Verebes Ernő
A sírásó nyaralni ment

Tízéves lehettem. Fogalmam sem volt arról, hogy léteznek Isten kegyeltjei. Persze, magamról sem tudtam azt, hogy igazából létezem, s hogy ez a cselekvésként is definiálható állapot (levés) engem is magában foglal. Csak éhes voltam, fáztam, melegem volt, karcsú bokákban gyönyörködtem, vagy épp legurultam a mennybevezető lépcsőről. Ilyesmiktől léteztem, vagyis csupán olyankor tudtam a létről, amikor annak valamelyik állapotában magát az állapotot, mint levést véltem felfedezni.

Az udvari teraszon ültünk, ebéd után a nagy diófa alatt.

Ekkor történt az a rácsodálkozás, mely ha életemet nem is, de sok, apró kis halálomat azóta is megváltoztatja. Az élményt egy tőmondatban tudnám leírni: felfedeztem a családomat. De nem ám csak úgy, hogy nézd, itt vannak: az apám, az anyám, az öcsém, a nagyszüleim, meg a nagynéném (mert akkor ő is éppen ott volt), és milyen szép is így együtt, hisz ezeket az embereket én szeretem, vagyis ők szeretnek engem, s ettől én is őket.

Szóval, mindenféleképpen rendhagyó, a metafizikusok szerint metafizikai, a teológusok szerint kegyelmi, a misztikusok szerint titkos, az ezoterikusok szerint transzcendentális, a tradicionalisták szerint archetipikus, a pszihiáterek szerint cerebrális szenzáció-eredetű, a pedagógusok szerint adoleszcens küszöbként megfogalmazható, a szociálpatológusok szerint családi frusztrációból eredő, a hentesek szerint zsigeri rácsodálkozás volt ez.

Csak néztem apámat (a legintenzívebben vele éltem ezt meg), miközben azt mondogattam magamban: ez az én apám. S abban a pillanatban oly idegennek tűnt nekem, mint egy valódi idegen. (Addig persze apaként volt valódi, ezért jöttem zavarba identitását illetőleg). Azután a kérdés: miért ő? Mármint, miért ő az apám. Ki Ő? Annyi lehetséges ember, férfi, nemzőképes férfi közül, aki pontosan azon életképes spermium és azon petesejt azon génkombinációjának hordozójaként (genom) jött világra (ezekről a dolgokról akkor még nem hallottam, de ha hallottam volna, biztosan ez jut eszembe), végül is miért éppen ő lett az, aki az én apám, itt ül, nézek rá erősen, s mégsem az eddigi őt látom, hanem egy mostanit, aki belemosódik az arctalan emberek tömegébe, s válik így egy faj tulajdonsághordozó példányává. Jaj! Ezért bármely pillanatban eltűnhet tengernyi fajtársa között, elég, ha csak pislantok egyet.

Nem pislantottam. Néztem ezt az arche-apának kinevezett valakit, ameddig lassan eleredő könnyeimem át láttam őt.

Az, hogy ez az élményem miért hagyta hidegen pont apámat, később sem derült ki számomra. Akkor úgy ült ott, mint aki nem tud az apából arche-apába való transzformációjáról. De éppen ez a megdöbbentő! Hisz vele történt meg, nekem csak észre kellet vennem!

Ha tudott róla, ha nem, neki így mindenesetre könnyebb volt, fröccsözgetve beszélgetni, és nem dilemmázva fröccsözgetni.

Közben (akkor) azt tapasztaltam, hogy velem is történik valami. Illetve, ugyanez a kérdés feltehető önmagamnak is: miért éppen én vagyok az, aki itt ül a széken, satöbbi. (Szőlőt majszoltam egy bádogtányérról, melynek az aljára két szőlőfürt volt festve, miközben csak voltam, viszont fogalmam sem volt saját dilemmámról. Vagy éppen ellenkezőleg[?], nevezetesen, hogy nagyon is jól ismertem a saját dilemmámat, csak eldönteni nem tudtam azt a valamit, amitől egy dilemma megszűnik dilemma lenni?). Na, ez is egy dilemma.

S akkor, csak úgy, egyszerűen, sutty! Kiléptem magamból. Madár lettem, bár különösebb madártávlat nélkül, egy verébugrásnyira a föld felett. Még csak nem is csippantottam, oly természetes volt az egész. De a dilemma ennek ellenére nem szűnt meg, talán azért, mert magát a szót imádtam. (Akkoriban hallottam először a szüleim barátaitól, akik azon dilemmáztak, célszerű-e a feleségnek a férj után költöznie Németországba.) Így válik az ember a szavak rabjává, aztán a szavak jelentésének a rabjává, végül a jelentésük megtestesülésének rabjává, amennyiben például egy barát feleségéről, vagy annak... dilemmájáról van szó.

Ugyanez az érzet (az ötödik bekezdésben újraolvasható rácsodálkozásról van szó) később is előjött, csakhogy más szavakkal kapcsolatban. Például: Nő vagy stíriai metélt (tejszínes-krémes tészta, anyám jól tudta csinálni), vagy dodekafónia. (Ez utóbbi ugyan nem tárgy, ahogyan a Nő sem, de tárgyiasul, amint megszólal, akárcsak egynémely nő is.)

Azóta sem felejtettem el apámat, mint ismeretlen idegent, aki az önmagamból való kilépésemkor még ismeretlenebbé és idegenebbé vált, nem is beszélve saját magamról, aki ott ültem egy széken, saját magam alatt. (Lásd a "magam alatt vagyok" kifejezést!) Mintha le kellett volna ásnom, hogy exhumáljak valakit, aki végül majd eltemeti ezen számomra is ismeretlen, világűri mivoltomat. Magyarán, csak egy verébugrásnyi tapasztalat volt, hogy egy kis időre belémköltözött a nem-tudom-ki-vagyok transzcendentális én-tudata.

Jóval később, apám Németországban munkát vállaló barátjának a feleségétől tudtam meg, hogy szóról szóra ez történt velem.

Nota bene: onnan fentről, vagyis önmagamhoz viszonyított emberfeletti állapotomból, dacára annak, hogy az "übermensch" bácskai értelmezhetősége számunkra enyhénszólva is nevetséges, a nagynénémre rá sem mertem nézni. Attól féltem, hogy ha már apám íly mértékben elidegeníthető tőlem és önmagától, míly nagyfokú idegenségben leledzene a nagynéném, ha ilyen szemmel nézném, hisz a nagynéném a családfa eggyel távolabbi (tehát vékonyabb) ágán ül, így egy fokkal ab ovo idegenebb, törékenyebb (nem csupán az ág miatt), ezáltal ismeretlenebb számomra, mint az apám. Az ő létezését ilyen szempontból nem volt szabad kockára tennem.

Így történhetett, hogy a nagynénémet ismeretlenként azóta sem ismerem, míg az apámat meg saját magamat, jobbára csak így. A következő kérdés már ebből adódott: s ha egyszer fiam lesz? De a fiúcsinálás technikájáról akkoriban mit sem tudván, és mert a sors nem felejt csak fintorog, lányaim lettek, amikor eljött az ideje.

Évekkel később egy természetes igény vonzásterébe kerültem. Nevezetesen, hogy vajon szentesíthetném-e fentebb leírt, önmagamból való kikelésem élményét, egy titkos társaságba való belépéssel? (Azt, hogy titoktalan társaság létezik-e, nem tudtam.) Fel sem tűnt, hogy az önmagamból való kilépés képessége szükségtelenné tenné e titkos, de különösen titoktalan társaságba való belépést, hisz a belépéshez én is kellek, önmagamból kilépvén viszont belépni semmiképp nem tudnék. Bármilyen kör tagja csak akkor lehetek, ha sosem kelek ki magamból, mert ha igen, akkor a körből is neaggyisten, csak úgy, ukk-mukk-fukk. A körök viszont, azon kívül, hogy nem felejtenek, meg sem bocsájtanak. Ezért ne zavarjátok köreimet, mondjuk.

Így aztán értelmét is veszítette az egész belépés-kérdés. Ennek ellenére el-el játszadoztam a gondolattal (álmaimban ugyanez a gondolat képpé hibernálódott), hogy újra úgy tudok szeretteimre nézni ahogyan gyerekkoromban tudtam, vagyishogy azok nyomban porban verdeső emberiség-példányokká változnak, tehát eggyé a sok közül, vagy fordítva, ha addig ismeretlenek voltak, sőt(!), ellenségek, akkor attól kezdve, páratlan személyiséggel megáldott, jó ismerősök, sőt(!), barátok lesznek. A családbővítés ezen módja azonban idáig nem vált be. Maradtunk apámmal észrevétlenek, mint egy örökmécsesként lobogó, apró népesség (család) izzó kanóca, ugyanakkor, azóta is reménykedve faggatom magam: talán nem is csak egy Iuvenilis Spirituális Diszpozícióról volt szó, de sokkal többről...

Időnként valami körülröpköd, s mintha nevetést hallanék. S történik mindez, ha nem magamban, hanem magamon kívül vagyok. Ilyenkor tudom, a sírásó nyaralni ment.