Nagy Abonyi Árpád
Budapest, retour

(Részlet)

Épp jókor érkeztünk. A rulettnyertes lakása tömve volt ittas emberekkel: a folyosó, a magas mennyezetű szobák, a konyha, a mosdó - minden. Vágni lehetett a füstöt. A helyiségekben félhomály volt, itt-ott égett csak egy-egy apró lámpa. Úgy tűnt, mindenki egyszerre beszél, s a hangszórókból áradó zene a beszélők morajával összevegyülve egyfajta monoton búgássá állt össze. Meleg volt benn, a ruha pillanatok alatt ráizzadt az emberre. Az volt a benyomásom, hogy a még józanul érkező is percek alatt elkábul itt.

Egy ideig még láttam Onaziszt, amint kezében a magasra tartott műanyagszatyrokkal utat tör magának, aztán végképp eltűnt. Körülnéztem, de csak ismeretleneket láttam magam körül. Big Boy, Mosoly és Helga nyilvánvalóan elmerült a tömegben.

Tettem egy újabb kört a lakásban, de nem leltem ezúttal sem ismerősre. A négy-öt teremszerű, pazarul berendezett szoba arra engedett következtetni, hogy a rulettnyertes meglehetősen jómódú lehetett nyereménye előtt is. Sajnos a nagy forgatagban nem mutatkozott remény, hogy megismerjem, pedig szívesen átvettem volna tőle a nyerő kombinációt.

Az egyik sarokban lévő asztalkához furakodtam, és teletöltöttem egy borospoharat. Csak ekkor lehett hallani, hogy az asztal melletti hangszóróból Jimi Hendrix Purple Haze című dala szólt. A számhoz emeltem poharamat és körülnéztem: mellettem két kövér nő mosolyogva, kipirult arccal igyekezett billegni a zene meglehetősen gyors ritmusára. A nagyobbik darab miniszoknyát viselt; vaskos, fehér lábai csak úgy döngölték a padlózatot. Kezében kis likőröspoharat szorongatott, s mikor tekintetünk véletlenül összeakadt, kedvesnek szánt mosolyával rám vicsorított. Mosolyfélét küldtem felé én is, és gyorsan elfordultam.

Eszembe jutott az előző éjszaka; Didi és Picasso, amint az ágyon vonaglanak; aztán Arabella, amint mellettem fekszik, s megfogja a kezem, mielőtt még a melléhez érnék. Óhatatlanul ismét a múlt előszobájába léptem. Eljátszottam hát a gondolattal, hogy a kéz, amelyet magaménak mondhattam, nem áll meg azon a bizonyos ponton, hanem lassan tovább halad Arabella testének puha lankáin...

Az álmodozás nem az élet megrontója, hanem éppen ellenkezőleg: az élet balzsama, gondoltam végül, amint ott ácsorogtam a sarokba tolt, poharakkal és üvegekkel zsúfolt, italfoltos asztal mellett. Hogyan lenne elviselhető a jelen, tűnődtem, ha nem vethetnénk olykor egy-egy pillantást a múltba, ha képzeletünk ecsetjével időnként nem vihetnénk fel rá némi színt, vagy ha a jövőbe pillantva olykor nem láthatnánk önmagunkat a szerencse kegyeltjeként...?

Tűnődésemből Mosoly hangja rázott fel:

- Végre megtaláltalak! - szólt izgatott hangon. - Kornél, te biztosan tudsz segíteni ezeken az embereken! Most ismerkedtem meg velük - mondta, s a mellette álló fiatal párra bökött.

Szemügyre vettem őket. Az első pillantásra látszott, hogy nem magyarok. Divatosan öltözött pár volt: fekete hajú, szemüveges, komoly tekintetű fiatalember, s egy büszke tartású, tüzes szemű fiatal nő. Nem volt nehéz kitalálni, vajon honnan jöhettek.

Elmagyarázták, hogy belgrádiak, s hogy Ausztráliába szeretnének kivándorolni. Míg vízumügyeik rendeződnek, Pesten igyekeztek meghúzni magukat, de ehhez ideiglenes tartózkodási engedélyre volt szükségük. Arra kértek - mivel magyarul nem beszélnek -, írjak néhány soros kérvényt ügyeik rendezéséhez, amelyet majd átadhatnak az Idegenrendészeti Hivatalban.

Rájuk néztem újra. Fogalam sem volt, hogy kerültek épp erre a partira. Egy ideig vizsgálgattam őket. Eszembe jutott, hogy talán némileg nemzettársaiknak is köszönhetem, hogy én is épp ebben a városban, ebben a helyzetben vagyok. Persze tudtam, hogy ők is nyilván ugyanazon okok miatt hagyták el hazájukat, akárcsak jómagam. Aztán eszembe jutott a hivatalos papírokért való ácsorgás az Idegenrendészet komor folyosóin, és a hivatalnokok megalázó bánásmódja. Úgy éreztem, egy csónakban evezünk. Bólintottam.

A tüzes tekintetű előhalászott a táskájából egy üres papírlapot és egy tollat, én pedig félretolva néhány poharat az italos asztalon, hivatalos szakzsargonban néhány sort írtam a lapra.

Átnyújtottam a szöveget és sok szerencsét kívántam nekik. Úgy tűnt, valóban hosszú útra készülnek. Utánuk néztem, amíg el nem tűntek a szobában lévő emberek között. Soha többé nem láttam őket.

*

A mosdóhoz igyekeztem, azaz arrafelé, amerre a WC-fülkét sejtettem. Gyorsan megtaláltam, de sajnos foglalt volt, ráadásul az ajtó előtt is várakoztak néhányan. A falnak dőltem és azon tűnődtem, hogyan lehetne felgyorsítani az idő múlását, amikor szinte a semmiből előttem termett a miniszoknyás, nagydarab nő, s térdét a lábam közé nyomva hozzám simult.

- Mi a gond, szépfiú? - búgta, majd megnyalta ajkát, melyen jócskán elmaszatolódott a rúzs.

- Gond? - kérdeztem vissza. - Gondolod, hogy gond van?

- Mindig ilyen durcás vagy? - szólt és végigsimított az arcomon. Izzadtságszagot éreztem.

- Nem mindig, csak ha valaki a falhoz lapít, miközben majdnem behugyozom!

- Jaj, de édes! - sikította, és csücsörített hozzá. - Majd én kigyógyítalak a frusztrációidból!

- Nagyszerű - mondtam -, csak előbb hátrálj néhány lépést, hogy bejuthassak a toalettre!

- Imádom az ilyen félős kis pasikat! - duruzsolta mosolyogva, és újra csücsörített. Az orrán és a felső ajka fölött izzadtságcsepek gyöngyöztek. Elfordultam, és a bejárati ajtó felé pislogtam.

Az arcomhoz hajolt:

- Rögtön kiszúrtalak: ismerem az ilyen kis cuncimókusokat! Adják a félőset, aztán meg...

Kacsintott és mozgatni kezdte a térdét a lábam között.

Mindig sejtettem, hogy feneketlen mély a hülyeségnek kútja, de képtelen voltam felfogni, hogyan lehetséges, hogy folyton ennek a kútnak poshadt vizéből kényszerülök hörpinteni.

Vannak helyzetek olykor, amelyeknek megoldása szinte nevetségesen kézenfekvő, mégsem találjuk a megfelelő szavakat, mozdulatokat. Segélykérően körülnéztem. Hirtelen eszembe jutott Big Boy. Tekintetemmel őt kerestem, de persze nem találtam. Igaz, egy pillanatra úgy tűnt, hogy felbukkan a távolban, hogy busa feje megjelenik a többi fej horizontja felett, de mindez csupán képzelődésnek bizonyult.

Nem szívesen gondoltam arra, mi lenne, ha a vaskos fehér comb tovább mozogna a lábam között. Szerencsére kinyílt a mellékhelyiség ajtaja, s a miniszoknyást a két vállánál ellökve besurrantam a várakozók előtt. Közben az ajtó előtt ácsorgók néhány rosszindulatú megjegyzést tettek, de nem vettem tőlük rossz néven.

A vizeletfoltos padlón wc-papírdarabok hevertek. A kagyló felett egy falinaptár függött. Egy ideig gondolkodtam, milyen nap van, ám hiába: akárhogy törtem a fejem, nem jöttem rá.

Egyszerre nagyon szerettem volna, ha gyorsan véget ér ez az este.