Urbán András
Amikor szöktem a kutyák elől

Hallod a kutyákat? Dühödt kopók ezek, szimatuk tán eltéríthetetlen, s fáradtság nélkül rohannak, farkuk kimerevítve... Hűvös van, ráadásul esik is. Nem, ne terítsd rám a kabátod, hagyj így görcsbe rándulva vacogni, és hidd el, jó ez, én élvezem a maradék pár percet, amíg senkinek felelősséggel nem tartozva bújtathatom magam a bokorral, s ha csak ennyire is, de sikerül. Érted? Jönnek... Nem, tényleg nem igaz, hogy nem hallod, bár ha most mégsem, meggyőződésem, hogy néha éjjel, ha felriaszt egy-egy bútor tompa reccsenése, amint éppen megereszkedik, felkapott fejed ugatásuk tébolyítón öleli körül. Még ha arcod, füled a lehető legmélyebbre a párnába fúrod is, körmeik pattogása az úton... nem emlékszel, amikor gyermekkorodban a korcsok eliramodtak házatok előtt a kövesen?... S az a zaj... Látod? Már nem félek, most jó, még jó... csak hát lassan várom is, hisz egyre nagyobbakat kordul a gyomrom... éhes vagyok.

Amikor ez a história kezdődött, legalábbis úgy gondolom, hogy akkor kezdődött, de lehet, még előbb, mondjuk, születésem pillanatában (mennyire pillanat a huszonhat órás vajúdás?), esetleg ezt is megelőzően. Maradjunk mégis annál, ahogy éppen említeni akartam: akkor, azaz AKKOR már hat napja nem ettem, s azt hiszem, úgy, mint előbb, szöktem valahonnan, de siettem is valahová, mindenesetre mentem. Mégis, a legjellemzőbb, hogy összevissza láttam a dolgokat. Csak úgy lebegett minden. Az utat borító nyár- és akácfák háncsát hirtelen... igen, robbanásszerűen, porszemként elsodorta a szél, a fák úgy csupaszon hajolni kezdtek, és azt hittem, eget verő reccsenéssel fognak kettépattanni. Félkörként álltak egy darabig, majd egy szempillantás alatt bokrokká lettek, azonban a között a bizonyos szempillantás és a valamivé válás között volt egy egészen rövid időszak, amikor úgy éreztem, semmi sincs, mintha szétrobbantak volna. Megrémültem. No nem annyira, mint most gondolnád, inkább az étel izgatott. Kisvártatva a bokrok fejlődni kezdtek, s ahogy amazok az előbb, csak persze fordítva, fákká lettek, és így körbe-körbe, elég rövid időközönként. Ugyanakkor a szél apró kupacokba hordta a kavicsokat, leveleket, bogarakat, és ki tudja, még, mit, hogy azok különböző színű és nagyságú gyíkokká, békákká változzanak, majd vissza. Szóval minden más lett, minden megőrült. Végre amikor egy magam korabeli fiatalember közeledett, elég bátran és vidáman ugrándozva, reméltem, megerősíti érzéseimet, de miután elhadartam, hogy miként látom a dolgokat, mennyire bizonytalanul, ő rémülten, eltorzult arccal rohanni kezdett, s valami olyasfélét ordibált, hogy jaj, az egyetem, jaj, az egyetem, drága professzoraim, drága, édes professzoraim. Ott álltam tanácstalanul, s lassan kételkedni kezdtem: nem csupán valamilyen hallucinációról van szó? Igazán nem bírtam annyira elmélyülni, hogy ezt megtudhattam volna, mert utam oda ért, ahol egy padkára kellett lépnem (két-három méternyivel volt feljebb, azaz lejjebb, csak hát akkor azt hittem, hogy...). Alapos fontolgatás után fel, illetve le, a világosság kedvéért ráléptem (tulajdonképpen meg is fordulhattam volna, de már akkor is figyelmen kívül hagytam ezt a lehetőséget). Mintha abban a pillanatban kezdett volna kitisztulni a kép, a régi alakot öltve, de lehet, ezt csak utólag képzeli bele az ember. Szóval, ott, a padkán, bár az az igazság, hogy akkor már nem tudtam, hová léptem, ugyanolyan útnak tűnt, mint az előbbi, mintha semmiféle változás sem jött volna közbe... bár igaz, valóban kezdett a rendes kerékvágásba zökkenni a világ... s a gyomrom egyre inkább követelni kezdte az ételt.

- Mr. Flesh! - rökönyödtem meg a kezét markolászva. Hatalmas húskolosszus volt, és remegni kezdtem, hogy az ebédem, az ebédem, és bárhogy is tagadom kannibalizmusomat, kannibalizmusunkat, akkor csakis arra gondoltam, miként haraphatnék, falhatnék belőle, azonban mielőtt bármelyik testrészének eshettem volna, nyugodt, természetes hangon felajánlotta, hogy felfogad a Házba, s fél óra múlva ehetek is.

Ismét kezet fogtunk (még mindig nem tudom, miért nem estem neki), és abban a pillanatban hányinger rángatott le-fel, fel-le, pedig gyorsan nyugvó ember vagyok, és akkor már ideje lett volna, de hát mindig csak a magyarázgatás... előérzet lehetett.

A Házban papírszalagokat dobálva fogadtak a lakájok ügyesen sorba állítva, s egyikük, az utolsó, egyenruhájukat nyújtotta át. Amint beöltöztem, hibátlanul megterített asztalhoz ültettek, és mohón az ételnek estem. Ebédem felénél tarthattam, mikor Mr. Flesh, a jótevőm, nyugodt, természetes hangján rám szólt, hogy no, most aztán hagyjam abba, nehéz volt, de hát leszerződtem, és nyújtsam a szája felé az egyik kezemet. Nem értettem, miért akar kezet csókolni, persze én is hallottam pederaszta gazdagokról, de hát... amint elég közel ért, nevetséges vakkantást hallatva leharapta a hüvelykujjamat. Megijedtem. Főleg mikor körbenéztem tanácstalan, hogy a kutya úristenit, valamelyik lakáj csak felvilágosít, de mindegyikük hátat fordítva állt valami monoton dalt mormolászva, és... fájt is. Mit tehettem? Jobb kezem villámgyorsan a zsebembe süllyesztettem, egyszerűen nem akartam tudomást venni róla, és amikor újra a szármához nyúltam, elfeledtem az egészet.

Az elkövetkezendő napokban sem romlott ebédjeim minősége, mennyisége, dolgoznom is épphogy kellett, de pár éjszaka után kezdett bűzleni a dolog. Gyanús volt, hogy mi sül ki ebből, hisz fürdés közben, bármennyire nem volt szándékomban, a kezemre kellett néznem, piszkos körmökkel nem járkálhattam, s már csak egy ujjam maradt. A kicsi, de aztán ezt is szépen elfeledtem. Csak ideiglenes volt a felismerés.

Egy este vacsora után Mr. Flesh, a jótevőm, nyugodt, természetes hangján újra rám szólt, hogy no, most aztán ne mozduljak. Hát nem mozdultam. Pillanatok alatt lecsúszott az asztal alá, és felgyűrve a nadrágszáramat, iszonyú fájdalmat okozott, amint kiharapta a bokacsontomat, de gyorsan megnyugtattam magamat, hogy valószínűleg a többieknek sincs már, és hát mi bajom lehet, legfeljebb nem bírok katonásdit, tisztelgősdit játszani, de ugyan ki kérte ezt tőlem?

Igen, az igaz, hogy egyre jobban bűzlött a dolog, de hát ott enni kaptam, kajálni mégiscsak kell, és különben is, mi mást választhattam volna. Nem volt rossz sorom, főleg miután egy éjjel parafából dugókat faragtam, és betömködtem az orrlyukaim. Amikor meg főlakájnak nevezett ki, kutya bajom sem volt (már megint a kutyák, átkozott kutyák, kutyákkutyákkutyák - na). Szóval főlakáj lettem, persze nem érdemtelenül, ugyanis felfigyeltem arra az idősebbre, aki jövetelemkor a ruhámat adta át, hogy az étkezések után mindenkit megelőzve önként jelentkezett mosogatásra, hogy majd ő egyedül, majd ő egyedül. Egy ízben délután nem feküdtem le, ahogy szoktunk, hanem a szellőzőnyíláson keresztül meglestem, hogy mielőtt hozzákezdene a mosogatáshoz, zsebeit degeszre tömködi ételmaradékkal. Gondoltam én már akkor, hogy mire készül, bár nem értettem, mi oka rá, hogyne gondoltam volna, nemhiába lettem én főlakáj, de azért még nem szóltam, ugyanis akkor csak FELFIGYELTEM. Sokkal később vertem fel éktelen lármámmal a Házat, amikor egy éjszaka az ablakból átugrott a csatornára, és mászni kezdett lefelé. A Naiv! Elkaptuk, mint Annak a Rendje! Még mielőtt a kerítésen túljutott volna. Ezt követően kitüntetve jártam ellenőrként a szobákat, s mert szemfüleskedtem továbbra is, nem történt semmi baj, mindaddig, míg Mr. Flesh, a jótevőm békén hagyott, de egy este, lefekvés előtt, utolsó körsétám után, ahogy a szobámba akartam lépni éppen, odajött, és nyugodt, természetes hangján immár harmadszor rám szólt, hogy no, most aztán maradjak mozdulatlan. Hirtelen porladni kezdtek a parafa dugók, és olyan büdös lett... szédültem, a kezem sajogni kezdett, a lábamról nem is beszélve, meg sem bírtam mozdítani, de hát nem is kellett. Úgy maradtam. Akkor öröm ragyogta be az arcát, mintha élete legboldogabb pillanata következnék, és nyáladzó mosolyú szájával közelíteni kezdett a szemem felé.

Még ha a legízletesebb falat is, és ha nem a legélesebbek is, akkor sem! Nem! és nem!

Borzalmas haragra gerjedhettem, mert nyoma sem volt már az előbbi bénulásnak, könnyedén lódítottam meg a lábam, és lágyékon rúgtam, s míg magához tért riadót ordítani, egy futtomban felkapott báránycombbal a kezemben ott jártam a kerítés tövében. A tetejéről visszapillantva jól láttam, amint a szomszéd szobában alvó sorstárs elereszti üldözőimet, illetve üldözőiket. Hallod a kutyákat? Dühödt kopók ezek, szimatuk tán eltéríthetetlen, s fáradtság nélkül rohannak, farkuk kimerevítve... Hűvös van, ráadásul esik is. Nem, ne terítsd rám a kabátod, hagyj így görcsbe rándulva vacogni, és hidd el, jó ez, én élvezem a maradék pár percet, amíg senkinek felelősséggel nem tartozva bújtathatom magam a bokorral, s ha csak ennyire is, de sikerül. Érted? Jönnek... nem, tényleg nem igaz, hogy nem hallod, bár ha most mégsem, meggyőződésem, hogy néha éjjel, ha felriaszt egy-egy bútor tompa reccsenése, amint éppen megereszkedik, felkapott fejed ugatásuk tébolyítón öleli körül. Még ha arcod, füled a lehető legmélyebbre a párnába fúrod is, körmeik pattogása az úton... nem emlékszel, amikor gyermekkorodban a korcsok eliramodtak házatok előtt a kövesen?... S az a zaj...

Látod, már nem félek, most jó, még jó... csak hát lassan várom is, hisz egyre nagyobbakat kordul a gyomrom... éhes vagyok.