Akkor kérdeztem meg tőled, perzsa. Azon a napon.
A macska negédes álmát aludta a német ölében. Legyintett egyet a farkával, hosszasan ásított, a nyelve édesen körré kunkorodott. Amaz az ajkába harapott, dús bajsza egészen elfüggönyözte az állát. Te lennél az oroszlánról regélő perzsa? Inkább olyan vagy, mint az egeret sosem látott macska! Te próféta!
A macska, mintha tudná, hogy róla beszélnek, ásított még egy édeset. Már nem emlékszel? - folytatta amaz, aki egyre türelmetlenebb lett. Idegesen fészkelődött. Ledobta a macskát is. Eldobta. Te perzsa! Te lennél, akiről azt tanítottam ismeri a történést? Az idő ura? Te lennél az, aki tudja mi lesz, volt és van? Rá se nézett, akitől ezeket kérdezte. Meg sem mozdult.
(Tudhatjátok, ma is volt, van, lesz amiről a perzsán kívül egyedül én tudhatok. Történés. Mert csak én és a prófétám ismerhetjük azt. De a történetét megoszthatom veletek. Nem nevezhetek majd mohónak, a teremtésből ennyit igazán fölkínálhatok nektek is. A választást pedig rátok bízom. Ha úgy gondoljátok, a német történetének a részesei lehettek.)
Aki egyre ingerültebbé vált a próféta hanyag hallgatása miatt. De hirtelen elhagyta a követelődzést. A szelídség és a törődöttség hangja töltötte be a levegőt, amikor ezt mondta neki: kérlek! Kérlek áruld el, miért kellett ennek történnie velem? Mond, miért nem válhattam azzá, amivé szerettem volna? A kérdezett, mint az álomból ébredő, lassan kinyitotta a szemét és ránézett, úgy, mint aki látja is meg nem is. Azután újból behunyta a szemét. Mond, miért veszítettem el a világot? Miért kellett meghalnom a halál előtt? Az élet, amit úgy szerettem, az élettel telt élet miért pont engem - aki tanítója voltam - hagyott el? Egyre kétségbeesettebbnek tűnt. Amazt viszont, úgy látszik, csöppet sem izgatta az érzelem színészi teljesítménye. Egy perzsa hideg méltóságával folytatta a szendergést.
Én, aki tanítottam, soha sem élhettem! Hát azért éltem, hogy taníthassam és ne élhessem? - tört ki végül a német. Ezt a szemétséget nektek köszönhetem! Neked és a jó uradnak! Honnan vettétek jogotok, hogy kijelöljétek sorsom? Ám legyen. Én csupán szereplője lehetek a történetnek. Legyen ő az uram, és te is, szolgája, az én uram! Ám én soha többé tanítani nem fogom az életet! Élni fogok, ezentúl csak élni fogok! Ezt még ti sem tilthatjátok meg.
Valami különös eufória árasztotta el, hiszen úgy sugárzott az arca, mint a távoli fény. Széttárt karral fölpattant, s mint egy bohóc ugrálni kezdett körbe-körbe a szobában. Közben üvöltözött. Uram! Alásszolgája idő-uram! Önnek is méltóságos idő-uraság! A földön békés álmát aluszó macskát sem kímélte. Megcélozta a farkát, és rátiport. Közben folytatta az üvöltözést. Méltóságos idő-uraság! Rohadt, hazug, disznó idő-úr! De erre a sértésre már a perzsa szemei is villámot lövellve kipattantak. Fölugrott és elordította magát, mint egy oroszlán: miaúúúúúú!
A németben meghűlt a vér. Tétován megállt, üresen nézett maga elé, és térdre hullott. Az oroszlán. Az oroszlán. - suttogta. Hosszú idő után végre mosolygott is.
Huang Ho