindul, maga alá gyűrve az útjába eső akadályokat...

A parkolótól nem messze lévő menedékházat félig betemette a lávafolyam. Az épület előtt egy tábla közölte a látogatóval, hogy az Etna alsóbb krátereihez érkezett, 2200 méteres magasságban, s figyelmeztette, hogy a kitörések időpontját nem lehet előrelátni.

A néhány utas, aki velem együtt szállt ki az autóbuszból, csakhamar szerteszéledt, s eltűnt a méteres magasságú, megszilárdult, ám még meleget ontó lávafolyamok között.

Vajon mi vonzotta ide az embereket? A kaland, a vélt vagy valós veszély? A halott, élettelen táj kísérteties látványa? Az a nem mindennapi energia, amit csak itt, a tűzhányónál érezhető?

Szorosabbra húztam hátizsákom szíját, s néhány bazalttornyot megkerülve elindultam az egyik távoli, vöröses kráter felé. A vulkanikus törmelék csikorgott a talpam alatt. Talán félórányi út után, forró, kénes kigőzölgések jelentek meg, s a közeli kráterek néhány perc alatt tejfehér ködbe burkolóztak. Minden kissé sejtelmessé vált.

Ekkor eszembe jutott, hogy az Etna valójában Hepaisztosz lakóhelye, s hogy a görög monda egyik változata szerint itt élnek a Küklopszok is, a három, egyszemű szörnyeteg, Uranosz és Gaia gyermekei; az istenek kovácsának segédei, akik az Etna mélyén Zeusz, a főisten számára kovácsolják a villámokat.

Ahogyan tovább lépkedtem a tűzhányó holdbéli lejtőjén, látni véltem hát a félelmetes óriásokat, amint a hegy gyomrában irtózatos ütésekkel formálják tökéletesre a pusztulást hozó mennyköveket. Épp elképzeltem, hogy a monda valóságos, s hogy egyszercsak megnyílik a vulkán oldala, s előlép az egyik félszemű óriás, amikor valami furcsát éreztem a talpam alatt. Lehajoltam, s nem akartam hinni a szememnek: egy megviselt, puha kötésű kis könyv hevert a lávakavicsokon. Amint felemeltem a sötétszürke törmelékről, s lefújtam a port a szakadozott, kissé megperzselődött fedőlapról, úgy éreztem, elszáll belőlem minden erő: Dante Isteni színjáték-ának első részét, az Inferno-t tartottam a kezemben. Belelapoztam a szamárfüles kiadványba. Néhány sort olvastam az olasz nyelvű szövegből, majd becsuktam a könyvet, s a hátizsákom egyik rekeszébe süllyesztettem. Valahogyan az a benyomásom támadt, hogy ezt a könyvet már nagyon sokan a kezükben tartották, s a betűsorokon már számtalan szempár végigfutott... Teljességgel valószerűtlennek tűnt ugyanakkor, hogy valaki épp ezt a könyvet viszi magával egy vulkántúrára, főképpen manapság, s azután furcsa módon elveszíti azt a tűzhányó lankáin. De így volt, s nem tehettem másképp, minthogy belenyugodtam a közhelyes igazságba, miszerint a valóság produkálja a legelképesztőbb helyzeteket és fordulatokat.

Tovább lépkedtem az érdes lávatörmeléken, eltűnődve egyre fátyolosabb, álomszerűbb utamon. Óvatosan megkerültem a kigőzölgéseket, a gyanúsan füstölgő törmelékkupacokat. Ám furcsamód, ahogyan közeledtem a tűzkatlan pereme felé, úgy törtek fel egyre ellenállhatatlanabb erővel az előző nap emlékképei; akárha a jelenből a közelmúltba akarnának visszarántani. Így, miközben szinte gépiesen meneteltem a kráter felé, valójában az előző esti, tenger fölé nyúló nádfedeles teraszon ültem. Alattam morajlott a tenger, s a sziklákon széttörő hullámok sós párája az arcomba csapott. Felhőtlen, szélmentes este volt, az öböl vizén csillogtak a város fényei. A fonott széken ülve egy kis likőröspoharat forgattam a kezemben, miközben magam elé képzeltem az aznapi délutánt; a strand langyos homokját, a tőlem néhány méterre gesztenyét sütő öregembert, a mélykék színű vizet, s az apró, csillámló halakat a tengerfenék közelében...

3.

Az ádámcsutkám alatt szúró fájdalmat éreztem. Megráztam magam. Az emlékképek tovatűntek, s mintha hosszú álomból ébrednék, egyszerre azon kaptam magam, hogy a kráter szélén állok. Hol előre, hol hátra tekintgettem, de csak a gomolygó ködfelhőket láttam, a gőzölgő-füstölgő törmeléktengert magam mögött, és előttem az óriási krátert, melynek mélyét sűrű, tejszerű pára borította. Iszonyatos csend volt.

Ekkor megéreztem a legyőzhetetlen, szörnyű erőt, amely valahonnan a lávapáncél alól áramlott, mintegy jelezve, olyan helyre érkeztem, ahol megszűnik az ember görcsös hatalma.

Eszembe villant egy régi történet, a reneszánsz korban élt jezsuita papról, Athanasius Kircherről, aki a Vezúv kráterének szélére vitette magát, hogy kikutassa létezik-e föld alatti összeköttetés az Etnával. Kötélen leereszttette magát néhány méternyire a kráterbe. A szinte kibírhatatlan kátrány- és kénbűz, valamint a tűzhányó mélyén felvillanó sejtelmes fények alapján arra következtetett, hogy az alvilág kapujához érkezett.

Mindez abban a percben teljesen valószerűnek tűnt.

A hátizsákból előhalásztam az előző nap vásárolt, gondosan becsomagolt kaktuszgyümölcsöt. Óvatosan felvágtam, tüskés héját lefejtettem, és belehajítottam a kráterbe. Amint a katlan mélyében kavargó fehér párába néztem, ráeszméltem, hogy több kilométeres körzetben én vagyok az egyetlen élőlény. Ez végképp kijózanított.

Hátrafordultam, s visszanéztem a füstös, ködös lankákra, s abban a pillanatban megértettem, hogy Dante művének hozzám rendeltetésszerűen kellett kerülnie. Nem voltam benne bizonyos, hogy könnyen visszatalálok, de úgy éreztem, a kötet megvéd majd, mint afféle túlvilági útikalauz.

Önkéntelenül a hátizsák rekeszébe nyúltam, ahová nemrég a könyvet csúsztattam. A zseb üres volt.