Bakos András
Macskahal

El kellett menni horgászni, nem volt más választás: amit reggel megígért a fiának, azt a fia délután keményen behajtotta. A fiún látszott, tényleg megérti, hogy az apja nap közben légkalapáccsal törte a betont, és mivel ilyesmit nem szokott csinálni, úgy reszket a keze, hogy kilötyögteti a levest a kanálból. De épp azért lenne jó, ha pihenésképpen horgásznának egyet, hiszen megígérte, és az ígéretet illik betartani, főleg ha hét közben mindig csak este ér haza. Az ebédlőasztalnál mindenki hallgatott, aztán a fiú nagyanyja megkérdezte, hát van neked szíved, kisfiam, miért nem hagyod pihenni apádat. A fiú pedig komolyan azt válaszolta, hogy igen, van szíve, és nagyon szeret vele, például horgászni.

A választ szörnyülködés követte, ám ő, az apa ekkor már belenyugodott, hogy horgászni mennek. Egy óra múlva a tóparton ültek, az apa hamarosan halk, de keserves nyervogásra lett figyelmes, ahogy hátrafordult, látta, négy kismacska mászik feléjük a fűben. A fiúnak közben kapása volt, bevágott, de a zsinór beakadhatott valahogy a bottámaszba, mert elszakadt, az úszó pedig félig elmerülve ment a tó közepe felé. Ő kikapta a gyerek kezéből a botot, az elszakadt zsinórra fölkötötte a legnagyobb horgú villantót, és a tó közepe felé hajókázó úszóra dobott. El is találta, kihúzta, a horgon szerencsére csak egy apró törpeharcsa rugdalódzott, angol nevén Catfish, azaz macskahal. Épp azt a különös helyzetet akarta elmagyarázni a gyereknek, hogy ez a találkozás a törpeharcsa szempontjából különös, mert hát ilyen hal dögivel terem ebben a tóban, macskák viszont nincsenek errefelé; hátrafordult, és látta, a gyerek simogatja a kismacskákat, föl se néz, nem érdekli, mi van az úszóval. Aztán azt kezdi magyarázni, milyen szép lesz az, ha ők most jóváteszik annak az embernek a gonoszságát, aki ezeket a kismacskákat kidobta az autóból. És nem is volt más választás, csak ez a jótett, beszórták az egész vödör etetőanyagot a tóba, belerakták a vödörbe a macskákat, és hazamentek, otthon a zsákmányt kiengedték a garázsba. Tejet öntöttek egy kis edénybe, kenyeret aprítottak bele, a macskák azonban nem nagyon tudták, mit kell csinálni, oda kellett őket rakni a tálhoz, bele is kellett nyomni a fejüket a tejbe, nem annyira mélyen, mint amennyire a fiú kisöccse csinálta, mert tiszta tej volt a kismacskák feje búbja is. Mégse ettek.

Ezek nyilván még szoptak, amikor elvették őket az anyjuktól; most mi lesz velük, kérdezte odabenn, vacsoránál a nagyfiú, az apa pedig, tényleg fáradtan, azt mondta, legföljebb megdöglenek. A fiú azonban azt válaszolta, az nagy igazságtalanság lenne, fölállt, és kiment az udvarra. Később, hogy sokáig nem jött be, utánamentek, és rádöbbenhettek, hogy a szív egyszerre tényleg csak egyvalamire használható. A fiú a kisszéket is bevitte a garázsba, azon ült, a tejesedény a lába mellett, az ölében a négy kismacska. Etette őket: lehajolt, ujjait belemártotta a tejbe, aztán odaadta nekik, majd megint mártott, és megint, sűrűn kellett mártogatni. Végül aztán jóllaktak. Akkor fölegyenesedett, és ami az ujjain maradt, azt úgy rázta le, mintha szentelt vizet hintene.