Bakos András
A sírásról

Amikor a születésnapján váratlanul elkezd sírni, mégpedig igazi, nagy könnyekkel, keservesen, mindenki elhallgat. Az anyukák abbahagyják a beszélgetést a diófa alatt, a többiek, a gyerekek pedig lerakják a fűbe a vastag műanyag kötelet, mintha lassan forrósodna, és csak én fogom, mintha én ragaszkodnék legjobban a kötélhúzáshoz, holott nem így van. Már akkor is morogtam, amikor az óvodában, a nagycsoportosok búcsúvacsoráján kötelet kellett húzni a különböző csoportokba járó gyerekek szüleinek, mintha így, az utolsó pillanatban még mindenképpen el kellene dönteni valamit. Úgy látszik, míg nem tud szólni a könnyektől, hogy neki is elege lett a kötélhúzásból. De aztán kiderül, hogy nem, csak azt akarja, hogy én egyedül legyek vele, mindenki más menjen át a túloldalra. És akkor én csak bámulok, mint egy meghatódott borjú.

Mert nem vártam tőle ezt, vagyis azt, hogy ennyire fontos lehet egy hősies kötélhúzás, egy oldalon velem, aminek érdekében sírni is kell, sok könnyel és hangosan. Csodálkoztam, mert hosszú ideig minden este az ajtóban várta, hogy hazaérjek, de csak azért, hogy rögtön megkérdezze, köszönés helyett: hoztam-e valami cukrot, "magyarót", esetleg kesudiót vagy pisztáciát, vagy videokazettát. És amikor én ezekre a kérdésekre egy idő után nemmel válaszoltam, azonnal hátat fordított, és becsapta maga mögött a szobaajtót, ami miatt én éjjel, elalvás előtt - néha helyette - elképzeltem, hogy a viselkedése alapján milyen felnőtt lesz belőle; önző, kemény és szívtelen. Máskor megdöbbentett, mennyire csúnyán beszél, hogy olyan szavakat használ, amit itthon nem hallhatott, vagy legalábbis szerintem nem.

Amikor látja, hogy megint minden az akarata szerint alakul, letörli a könnyeit, mocskos kézzel, amitől elszánt és nagyon szép lesz az arca. Nekifeszülünk a kötélnek, a túloldalon is azt teszi a tömeg, és először persze elhúzom, vagyis elhúzzuk őket, igaz, lassan. Aztán viszont elnevetem magam, mire az anyukák rögtön elkezdenek szurkolni a másik oldalnak, mire ők is nekifekszenek, és elhúznak bennünket.

Az anyukák tapsolnak, az én jobb mutatóujjamon pedig a fedőkötés minden pórusán át gyöngyözik a vér, abból a sebből, amit pár nappal azelőtt a sarlóval vágtam. Hirtelen mintha mindez valami filmben történne velünk; mintha valaki azt akarná, hogy a lehető legkevesebb időnk legyen megismerni egymást, csak néhány igazán közös pillanatot engedélyez, viszont ránk bízza, mit hozunk ki a jelenetből, és ez, érezzük mindketten, kegyetlenség. Odalépünk a csaphoz, ő megengedi a vizet, én odatartom az ujjam a sugár alá, és látom, már megint folyik a könny a szeméből.