Bakos András
A lépcsőn

Miniszoknyás lányt fényképez egy zömök férfi a Tisza-part betonlépcsőin. A férfi kézmozdulatokkal, rövid szavakkal utasítgat, a lány rosszkedvű és zavart. A férfi úgy tesz, mintha ezt nem venné észre.

Ez a világ rendje. Nézem, hátha most megint megértek belőle valamit.

A férfi minden szava, mozdulata arról akarja meggyőzni a lányt, hogy ami történik, az nem is történhetne másképp. Természetes, hogy ha azt mondja egy lánynak, "szeretném megörökíteni a szépségedet" - igen, igen, ez egy mániákus céltudatossággal fölépített, többször használható mondat - , akkor a megszólított lány komoly elgondolkodást színlel, majd várhatóan azt mondja, jó, legyen, de akkor, ugye, ő is kap azokból a képekből. Magától értetődő az is, hogy ebből az alkalomból a Tisza megárad, és vize eléri az alsó lépcsőket. Ez nyáron nagyon ritkán következik be, most mégis: víz borítja azt a gazos, köves, lapos partot, ami nagyon ronda háttér lenne egy ilyen visszafogottan romantikus, és valamelyest persze szükségszerűen érzéki képhez. A mostani látvány azonban tökéletes: egy betonlépcsős folyópart mint a természet lágy öle (?). De ha ez nem lenne, akkor is találna egy megfelelő helyet, biztos van valahol a környéken egy örökké virágzó repcemező.

A lányt viszont zavarja, hogy néhány méterre mögöttük autók húznak el, odébb horgászok emelgetik a botjaikat, azaz sokan láthatják ezt a néhány intim pillanatot. Feszélyezi a fényképezőgép kályhacső vastagságú objektíve is, ahogyan a fotós minden mozdulata után reagál az új beállításra; hol szemérmetlenül előrenyúlik, hol hátrahúzódik. A lány haragszik az izgága masina gazdájára, már bánja ezt az egészet, mintha minden kattanással kiszolgáltatottabb lenne.

Ekkor a férfi föláll, közelebb megy, megint a szeme elé emeli a gépet, de bosszankodva engedi vissza. Lehet, kellene még valami, talán egy másik objektív, hogy a kép megfelelő legyen. Odaadja a gépet a lánynak, aki láthatóan nem is tudja, hogy ez a fényképészeknél a föltétlen bizalom jele. A férfi most elindul fölfelé a lépcsőn, a kocsija odafönt parkol. Kettesével ugrálja át a lépcsőfokokat, átfut az úton, és már nem is annyira magabiztos. Kinyitja a csomagtartót, kiveszi az egész táskát, megfordul, és már rohanna vissza, de irdatlan hosszú kocsisor jön. Ahogy egy rés adódik az autók között, átfut: néhány ugrás a lépcső tetejéig. Ott aztán megtorpan: mintha szakadék nyílt volna meg előtte. A táska előrelendül a vállán, ő visszatartja. Nem, nem esünk le. Borzasztó lenne most, éppen most megbotlani, legurulni a táskával együtt a lépcsőn, csobbanni, aztán föltápászkodni a hideg vízben a horgászok lábai előtt, akik odanéznének, de azért tovább emelgetnék a botjaikat, mert hát az élet sohasem áll meg egy ilyen apróság miatt.

Ott áll, és nem mozdul a lába. Biztos észrevett valamit, ami nálam is szebb, gondolja a lány.