Beke Ottó
Körkörös mozgás-mozgatás

"A vonal végtelen számú pontból áll, a sík rengeteg vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből, a hipertérfogatot pedig a térfogatok vég nélküli száma adja . Nem, határozottan nem ez a 'mértani módszer' a legalkalmasabb módja, hogy elkezdjem az én történetemet [értekezésemet]. Manapság [talán az ötvenes években?, nem valószínű] már minden fantasztikus elbeszélésről [és traktátusról] azt állítják, hogy igaz, de az enyém csakugyan i g a z." Itt van a kezemben: a digitális élet valóságosan érzékelhető elevensége. Miután a (viasz)pólyát, amit a Fly-apa gyendéd keze terített a bébi testére, megroppantottam, s hallhatóvá vált a rideggé száradt viasz-zörej .

*

Nem vehető birtokba a tudás, mely a DNS felületeit körkörös mozgásba lendítő erőről szól; az energiáról, ami a cirkuláris kinézist a befogadóra s rajta keresztül a jeltestre, a szignifikációból (a megértett jelentésből) mindig kimaradó (fönnmaradó) hordozó közegre, a médium anyagiságára: a betű és a kép festékjére s a papírra kényszeríti.

*

A befejezettséget, a megformáltságot (avagy megalkotottságot), a zártságot, illetve az összes többi, stabilitást konnotáló kategóriát a könyvről és a vele szerves egységet alkotó műalkotásról vallott modernista koncepciók releváns ismertetőjegyeiként tartjuk számon. A mű "olyan objektum, amelyet a szerző hoz létre, és úgy szervezi meg benne a kommunikáció szövedékét, hogy minden lehetséges műélvező ugyanazt a művet, vagyis az alkotó által elképzelt formát találja meg [...] Ebben az értelemben a szerző, amikor azt szeretné, hogy ezt a formát úgy fogják föl és úgy használják, ahogy ő megcsinálta, zárt formát hoz létre." (Eco) A zűrzavar, amit bármely műalkotás kapcsán az elemzés oly módon hív életre, hogy az egymástól precízen elhatárolt egységeknek, a differenciális helyzetüknél fogva bizonyos értelmeket szülő mozgékony részeknek (Barthes) a halmát ijesztő méretűvé duzzasztja - csupán látszat-kaotikusság, mivel "amit az ember minden strukturális szándékú műben megtalál, az az, hogy kényszerítő szabályoknak engedelmeskednek." (uő) A komponenseknek abba a formációba való visszatérése, lokalizációja, amely formáció már az analízis megkezdése előtt is létezett, fönnállt, és élvezhető, befogadható volt, nem tart igényt a szubjektum tevékenységére. A filozófiai-logikai alany csupán kognitív funkcióval bír. Nem tehet mást, mint azt, hogy megismeri a tárgyként fölfogott művet: "az egységek visszatérési kényszerűségeinek majdnem demiurgoszi értékük van: a mű az egységek és az egységasszociációk szabályos visszatérése révén tűnik megszerkesztettnek, vagyis értelemmel ellátottnak" (uő).

*

A könyv és a mű befejezett, lezárt. Mindkettő biztonsággal elfér egy könyvespolc végén. A könyv és a mű - mondhatni - mozdulatlan. (uő)

*

A DNS-nek azonban nincs se első, se utolsó oldala. A befogadás linearitása kérdőjeleződik így meg, amely akarva-akaratlanul a könyv és a műalkotás kezdet és végpont fogalmaira való hasonló rákérdezést tesz szükségessé. Amennyiben a felületeken komputált nagyszámú szövegnek és a digitális képek delíriumának a befogadása nem veheti kezdetét az első oldal olvasásánál (mert, mint már jeleztük: nincs első oldala) és nem tarthat az utolsó, minden rejtélyre fényt derítő utolsó oldal irányába (amely szintén hiányzik, vagy nem is hiányzik, csupán csak nincs), a DNS kapcsán föltételezhető-e egyáltalán kezdet és végpont, amely - bár a befogadó számára elérhetetlen, megközelíthetetlen - a befogadás és az értelmezés egyedül mérvadó folyamatán kívül létezne? Vagy talán éppen a biztonságot és megnyugvást ígérő kezdet és végpont kiküszöböléséről, egy hagyományos koncepció meghaladásáról volna szó? Nem valószínű.

*

Hogy a DNS olvasása megkezdődhessék (megkezdődik: ismét egy árulkodó jel, egy újabb nyom-szövet, melynek fölfejtése, nyomon követése megmutatná, hogy bár nem hiszünk "a mindent meghatározó elszakadásban, a páratlan 'episztemiológiai törés'-ben" (Derrida), abban, hogy gyermekünk bármi lényegesben is különbözhet elődeitől, s most nemcsak az alapítókra és alapítóatyákra kell gondolnunk, hanem általában a folyóirat- és könyvformára, sőt (és miért is ne?) az alfabetikusság mára már megszürkült produktumaira, mindarra, amit mind ez ideig olvastunk, s amit minden valószínűség szerint a továbbiakban is olvasni fogunk; tehát bármennyire is igyekszünk a törés, a szakadás etc. Ismeretelméleti kategóriáit megkerülni, "a szakadás, fatális módon, újra és újra beíródik abba a szöveg(t)be, melyet vég nélkül tovább kell fejtenünk." (uő) A szakadás és kezdet motívumának elemzésünkben való ismételt megjelenése "nem véletlen baleset" (uő), hanem szükségszerű történés (megtörténés), melyet éppen a szisztematikus és éber, formális gondolkodás kényszerít ki.

*

Tehát, hogy kezdetét vehesse a DNS olvasása, melynek temporális-kinetikus természetéről az iménti bevezető rész próbált számot adni, s hogy a felületeit körkörös mozgásban tartó erő, dinamizmus kifejthesse hatását, a folyóiratot (ha egyáltalán folyóiratnak tekinthető a DNS) föl kell lapozni. Ez azonban - töredelmesen meg kell vallani - nem sikerülhet zökkenőmentesen. Első és utolsó oldal hiányában (kezdet és végpont nélkül) ugyanis az egyenes vonalú olvasás hagyományos stratégiája tarthatatlannak bizonyul. A folyóirat-test fölnyitásával a felületeken lévő szövegek - ördögi játékot űzve az olvasóval - száznyolcvan fokos szögben elfordulnak. Fejtetőre állnak, s nem teszik lehetővé az azonnali, a hordozó közegre (a papírok, lapok kötegére), a médium anyagiságára s az anyagiság megszerkesztettségére való reflektálatlan, automatikus olvasást. A kezdet és végpont kategóriáinak kijátszása, a linearitás hatályon kívül helyezése a jeltestet, a hordozó közeg materialitását rántja a jelentésképződés folyamatába.

*

A fedőlap mögötti felület csupán fiktív kezdet, koholt első oldal.

*

A folyóirat-test megfordításával s a hátulról való fölnyitás gondolatával incselkedő stratégia szintén sikertelenséggel párosul, mivel a fönntártásokkal ugyan, de utolsónak nevezhető felületen a szöveg és a digitálisan manipulált képiség a már tapasztalt módon fordul meg, áll fejtetőre.

*

Hogy a DNS felületein komputált nagyszámú szövegnek és a digitális képek delíriumának a befogadása megtörténhessen, a folyóiratot a közepén kell föllapozni, ahonnan is - mondhatni - szabályos módon indulnak útjukra a szövegek és a képek: az alfabetikusságon belül elhelyezkedő textusok és a írásbeliségen kívüli, de legalábbis az írásbeliség berkeiből, a szó bűvköréből, a nyelv atyáskodó oltalma alól kimozdulni kívánó kép-szöveg fúziók.

*

Miért nem tapintható az első oldal? Miért nem látható az első kép, olvasható a legelső szöveg? Miért nincs nagy kezdőbetű?

*

A folyóirat-test és annak megformáltsága kapcsán fölmerülő nehézségek, amelyeket a használónak szükségszerűen át kell hidalnia annak érdekében, hogy belehelyezkedhessen a DNS kínálta szemiózis folyamatába, az olvasás és a befogadás eredendően temporális természetét tudatosítják. Sohasem létezett és nem is létezhet olvasás, befogadás a nélkül az időbeliség nélkül, amelyben a befogadás megtörténik (vagy jobban mondva: történik). A DNS olvasásakor igénybe vett temporalitás - a testbe rejtett precíz mechanizmusnak (műszernek?) köszönhetően - nem hagyható figyelmen kívül.

*

Hogy a folyóirat lapjai, felületei értelmezhetőek, jelentéstanilag megközelíthetőek legyenek, a testét mozgatni, forgatni kell, s ez szükségszerűen hosszabb-rövidebb időbe telik.

*

A folyóirat-testtel való, olvasás előtti bajlódás azon kívül, hogy a befogadás eredendően temporalitás természetét tudatosítja, a hordozó közegre való reflektálatlan, automatikus olvasást (ami a lineáris koncepciót követő irodalmi és egyéb kulturális produktumok által vált általánossá) - dezautomatizálja, s a jeltestet, a médium materialitását rántja a jelentésképződés folyamatába. A könyvnek vagy a folyóiratnak az "anyagára koncentrálni [...] azt jelenti: nem engedni a jelentésnek, hogy megtörténjék." (Samu) A DNS testének tekeredése, körbefutása a jelentésnek, a jelentés megtörténésének ezt az elhalasztódását (temporizációját) eredményezi. A DNS egészének, testével egyetemben, jellé kell válnia.

*

A DNS "mozgásban lévő mű" (Eco). Állandó, leállíthatatlan és szükségszerű mozgásban van, mivel radikálisan nyitott. Nyitottsága azonban nem azonosítható a zárt, befejezett forma perspektivikus és szemantikai nyitottságával, azzal a karakterisztikával és kritériummal, hogy "egy forma esztétikailag akkor érvényes, ha sokféle nézőpontból szemlélhető és érthető" (uő). A DNS nem "úgy tartalmaz sokféle aspektust és rezonanciát, hogy közben önmaga marad" (uő), mivel testének formáját, struktúráját tekintve nem mutatható föl egyetlenegy formai jegy sem, amely valóban jelllemezné. A megszerkesztett műalkotás, a befejezett, tökéletesen zárt forma, amely oly módon tartalmazza ezernyi, egymástól eltérő értelmezés lehetőségét, hogy közben azok érintetlenül hagyják megismételhetetlen egyediségét, elválasztható a befogadás folyamatától. A forma megelőzi annak recepcióját. A DNS azonban nem létezik a befogadáson, az olvasáson, az interpretáción kívül. A DNS szerkezete és interpretációja egybeesik. A DNS nincs.

*

Csakis interpretáció van, s annak történő-zajló idejében kirajzolódó (kibontakozó) értelmek, jelentések. A DNS-tárgy felületén szisztematikusan elhintett jelentés aranyporával szemben (Barthes) az értelmet létrehozó-megteremtő beszédnek s az interpretáció időbeliségének prioritása rendkívül komoly implikációkat von maga után. Amennyiben a DNS térbelinek hitt nyelvi formációival, értelemkonstrukcióival szemben az azokat létrehozó-megteremtő diszkurzus élvez elsőbbséget, magában az interpretáció sem létezhet azon kívül a metabeszéden kívül, amely őt megteremti, s amely az elsődleges, eredeti értelmezést (ha egyáltalán elgondolható eredetiség és leszármazás) a térben (a diakronitás száműzésével) stabilizálni igyekszik. És így tovább: minden egyes értelmezési szintet csakis az őt meghaladó (transzcendáló) metaszint képes létrehozni és legitimálni.

*

Amennyiben az interpretáció ténylegesen megelőzi az interpretáltat (a tárgyszerűségében elgondolt műalkotást, szöveget stb.), vagy legalábbis egy időben történik (van) vele - s ezt egyelőre, más elfogadható, racionális alternatíva hiján módszertani kiindulópontunkká tehetjük -, ebből a szempontból, a mindig csak történő, ám lezárhatatlan, legitimitásáért örökösen metaszintbe kapaszkodó (metaszintbe kifutó) beszéd perspektívájából kell a fönti fejtegetések összes, DNS-re vonatkozó megállapítását dekonstruktív kérdezésnek alávetni.

*

Szigorú (és bizony, néhol talán kegyetlen) kritériumok alapján kell mérlegelni, hogy az értelmet létrehozó-megteremtő, időben kibontakozó beszéd szempontjából vajon tartható-e a könyvnek, illetve a műalkotásnak mint tárgyszerű és lezárt, befejezettsége és megalkotottsága által stabilizált struktúrának a szembeállítása a DNS-sel, mint radikálisan nyitott, mozgásban lévő, nyelvi konstrukciókat a hordozó közeg specifikumával és materialitásával szintetizáló, középpont nélküli struktúrával (Barthes)? S egyáltalán differenciálható-e az (esztétikai érvényessége által) "sokféle aspektust és rezonanciát" (Eco) kondicionáló zárt és nyitott forma, illetőleg a nyitottság legmagasabb fokán álló, mozgásban lévő vagy befejezetlen műalkotás kategóriája, amelyhez az eddigiek értelmében a DNS is kapcsolódik, művüket szerzői, szerkesztői ugyanis "többé-kevésbé mint egy építőjáték elemeit [bízzák] az interpretátorra" (uő), miközben - legalábbis látszólag - nem is érdekli őket, hogy "mi lesz a dolog vége" (uő)? Továbbá védhető-e az a megállapítás, mely szerint a a folyóiratnak nemigen nevezhető új produktum a hagyományos könyv- és műalkotásforma esetében követendő egyenes vonalú olvasás stratégiáját érvényteleníti? S a linearitást fölbontó, állandó körkörös mozgásban lévő folyóirat-test azáltal, hogy nem rendelkezik sem első, sem utolsó oldallal, valóban a könyv és műalkotás kezdet és végpont fogalmaira való hasonló rákérdezést tesz szükségessé? Stb. stb.

*

A DNS csakis azáltal konstituálódhat befejezetlen, (körkörös) mozgásban lévő műként, hogy egy oppozicionális reláció szélső elemeként szerepel, s az irodalmiság befejezett, megszerkesztett produktumai alkotta hagyománnyal és halmazzal szemben helyezkedik el. Egy olyan vizsgálódás tárgyaként, amely figyelmen kívül hagyva a rendszerviszonyok releváns pozícióit és az azokban jelentővé, érzékelhetővé váló szövegeket, kizárólag a folyóirat-testet helyezi érdeklődésének homlokterébe, a DNS nem tekinthető radikálisan nyitott, mozgásban lévő műnek. Az esztétikai és a különböző más kategóriákat meghatározó rendszerviszonyokon kívül a DNS-t mint szöveget nem lehet olvasni, nem lehet befogadni, s nem lehet egyetlenegy kategória segítségével sem megközelíteni, leírni.

*

Rá kellene tehát mutatni az irodalmi korpusznak arra a műalkotására, akár egyetlenegy szövegére, amely a tökéletesen zárt forma par excellence megtestesítője, prototípusa és modellje lehetne, és egyben ellentétezője a DNS-nek mint mozgásban lévő, a használó irányából befejezésre váró műnek. De létezik-e vajon teljességgel mozdulatlan (befejezett) könyv és műalkotás, ami biztonsággal elfér egy könyvespolc végén?

*

Minden könyv, minden műalkotás és minden szöveg csakis az által az interpretáció által van (létezik), amely őt mint kvázi-tárgyat, mint látszólag térben elhelyezkedő objektumot létrehozza. Az értelmet, jelentést s magát a műalkotást is megteremtő beszéd pedig a surrogó időben történik-zajlik. Az értelmezés, a nyelvi jelölőkkel való szakadatlan játék, küzdelem megelőzi az értelmezettet, a dolgokat, az elsődleges szövegeket, vagy legalábbis egy időben történik (van) velük. Az interpretátor pedig, aki igyekszik belehelyezkedni a diszkurzus hűvös medrébe, előbb-utóbb valamicske, az időben történő-zajló beszéd folyamából fölbukkanó, kirajzolódó térszerű jelentést, értelemkonstrukciót vél megpillantani. Az aranypoként csillogó jelentés (Barthes) és tárgy azonban, amit fürkész tekintettel vizslatni próbál, csupán jelölő szintagmák esetleges és ideiglenes összetorlódása. Csak táncot lejtő jelölők sorozata, semmi egyéb. Az interpretátor azonban az értelmezés folyamából, a nyelvi megnyilatkozás jelölőiből megkonstruálja a neki megfelelő realitásszegmentumot, a tárgyat s a hozzá rendelt jelentést, és azt az időben az interpretáció előttinek tekinti. Úgy tesz, mintha a tárgy (az "elsődleges" szöveg) nem az értelmezés terméke, derivátuma, vagyis egy újabb jelölősor lenne, mely további értelmezésre szorul. A konzekvens gondolkodás fényénél azonban nyilvánvalóvá válik, hogy mindez csupán önámítás, a megismerést végző (megkísérlő) személy öncsalása. "A jel értelmezése [...] nem jelentés, hanem egy másik jel; azaz olvasás és nem dekódolás, ez az olvasat pedig később maga is értelmezésre szorul egy újabb jel által, és így tovább ad infinitum." (Így hangzik Peirce jelelméletének elemzésünkkel korrespondáló töredéke Paul de Man parafrázisában.)

*

Az interpretátor nem rekonstruálja, henem megkonstruálja a tárgyat.

*

"... a strukturalizmus lényegénél fogva [valóban] aktivitás, vagyis egy bizonyos számú szellemi művelet szabályszerű egymásutánja" (Barthes), céljának elérése azonban, az, hogy "oly módon rekonstruáljon egy 'tárgyat', hogy e rekonstrukcióban kifejezésre juttassa e tárgy működési szabályait ('funkcióit')" (uő), csakis abban az esetben kísérelhető meg, ha egy megelőző (de legalábbis vele egy idejű) interpretatív aktus megteremi (megkonstruálja) a szóban forgó objektumot.

*

A filozófiai-logikai alany kognitív tevékenysége nem a reprodukció és a rekonstrukció, hanem a produkció és konstrukció fogalmaival jellemezhető.

*

Minden verbális objektum állandó mozgásban van, mert egységei és egységasszociációi, amelyeknek "szabályos visszatérése révén tűnik megszerkesztettnek, vagyis értelemmel ellátottnak" (Barthes), csakis az időben megelőző interpretatív aktusok által jönnek létre. Az értelmezés műveletei azonban, egyrészt temporális jellegük, másrészt a szubjektum aktív részvétele folytán, a komponenseknek különböző konstellációit képesek létrehozni. A beszéd folyamából egymást követően bukkannak föl a jelentés, a szöveg nem-identikus formációi, olvasatai. "A két [vagy kettőnél több] olvasatnak [pedig] közvetlen összeütközésbe kell kerülnie egymással, hiszen éppen arról van szó, hogy az egyik olvasat tévedésnek ítéli és menthetetlenül érvényteleníti a másikat." (de Man) A jelentés látszólag meglelt formái között nem lehet sem prioritás, sem legitimitás tekintetében különbséget tenni: "Képtelenség [...] érvényes döntésre jutni a tekintetben, hogy melyik olvasatot illeti az elsőbbség; egyik sem létezhet a másik nélkül" (uő). Az egymástól eltérő értelmezési (vagy értelemmegteremtési) lehetőségeket jól példázzák egy konkrét szöveg recepciótörténeti különbözőségei, illetve a posztformalista episztemiológiai gyakorlat által működésbe hozott dekonstruktív, disszeminatív erők szabdalta jelentésmódosulások, -alakulások.

*

Nincs olyan műalkotás, nincs olyan könyv és nincs olyan szöveg, amely biztonsággal elférne egy könyvespolc végén. Mozdulatlanságuk nem valós, csupán mímelt. Befejezettségük, megformáltságuk, zártságuk, illetőleg az összes többi, stabilitást konnotáló tulajdonságuk nem végső jellemzőjük, hanem csak az értelmezés által megteremtett látszat-karakterisztika. A szövegállandóság (a pause billentyű lenyomásához hasonlatosan) a fluxus, az áramlás ideiglenes leállítása. Stabilizálás és nem stabilitás.

*

A DNS nem konstituálódhat befejezetlen, (körkörös) mozgásban lévő műként, mivel a tökéletesen zárt forma eszményéről kiderült, hogy csak koholmány, s így már nem funkcionálhat egy oppozicionális reláció szélső elemeként. A DNS nem radikálisan nyitott, mozgásban lévő mű, mivel a zártság-nyitottság ellentétpárjának fölfüggesztődésével maguk a rendszerviszonyok releváns pozíciói tűntek el, váltak semmissé, amely szemben álló pozíciók valamelyikében válhatna a DNS jelentővé, érzékelhetővé. A zártság-nyitottság esztétikai kategóriáit meghatározó rendszerviszonyokon kívül a DNS-t mint szöveget már nem lehet ezen kategóriák egyikével sem megközelíteni, leírni.

*

A zártság-nyitottság ellentétpárjának mint a DNS megközelítésében alkalmazott reláció-elvű stratégiának az érvénytelenítésével (vagy érvénytelenítődésével) automatikusan kérdőjeleződnek meg a további (származékos) oppozíciók is. A könyv statikus térbeliségével szemben az időbeliség, mely a DNS létmódját hivatott jellemezni; a műolvasás linearitásával farkasszemet néző cirkularitás; a hordozó közegre való reflektálatlan, automatikus olvasás DNS általi dezautomatizálása, ami a jeltestet, a hordozó közeg materialitását rántja a jelentésképződés folyamatába: mind-mind olyan, előzőleg ellentétpárokba rendeződő kategóriák, amelyekre a surrogó időben történő-zajló, szövegtárgyat és jelentést létrehozó interpretáció prioritása kérdez rá és problematizál. Mindez a betegség gyors lefolyásának ígéretével (és talán örömével) kecsegtet. A jelölőkkel való szakadatlan játék és küzdelem kedvéért azonban hagyni kell, hogy a meghatározó tagoltságok szisztematikusan és fokozatosan bomoljanak szét, időt és teret engedve a jelentés vonaglásának, vándorlásának.

*

Ki a megmondhatója, hogy az olvasó mozgatja, forgatja-e a DNS testét, vagy a folyóirat felületei önmagukban végeznek körkörös mozgást? S egyáltalán, milyen kritériumok alapján különböztethető meg egymástól az olvasó arca és a hőn áhított denotátum s az önidentikus jelentés, amit a fürkész tekintet vizslatni próbál? Hol vonható meg a határ tárgy és annak használója között?

*

Képzeljünk el egy "szűz" olvasót, akinek értelmezési tevékenységét - mivelhogy még nem érte utol a DNS körüli, áldásosan burjánzó diszkurzus - nem befolyásolja sem a temporalitás teoretikus horizontja, sem más, például a szövegkinetikusságra koncentráló stratégia. Ez az olvasó - nem számítva a felületek közé rejtett mechanizmus pontosan kiszámította mozgásra, szükségszerű elfordulásra - naiv öntudatlansággal közelíti meg a DNS-t. (Ezt a föltételtételezést immár tapasztalati tények támasztják alá.) A használat kezdeti, preoperacionális (és talán szubkonceptuális?) fázisában, akkor amikor az olvasó saját tevékenységének részműveleteit még nem operacionalizálja, vagyis még nem közelíti meg diszkurzív fogalmakkal, a folyóirat-test tapasztalt kinetikussága mozgatásnak tudható be. Amint azonban elképzelt olvasónk sok-sok hányattatást követően a közepén lapozza föl folyóiratunkat, s ezáltal végre sikeresen belehelyezkedik a DNS kínálta szemiózis folyamatába, rádöbben, hogy a folyóirat testén végzett mozgatási tevékenységet maga a test, a tárgy követelte meg tőle. Nem ő mozgatta, forgatta a testet, hanem maga az objektum saját kinetikus létmódjának kiteljesítéséért őt, s az ő mozgatási tevékenységét vette igénybe. S ez a fölismerés már az olvasás operacionális fázisához tartozik.

*

De vajon a DNS föllapozható-e a közepén? Ehhez ugyanis értelemszerűen szükségeltetik, hogy rendelkezzen középső oldallal, középső felülettel. De miképpen képzelhető el középső oldal a DNS esetében, ha nincs se első, se utolsó oldala, tehát ha nincs kezdete és végpontja, amivel szemben a centrum meghatározhatná önmagát? Vagy a középpont nem a kezdet és a végpont közti távolság felezője; nem félúton-levés az első és az utolsó oldal között?

*

A kiadvány gerincén, s minden egyes felületpár "közepén" nyílás/lyuk tátong. A középpont, a középső oldal, a középső felület hiánya, s ennek a hiánynak a jele, nyoma. A centrum távollétét azonban a differencia elvét működtető írás jelenlétté változtatja, ami azonban saját hiányának hiányában a dermesztő távollétbe fut ki. Oda-vissza, vissza-oda, a végtelenségig . Semmi sincs közel vagy távol, se a középpont, se annak hiánya. A centrumnak nincs se jelenléte, se távolléte. Csak különbségek vannak, s nyomok nyomai. (Derrida)

*

Az olvasás preoperacionális és operacionális szakasza; a hordozó közegre való reflektálatlan és reflektált olvasás (automatizáció és dezautomatizáció); s a hordozó közeg materialitásának szembeállítása a szövegtárgy jelentésével: mind-mind olyan, "lineáris, periodizálható fejlődési sémához tapadó" (Derrida) ellentétpárok, melyek remegve várják a közeledő rákérdezésnek és megkérdőjelezésnek mint a télnek és a halálnak a beköszöntét. Nem lehet ugyanis elhessegetni "a dér jégkristályait, a tél hidegségét, a nulla fok alatti csapadék ujjbeggyel érezhető poétikáját".

*

Könyvolvasás alkalmával általában eltekintünk a papírlapok kötegétől, anyagiságától. Nem szoktuk figyelembe venni a gerinc biztonságos támasztékát, az oldalak néhol bizsergető, néhol lehangoló érintését. Bár szerelmeskedhetnénk magával a testtel is, de ez már az olvasás rituális gyakorlata felé vezetne. "Amíg [egy] jelet dekódolok (például olvasok egy szót), a tartalmi oldal (a jelentés) viszonyai háttérbe szorítják, láthatatlanná teszik a jeltest dimenzióját [...], amelynek teljes mellőzése esetén viszont nem alakulhatna ki az értelem." (Samu) A föntiekben kidolgozott terminológia értelmében a könyvolvasás tradicionális gyakorlata a befogadás preoperacionális stratégiájának felel meg, vagyis annak a praxisnak, amikor az olvasó - bár megérinti a könyvet, annak tartozékait, részeit, s természetszerűleg lapoz is az olvasni vágyott könyvben - saját tevékenységét nem operacionizálja, vagyis nem közelíti meg diszkurzív fogalmakkal. Amennyiben pedig reflektál saját tevékenységének műveleteire, s megfogalmazza, hogy "most hüvelykujjammal megtámasztom a könyvet, most megérintem azt az oldalt, amelyen át szeretném verekedni magam, most pedig lapozok stb", a hordozó közeg anyagiságát, s a médium megszerkesztettségét tudatosítja. Ezt a gyakorlatot, amely az időbeliséget, az idő múlását is szükségszerűen figyelembe veszi, operacionalizált olvasásként határozhatjuk meg. A könyvolvasás elemzésével érvénytelenné válik a statikus objektum és a körkörös mozgásban lévő mű megkülönböztetése, s a tagoltás fölbomlásának végkifejlete jelentődik be; azé a tagoltságé, amely a föntiekben még a mozdulatlan könyv, a mozdulatlan műalkotás és a cirkuláris kinézisben lévő DNS közötti különbségtétel biztosítékául szolgált.

*

S még egyszer, ám közel sem utoljára tesszük föl a kérdést: miféle ismérvek alapján különböztethető meg egymástól az olvasó és a DNS? Hol vonható meg a határ tárgy és annak használója között, amikor az olvasó arcáról a kellemes és izgató érintésű bőr leválik, és gépies pontossággal kétdimenziós, síkformát vesz föl, majd pedig rátelepszik a könyv, a szöveg felületére; amikor a monitor antiszeptikus tisztasága és a digitális élet valóságosan érzékelhető elevensége mozgásra ingerli a felületen komputált jelentés aranyporát; amikor a fürkész tekintet és a DNS közti határ-különbség már könnyed és lényegtelen, mint a Fly szárnysuhanása (finom s hangtalan); amikor minden, ami van, ami látható és elgondolható, a nyelvben, a nyelv által létezik; s amikor minden dolog, a hordozó közeg s a közeg anyagisága, illetve a jelentés, az értelem és az igazság is el van mondva, szájalva van? (Odorics)