Bányai János
Maurits-tárlat Szenteleky-ereklyék mellett

Régen, 1980-ban, a napot is tudni lehet, december 6-án nyílt meg, az a helyen, talán ugyanebben az órában is. Majd huszonöt évvel, majdnem negyed évszázaddal ezelőtt. Akik akkoriban is itt jártunk, akkori Szenteleky-napok keretében, Maurits Ferenc tárlata, ugyanezen mert rendszeresen itt jártunk, és csak nagy bajban hagytuk ki a Szenteleky-napokat, még emlékezhetünk rá, hogy akkor Maurits Ferenc képeinek kiállítását Tolnai Ottó nyitotta meg. Tárlatmegnyitójában Tolnai ezt a válasz nélkül hagyott kérdést tette fel magának:

"Maurits-tárlatot megnyitni - Szivácon, Szenteleky jegyében?" A kérdést latolgatva Tolnai akkor Szenteleky sírja előtt álló két fára gondolt, a két egyébként Amerikából származó akácra, a két szomorúakácra, nem véletlenül, hiszen az "ákác", az "ákácok" "Szenteleky afféle szimbóluma volt".

Ha ma megismétlem a kérdést: "Maurits-tárlatot megnyitni - Szivácon, Szenteleky jegyében?" akkor ismét a sír mellett álló két akácra gondolhatok, mert az akác az eltelt évek nyomán már nem csupán Szenteleky "afféle" szimbóluma, hanem irodalmunknak is szimbolikus jele, amolyan önmagát megnevező metaforája irodalmunknak, csakhogy miközben az egyszemélyű szimbólum közösségivé terebélyesedett, és már-már kultusz övezi, a két szomorú-, vagy gömbakác közül csak az egyik őrizte meg régi, nemesen míves formáját, a másik, Szenteleky sírjának irányából a baloldali, ha a sír előtt állunk a jobboldali, kiszáradt, majd tövéből újrahajtott és eredeti, nemesítése előtti, természet adta formáját vette fel. Most más képet mutat, elhanyagoltabbat és szabadabbat, elvadultabbat és természetesebbet. Régi formájának emlékét törzsének egyszer már lefűrészelt majd drótokkal visszaszerelt, visszatapasztott (oszlop)feje őrzi.

Miként a fenti kérdésen, a fa átalakulásán és változásán is el lehetne gondolkodni, éppen most Maurits Ferenc negyed évszázaddal későbbi tárlatának megnyitóján - "Szivácon, Szenteleky jegyében", teszem hozzá némi szomorúsággal. Az elmúlt negyedszázad bőven kínál példát mind az átalakulásra, mind a változásra, jelek és jelenségek szimbolizációjára, de szimbólumok eltűnésére is. Ma már másként nézünk az akácra, az "ákácra", és mintha másképpen Szentelekyre is. Nyelvhasználatunk részévé vált, kultikus szóvá, maga is jelképpé, holott ő maga a változás elszánt híve volt, és a silányra mentséget kereső szándék ellenfele. Ezért tudott teremteni és alapítani. Nem azért, mert magasztalt, hanem azért, mert változást remélve bírált.

Maurits Ferenc negyed évszázaddal későbbi tárlata, a most megnyíló és csak ma meg itt látható tárlat, csak pár lépésre a Szenteleky emlékét őrző relikviáktól, az egykori orvos műszereitől, hátterében pedig a sírját jelentő akácokkal, a változásokról beszél. A változásról és átalakulásról, ami nem mindig nyereség, sokszor bizony veszteség és vereség. Maurits képei, bár kétes irányú változásokról szólnak, az állandót, a változatlant hirdetik, miként Szenteleky sírja előtt nem az újrahajtott, hanem a régi alakját őrző akác. Amaz visszanyerte oltás előtti alakját, emez a mívességet, a formát, a megalkotottságot mutatja, amaz a természet, emez a mester műve. Amaz nem beszél, emez jelképként megszólal. Amaz a természetben, emez a kertben - sírkertben - létezik. Maurits Ferenc képei emennek a vonalán haladnak, minden részletükben mesteriek, ami most azon kívül, hogy minősít, a formát, a míves megmunkálást, a művészetként való megalkotottságot jelenti. Huszonöt év után Mauritsnak már nincsenek dilemmái afelől, hogy mire való a művészet, hogy mire a rajz és a forma, Mauritsnak az elhíresült változásokkal és átalakulásokkal szemben támadnak kétségei. Franz Kafka, évekig tartó Kafka-olvasatai tapasztaltatták meg vele a drámát jelentő és tragédiába torkolló átváltozást. Tudjuk, "Amikor egy reggel Gregor Samsa - Az átváltozás hőse - nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában." Amikor az ügynök felismerte testének átváltozását, megkérdezte magától "Mi történt velem?" Maurits Ferenc minden képe már hosszú ideje ugyanezt a kérdést fogalmazza újra és újra, hogy "mi történt velem?", "mi történt velünk?"

Valóban, mi történt velem és velünk az elmúlt negyedszázad alatt, miféle történés a Szenteleky akácfájának átváltozása, hová vezettek Maurits rajzainak egymást keresztező, egymásba fulladó és egymásból eredő remegő vonalai, mire példa az a monumentalitás, amivé egymásra és egymásból épülve ezek a finoman rezgő vonalak végül is összeállnak? Mert valóban van valami monumentalitás abban, ahogyan Maurits Ferenc újabb és legújabb munkái időt és teret, világot teremtenek, amely világban csupán az űrbe vetett, és egyre csak bővülő gubancnak van helye. És a pokoli színekkel átitatott gubancok mögött alig felismerhető arcoknak, lebegő testrészeknek, rémületükben rejtőzködő és fullákoló alakoknak, akik az űrben a halállal szembesülnek. Maurits egykor a poklot, a pokoli iramot, a pokoli forgatagot rajzolta és festette, mostanra kafkiánus tapasztalatok birtokában a valóságos halált, azt a nagy balkáni tervezetet, amely sem a poklot, sem a tisztítótüzet, csak a halált ismeri és csak a gyilkolást ismeri el.

Erről szólnak a most bemutatásra kerülő Proiectum Balcanicum sorozatba tartozó képek, a halálról, amelynek nincs kiterjedése, de van ideje és tere; a halál maga már nem történik, de van erősödő és gyengülő, kifeszített és eltépett, követhető, de ki nem bogozható vonalakkal előadott története. És hogy Maurits mindig történeteket mond, abból is felismerhető, hogy képei ciklusokat alkotva rendeződnek egymás mellé. Jól megtervezett sorozatok ezek, önállóan létező, mégis egymásba kapaszkodó, rendet, de nem hierarchikus rendet alkotó képek sorozatai. Mintha egy nagy album lapjai lennének, amely album sok irányba követhető, akár labirintus-tervezetnek is vélhető történetet mond, a nem történő halál soha be nem fejezhető történetét. És ezt nem akárhogyan mondja. Művészetének azzal a kezdetek óta ismert és sok-sok változatban bemutatott bizonyosságával, ami egyformán felismerhető mind a képek felületének elrendezésén, mind a rajzok határozott vonalvezetésén, mind a vonalak összjátékából előálló arcok és alakok, mindig mozgást közlő és teremtő mozdulatlanságán. Az űr és az üresség monumentális elrendezettségéből, a halál bizonyosságából, amiről legtöbbet Danilo Kiš tudott, Maurits képein mindig valamilyen szem tekint ránk, egyszemű és sokszemű lények szúró tekintete, mely mindig és nem szűnő űrbeli némaságban az átváltozott Kafka-hős, Gregor Samsa ügynök kérdését szegezik nekünk, azt hogy "Mi történt velem?", "Mi történt velünk?"

Maurits Ferenc mai tárlatának megkülönböztető jegye így is nevezhető: tárlat a tárlatban. Mert a balkáni tervezet és a leendő útvesztőhöz vezető munkavázlatok sorozatába tartozó képek mellett itt látható a Bori Imre halálakor és halálára készült triptichon, a három képből álló, a tárlat más képeitől elütő és könnyen megkülönböztethető kompozíció. Ezen a három szorosan egymásba tartozó képen a líra dominál, a lírai beállítódást megfogalmazó szürke sok változata mind a vonalak elrendezésében, mind a képfelület színezésében. A halálnak egy másik arca és egy másik története a Bori Imre-triptichonon. Itt szó sincs útvesztőről, de nincs szó az egymásba ékelődő vonalak és színek erőszakosságáról sem, itt nem a gyilkos mozdulat uralkodik, nem a harsány szenvedés, hanem az enyhületet nem hozó líra, a szürkébe ágyazott, befejezett, már nem folytatható csend. Nem az elnémított élet, hanem a halál csendje. Költők kísérleteztek sokan és sokáig ennek a csendnek a megszólaltatásával, sokszor sikertelenül. Maurits Ferenc szürkéje a triptichonon megszólaltatta a halál csendjét.

Bori Imre alkotásainak és műveinek sorában külön, kitüntetett helye van a Szenteleky-napoknak. A rendezvény alapítását kezdeményezte, arculatát rajzolta meg, vezette is több éven át. Nyomon követte történetét, folyamatos jelenlétével megőrzésének helyi szándékát erősítette. Ezért mondható, hogy Maurits Ferenc lírát felragyogtató triptichonja a legjobb és legillőbb helyen kerül most bemutatásra. Valóban tárlat a tárlatban, külön szín és külön esemény, sajogtató és megdöbbentő, a legtöbb, ami mondható: a szürke árnyalataiba fogott líra az elmúlásól, az őszről, a Szenteleky akácairól hulló levelekről.

(Elhangzott Szivácon, a Szenteleky-napok keretében megrendezett Maurits Ferenc-kiállítás megnyitójaként, 2004. október 16-án.)