Bálint István
Egy könyv rólunk

Hajnal Virág-Papp Richárd: "Mint a leveleket a vihar...". Forum, Újvidék, 2004

Népesebb, differenciáltabb szellemi életet élő nemzeti közösségeknél természetes, hogy értelmiségének sok mindenre futja az erejéből, még arra az aprólékos, türelmes kutatómunkára is, amely az apró közösségek vizsgálatával akar eljutni a közösség átfogó képének kialakításához vagy csak egy-egy mozaikkockát akar adni a közösség életének megismeréséhez, kisebb-nagyobb kérdéseinek megválaszolásához. A vajdasági magyar értelmiségnek ehhez sokáig nem futotta az erejéből. Természetesen történelmi sorsa miatt. Ennek egyik rétege a kisebbségi sors, aminek velejárója az értelmiség irodalomközpontúsága. De már maga ez az irodalomközpontúság is annak következménye, hogy a szellemi tevékenységminden más formája úgyszólván csak nagyobb közösségben képzelhető el, tehát a vajdasági magyarok ilyen érdeklődésű képviselői is zömmel más nyelven (elsősorban szerbül, de esetleg más idegen nyelven is) végezték. A másik rétege pedig a történelmi sors, ami azt jelenti, hogy történelmünknek egy sajátos szakaszában a vajdasági magyarság (az európaiságot és korszerű gondolkodást illetően) kénytelen volt az újítások, az úttörés, Európa közvetítése stb. tekintetében átvenni azt a szerepet, amelyet normális körülmények között az anyaország szellemi ereje tölt be. Ennek a következménye lett: az irodalmi alkotás, az irodalomelmélet és -történelem kivételével magyar nyelven olyan kevés területen született igazán értékes vajdasági magyar szellemi termék. Még az igazán eredményes néprajzi gyűjtés is magán viselte az amatőrizmus minden jelét: véletlen érdeklődéshez vagy iskolai-egyetemi feladathoz kötődött, nem igazi kutatás, hanem rokonok-ismerősök megszólaltatása volt stb.

Újabban azonban e téren nagy fordulat következett be. És ennek a fordulatnak nem csak negatív oldala van: a vajdasági magyar közösség elszegényedésétől, a vajdasági magyar értelmiség jelentékeny részének Magyarországra vándorlásán át egész annak hatásáig, hogy az anyaország vállalja a kulturális-szellemi központ szerepéből adódó feladatokat is. A pozitív hatás, hogy a vajdasági magyar szellemi tevékenységben az irodalmon kívül is helyet kaphatott sok minden más is. Megjelentek az aprólékos-türelmes, hosszantartó munkával elért ragyogó eredmények (Kalapis, Gerold, Faragó, Ribár stb. lexikonja-életrajzi gyűjtemény Losonc filozófiai, Bozóki jogi műve stb.). És már csak idő kérdése volt, hogy mikor kerülnek könyv alakban elénk életünknek azok a mozaikjai, amelyeket a Forum által most kiadott könyv, Hajnal Virág-Papp Richárd: "Mint leveleket a vihar." c. könyvének szerzői "kulturális antropológiának" neveznek, amelyek azzal a szándékkal készülnek, hogy - a szerzők megfogalmazásában - "magunk elé tükröt állítva elgondolkodjunk valóságunkról."

A megjelent tanulmányok értékét nem kisebbíti, de az általunk felvázolt gondolatmenettel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy itt még nem "törzsgyökeres vajdasági" termékkel állunk szemben: nagyon is megérződik annak hatása, hogy az a tevékenység, amelynek termékeit most könyv alakban a kezünkben tartjuk egy nagyobb közösség (az anyaországi) hatása alatt folyt. Hajnal Virágnál úgy, hogy ő az "átmenetet" jelenti a "vajdasági" és magyarországi tanulmányok és oktatás hatására dolgozik, de az a kisebb közösség (például volt iskolatársainak köre), amelyben a kutatómunka folyik még őrzi a kapcsolatot a már említett , ismerősök körében folytatott vajdasági néprajzi kutatómunkával. Tartamilag azzal, hogy a tanulmányok szemmel láthatóan nemcsak rólunk, hanem nekünk is szólnak, de már bekalkulálják azt az igényt is, hogy bennünket bemutatnak egy nagyobb közösségnek. (Olyan jelenségekkel, hogy egy vajdasági műben kissé furcsán hat, amikor a szerző bemutatja, hogy "egy Zenta melletti város, Ada", vagy lábjegyzetben odaírja, hogy Ada "többségben magyarok lakta kelet-bácskai község a Tisza mellett") Papp Richárd pedig még csak nem is vajdasági. De az itt közöl tanulmányok zöme vajdasági folyóiratokban jelent meg. Most könyv alakban a Forum adta ki. Ennyi elegendő ahhoz, hogy vajdasági magyar termékeknek ismerjük el, amely új területet tár fel a vajdasági magyar szellemi tevékenység számára, az első fecskét jelentheti egy sajátos tevékenység eredményeinek megszületése és bemutatása terén. És ennyi lokálpatriotizmustól függetlenül a könyv olyan érték, amely sok mindent elmond rólunk.

2.

A könyvben megjelent tanulmányok egy része közvetlenül kapcsolódik a vajdasági magyarság egy megrázó élményéhez, amely állandóan visszatérő témája minden vajdasági magyarnak, amely négy rendkívül értékes könyv és sok más munka formájában már sokszor megörökítést nyert: a Szerbia elleni NATO-bombázáshoz, ennek a megrázó élménynek sajátos megragadását, bemutatását jelentik. Ezek a tanulmányok ugyanis ezt az élményt dolgozzák fel a maguk sajátos eszközeivel, világítják meg a szerző által választott szemszögből. Természetesen a bombázás élményét beleágyazva a vajdasági magyarság általános helyzetének vizsgálatába, abba a kísérletbe, hogy feltárják-megértsék azt a helyzetet, amelyben az állandó veszélyhelyzet, a félelem és az anyagi nehézségek naponta próbára teszik a vajdasági magyarokat; azzal a szándékkal, hogy a vallomásokból összeállítsák a társadalom valamilyen "képét", a közölt élmények-gondolatok révén közelebb vigyenek bennünket a vajdasági társadalom és a benne élő egyének megismeréséhez-megértéséhez. Elsősorban választ keresve a kérdésre: "hogyan maradhat fenn és egyáltalán fennmaradhat-e egy - kisebbségi létében eleve törékeny - kisközösség hagyományos kultúrája a mélyreható társadalmi és gazdasági változások korában?"

Ebben a tekintetben ezek a tanulmányok sajátos kiegészítő adalékot adhatnak ahhoz, amit a vajdasági magyarok a bombázás megrázó élményéről elmondtak. Már azzal is, hogy ezt a megrázó élményt összekapcsolják a háború-bombázás-munkanélküliség hármasságából adódó társadalmi helyzetnek és a "menni vagy maradni" sorsdöntő dilemmának a vizsgálatával, az ilyen helyzetbe kerülő ember tragédiája konkrét egyének életében tükröződésének megragadásával. Méghozzá úgy, hogy látják és elébünk tárják a helyzetre való reagálás három konkrét típusát: azok, akik elmentek, azok, akik maradtak és azok, akiket elvittek katonának. Külön értéke a bombázáshoz kapcsolódóan a könyvnek Hajnal Virág tanulmánya a Magyar Szó "rejtjeles" nyelvéről. A Magyar Szó 60 éves évfordulója kapcsán már megjelent néhány "önvizsgálat" arról, hogy a lap hogyan próbált a maga módján helyt állni a (az egymást követő változások miatt mindig másképp) nehéz helyzetekben. De Hajnal Virág tette először konkrét vizsgálat tárgyává, hogy a Magyar Szó hogyan próbálta még a bombázás rendkívüli állapotában felerősödött külső és belső cenzúra körülményei között is a lehető legteljesebben tájékoztatni az olvasót. (Sajtó-háború-értelmezések c. tanulmánya 2003-ban jelent meg a Létünkben.) Sőt még azt is felismerte, hogy a külpolitika (amely eleve antidogmatikus, már azzal is, hogy figyelmeztet rá: a világ sokkal nagyobb semhogy túl komolyan kellene vennünk szemétdombunk kiskakasainak kukorékolását) kommentárjaiban hogyan közvetíthet minden elvakultságot romboló konkrét belpolitikai mondanivalót.

3.

A tanulmányoknak az igazi mondanivalója azonban annak vizsgálata: az a kényszer, hogy a vajdasági magyarnak meg kell magát különböztetnie a vele együtt élő más nemzetiségűektől is meg az anyaországiaktól is, szül-e valamilyen sajátos vajdasági magyar alkatot és az miben különbözik minden más alkattól, még az anyaországi magyarokétól is? Hajnal Virág is foglalkozik ezzel a kérdéssel, amikor a vajdasági magyarok meg a velük együtt élő más nemzetek közti viszonyt vizsgálja. Különösen akkor, amikor ennek a külön vajdasági magyar alkatnak egy sajátos vonásával, a lokálpatriotizmussal foglalkozik. ("Az én hazám itt van Zentán meg Szabadka környékén" - idézi interjúalanyát.) Papp Richárd tanulmányai pedig már szinte kizárólag ezzel a témával foglalkoznak. Mivel Kicsit kívülről néz bennünket sztereotípiáink iránti viszonynak egész skáláját adja. Elveti a mi sztereotípiánkat (például kimutatja, hogy a Délvidék és Vajdaság nem azonos fogalom - Vajdaságban benne van Szerémség is), átveszi azokat (például elfogadja azt a moraviciak által nálunk elvitatott tételt, hogy Ómoravica a Stara Moravica fordítása), hozza a magyarországiakat (például átveszi a Magyarországon az utóbbi években megváltoztatott 500 éves koronatant, hogy a koronát a nemzet jelképévé nyilváníthassa, megválaszolatlanul hagyva a kérdést: egy ezeréves ereklye, hogyan lehet egy kétszáz éves dolognak a jelképe), megtartja a közöseket (például amikor a Jézuska és a Télapó közti viszonyt abból vezeti le, hogy a titói Jugoszláviában az ajándékokat a két karácsony között a Télapó hozta, figyelmen kívül hagyva, hogy a magyaroktól eltérően a legtöbb nemzetnél a karácsonyfát is nem a Jézuska, hanem a Télapó hozza) stb. De ez a kicsit kívülről nézés lehetővé teszi számára, hogy nagyon sokat lásson és megértsen ebből a különlegesen vajdasági alkatból.

A szerzők főképp feltárják ennek a sajátos vajdasági magyar alkatnak a történelmi hátterét-alapját. Elsősorban azt, hogy 1848 a vajdasági magyar számára nemcsak lelkesítő történelmi emlék, hanem az itt élő népek közti kölcsönös gyilkolás keserű tapasztalata is. ("Ez az a sajátosság, amely megkülönbözteti a vajdasági magyarságot a magyar nemzet, az egyetemes magyarság más közösségeitől, régióitól" - írja Papp Richárd.) Ez a sajátos tapasztalat - a szerbek "nemzetieskedése" tragikus következményeinek világos felismerésével párosulva - teszi a vajdasági magyart óvatossá a "bocskaisokkal", a kokárdával, az "önmutogatásokkal", általában a "magyarkodással" szemben. ("Lehetsz úgy is jó magyar, ha nem lépsz a másik lábára" - mondja Papp Richárd interjúalanya.) A külön vajdasági magyar alkat kialakulásának még tragikusabb élménye Trianon, a sorsdöntő kérdéssel: "Meg lehet-e úszni lelki sérülések nélkül a kisebbségi létet?", a nemzeti identitás megőrzéséért vívott évtizedes küzdelemmel. Végül - Hajnal Virág vizsgálatainál - ebbe a különleges vajdasági magyar alkatba beleépültek a délszláv válságok embert formáló élményei is. ("A halál közelében eltöltött hónapok teljesen kivetkőztették korábbi énjéből" - írja vizsgált alanyáról.)

Azt már kevésbé vizsgálják, de látják a szerzők, hogy ennek a sajátos vajdasági magyar alkatnak a kialakulásában szerepet kapott az is, hogy nem volt mindig felhőtlen az anyaország viszonya a vajdasági magyarsághoz. Nem követik a Bácska visszacsatolását vizsgáló szerzőket (Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944 c. könyvétől Mellár Lajos visszaemlékezéseiig) annak vizsgálatában, hogy a Horthy-rendszer hogyan akarta a bácskai magyarokat az értelmetlen háború szolgálatába állítani azzal, hogy bűnrészessé igyekezett őket tenni a más nemzetek ellen elkövetett gonosztettekben, de Hajnal Virág szól a Horthy-rendszer alatti "nagy magyarodásról", idézi Ágoston Sándor püspököt: "Ne legyen úgy, ahogy régen volt, hanem legyen úgy, ahogy még sohase volt", említi a zsidók elhurcolását is. A későbbiekkel kapcsolatban látják - Papp Richárd megfogalmazásában - "A kommunista rezsimek időszakában a fenti folyamatokat támogatta Magyarország közönye is a Kárpát-medencei magyarság sorsa iránt", bár nem látják, hogy a Rákosi-rendszer - akkor, amikor lőttek határainkon - egyenesen ellenségnek tekintette a vajdasági magyarokat is, ami azt a reflexet szülte, hogy a Grimasz a vízumkényszer bevezetésekor felkiáltott: "Azért talán láncos kutyák még nem leszünk". De azt már teljes egészében feltárják, hogyan lesznek ezek a keserű tapasztalatok az anyaországgal. (Másrészt a Magyarországhoz, az anyaországhoz való kötődés se figyelhető meg" - írja Hajnal Virág) és az anyaországiakkal ("az itteni magyarok. sokkal jobbak, mint a magyarországiak", akik "teljesen mások, mint mi, a jólléttől olyan lelketlenek lettek" - mondják Papp Richárd interjúalanyai, pedig már nem is emlékszenek arra, hogy amikor mi éltünk jobban, akkor pedig az volt a véleményük a magyarországiakról, hogy csak azért jönnek, hogy kapjanak-vigyenek) a sajátos vajdasági magyar alkat kialakulásának forrásai.

A lényeg: a szerzők kutatásainak eredményeként sokat tudunk meg erről a sajátos vajdasági magyar alkatról. Annak mind a két összetevőjéről. Arról is, hogy "mi itt ebben az országban akarunk önmagunk lenni". Meg arról is, hogy - Papp Richárd megfogalmazásában - a vajdasági magyarság nem tud teljes mértékben azonosulni sem a magyar nemzet egészével, sem a többségi etnikai társadalommal, "hiszen a kettő ötvözetéből, a történelmi-nemzeti örökségből és a közel százéves kisebbségi adaptációk folyamatából sajátossá vált saját kultúrája önálló 'mentalitást' alakított ki és tudatosított a vajdasági magyarság körében". És ennek a sajátos vajdasági magyarságnak a feltárása csak egyik - bár leglényegesebb - része annak, hogy a szerzők érdemeként e könyv elolvasása után sokkal többet tudunk önmagunkról, mint előtte tudtunk. Azt hisszük, ennél nagyobb dicséretet alig érdemelhet ki egy könyv.