Levél Zentára

Bochum, 1999. október 21.

Kérdezed Barátom,

hogy van-e élet a halál előtt, hát nem tudom, még nem volt alkalmam megtapasztalni. Most mindenesetre itt vagyok Bochumban - tegnap még úgy írtam volna, itt élek Bochumban, de ma már tudom, hogy óvatosan és körültekintően kell fogalmaznom - szóval itt vagyok és kicsit mesélni szeretnék neked arról, ami itt van - tegnap még úgy fogalmaztam volna, hogy az itteni életről, de ma már tudom... Nahát, most látom, hogy mintha az első mondatra még nem figyeltem volna rendesen oda, de mindegy, már csak marad úgy, csak jelezni szeretném, hogy ami benne van, az nem biztos, hogy benne van, vagyishogy amit mond, azt nem biztos, hogy mondja, illetve hogy akarja is mondani, tehát nem biztos, hogy minden úgy van írva, ahogyan olvasva, jó lesz odafigyelni tehát: látja, nem látja? Na, látja!

A bochumi Ruhr-Universität mindenesetre igazi campus-egyetem, kívül a városon, itt már a madár se jár, csak a földalatti, az viszont már a föld fölött. Meg persze egy autópálya teljes forgalma, részben kijáratok és bejáratok hurkáiba rendeződve, ahogy illik. Vasbetonból van minden, katonásan egymás mellett sorakozó csupaüveg betonházak az egyes fakultások, vasbeton menza, vasbeton Audi Max, vasbeton könyvtár, vasbeton hidak, lépcsők, rampák, járdák, utak és parkolók. Mindez szörnyen hangzik, pedig nem az. Nemcsak azért nem szörnyű, mert nagyra nőttek már a fák és a bokrok, meg mert sok a zöld, sőt így ősszel a sárga és a piros, és a szelídgesztenyefákról szelíden hullanak a szelídgesztenyék, hanem mert óriási a nyüzsgés, és nem is csak a gesztenyefák alatt. Negyvenezer egyetemista, plusz a teljes professzori kar és az asszisztencia, a menza személyzete és persze én. Vagy száz négyzetméteren rendszeresen festmények és régi plakátok reprodukciói borítják a betont, mind eladó, á 3 DM. Arrább valami közvéleménykutatás folyik, "Eine Tasse Kaffe für deine Meinung!", szóval megkínálnak egy csésze kávéval, ha kötélnek állsz, mellettük írószereket árul valaki, kicsit arrább könyvek, közben szól a zene, mert a CD-árus is ott van ám, meg az aláírásgyűjtők kicsiny, de lelkes csapata, akik 122 hely tervezett leépítése ellen tiltakoznak, hátuk mögött 122 lerobbant műanyag kerti szék szomorú látványával nyomatékosítva az akciót. Ennek ellenére nem keltenek nagy figyelmet, de ez nem is igazán zavarja őket, csak üldögélnek kedélyesen, míg körülöttük mozgásban minden, találkozások és üdvözlések megállasaiba ránduló, örvényeket vető, kiegyenesedő és újabb örvények felé tartó mozgás-folyamok, vonzások és választások, vizsga, előadás, szerelem, menza, kávé. Felől és felé, fel és alá, napról napra.

"Így megy ez minden nap, így megyen hát!" - gondoltam tehát, mikor elmúlt a kedd meg a szerda, sőt csütörtök lett és eljött a péntek. Aztán szombaton otthon ültem, aztán vasárnapra már eleget ültem, és elegem lett az olvasásból, Luhmannból meg a saját operacionálisan zárt autopoiétikus pszichikai rendszeremből, gondoltam elmegyek nyüzsögni egy kicsit a campusra. Messze mennem nem is kellett, csak éppen át a földfölötti, földalatti fölötti széles gyaloghídon, mert tulajdonképpen a campuson lakom én is, csak a kis bevásárlóközpont, sétálóutca, szökőkutacska, sok kollégium és néhány civil lakóház oldalán, szóval átmentem a hídon azon a vasárnapi koradélután, és a campuson halott volt minden. Mögöttem a sétálóutcában még voltak emberek, de előttem senki, csak meredező beton, szürke ég alatt alattomosan permetező aprószemű esőtől nyirkosodó szürke falak, vasárnap kora délután volt tehát és elhagyott néma táj. Kopogtak a lépteim, és a lépteim kopogása mögött valahonnan ütemesen lehulló nehéz vízcseppek koppanásait hallottam, mentem tovább, talán száz métert még, és körbezáródott körülöttem a beton. Előttem, az egyik oszlop alján falra erősített nyilvános telefon, leemeltem a kagylót, visszanéztem, mintha lenne a hátam mögött valaki, mintha mindig a hátam mögött lenne valaki, aztán a fülemhez vettem a kagylót és hallgattam az üres vonal hangját az üres campus közepén.

Hétköznapi élet, hétvégi halál.

Kedves Dumás, szeretett barátom Zentán, nyugodjál meg békében tehát. Mert van élet a halál előtt, aki nem hiszi, jöjjön ide, meggyőződhet róla, de legkésőbb péntek reggelig érjen ide, mert utána már késő, mert utána már jön a halál.

Vagy hogy az olyan halál, ami csak szombat-vasárnapra szól, ami csak kellemes ízt ad a hétfői feltámadásnak, ami csak olyan érzékcsiklandó találmány, az nem is igazi halál?

És ami előtte van, az akkor nem is igazi élet talán?

Még van itt néhány hetem, majd jól odafigyelek.

Aztán visszamegyek Szegedre, és ott már úgysem lesz időm ilyesmikkel foglalkozni, ott már vár rám egy kis élet, és sok apró, hétköznapi kishalál.

Baráti szeretettel:

Szajbély Mihály