Verebes Ernő
Versek

 

alkologika

 

kilúgozott agyamom tenyérnyi ép hely:

hogy erőt vegyen rajtam a kétely,

vajon a többit húggyá ittam,

s ez a kis folt csak egyetlen

kincsem, vele gondolhatom

azt, ami már nincsen, vagyis,

hogy mitől is állt meg az ész, s addig

volt-e, míg egy darabja tudta, hogy holt-e?

 

 

torzó

 

az a bírálat ért,

- régóta írogattam torz mosolyokért -,

hogy a forma, a szerkezet

a versről megfeledkezett,

mint amikor a cikornyás keret

élménnyé varázsol egy szerény festményt,

úgy költeményemben a bűnrosszat, erénnyé.

 

- hát tennem csak ennyit lehet(?!),

- tört elő tüstént a keserű akarat,

míg szél lebegtette adys köpenyemet

az ideges séta közben később,

miközben vérbenforgó szemmel néztem

amit nem is láttam,

vagyis, hogy hamis

félbevágott szobrokkal tele az utcák,

a terek, formák,

még ha volna értelmük is,

de akárhová nézek,

félszeg torzókat látok,

bronzbarajzolt részeg látomások,

már feleselnének,

elegük lenne e súlyos küldetésből

ha volna fejük büntetésből,

de így, mint gigászi hamvedrek,

gipszmintából teremtettek,

kínálkoznak, sorba mind.

 

és titokban,

egy talapzatra mászva,

egyetlenegy ilyet,

az egyetlen semmilyet,

telehánytam gyorsan

 

s tán eljövök megint

 

 

tejbüfé

 

ha felkapaszkodsz a székre

már ott a pult

ha felkapaszkodsz a pultra

már ott az ég

ha felkapaszkodsz az égre

már ott a nap

ha felkapaszkodsz a napra

ott pláne süt

ha végképp megsültél végre

már nem is ég

s ha nem értettél most félre

úgy kiderült

a pulton át visszamászhatsz

a tejbüfébe

 

 

az előzményekről, mint történetek

láthatatlan csíráiról

melyek úgy szökkennek szárba

mintha a mag már előre a növényből állna,

s melyeknek volta a késöbbiek nélkül

előbb se lett volna, végül

/ hommage'a Anonymus /

 

az előzmények átka,

hogy előre nem tudják azt,

amit mi hátra

késő emlékezés olyan alkalomra

melyet ha kihasználtunk volna,

a sajnálat sem lenne,

hogy lám, lám, e szegény ember

pedig meg sem tette.

 

botmerev napsugártól

szétnyíló ing varázsol:

 

barackszín melleken

virágzó bimbók

melyeknek delején

megannyi felizzó

férfimosoly hízik

 

de a jóisten kalapban

e percben betoppan:

csak önmagában bízik