Deák Ferenc
Kenedi Afrikája

Kilenc részeg és két józan Guineába indul

Hogy a búcsúzkodástól ki és hányféleképpen irtózik, vagy mennyire imádja ezt az aktust részleteiben vagy egészében, erről már annyian bölcselkedtek, hogy Kenedi Lázár az indulás pillanatában inkább nem tett rá még egy lapáttal.

Amióta apjával Újvidékre költözött, nem a találkozások, hanem a búcsúzkodások emlékei híztak undorítóvá benne, mert kéthetente Zágrábba ment anyját látogatni, aztán a közbeeső hétvégeken, amíg utazásra alkalmas idő járta, általában a bánsági Magyartarlóson élő nagynénjénél, Paulánál volt, ahol a néhai nagy Kenedi család aránylag gyors széthullásáról hol fakó, nosztalgikus töredékeket, hol szinte hihetetlen részletekkel agyonterhelt tirádákat kellett végighallgatnia. Akkor ezeket a családi históriákat csak fél füllel hallgatta, nem is hitte, hogy egyszer majd, talán hamarosan - hol gyönyörűségében, hol mélységes bánatában, keserűségében - szeretettel és őszinte érdeklődéssel idézi meg őket. A dédapa, Kenedi József, a nagy csavargó, a nagy nőcsábász, vagy a semmittevő, nagy zsarnok. Az enigmatikus dédanya, aki hét fiúgyereket szült és nevelt fel, vezette a nagy gazdaságot és rengeteget olvasott, csodás szellemi képességekkel rendelkezett, és kordában tudta tartani a hét, illetve nyolc (hisz ott volt a férje is!) egymásra igazi fegyverrel lövöldöző férfinépet. Főleg a férje megzabolázása volt lelke büszkesége. Annak a pökhendi, páváskodó, kakaskodó Kenedinek, akinek - bölcsen - soha nem mondott ellent, de akinél kiváló családi diplomáciájával voltaképp mindent elért, amit egy ekkora családi szérűn, vagy ahogyan Paula néni idézgette Kenedi Rozáliát: családszérűn, családi csatatéren el lehetett érni. Hogy Rozália aránylag hosszú életében volt-e boldog?. (Ez a kérdés, akár a bicska a zsebben, elég korán kinyílt gondolatiban. Előbb csak kicsi pengeként, házasodása után alig pár hónara.)

Egyébként a faluban (a torontáli - ezt csak suttogva mondták az emberek, mert...), Magyartarlóson, - családi, testvéri, rokoni melegséget is sugározva - jóllehet már csak nagyapja egyik bátyja, János és családja élt - hozzá főleg az ördöngös Dani, a fellegekben járó unokaöcs társasága miatt járt el egy-egy vasárnapi ebédre. Legszívesebben mégis a Fehértemplomon (virágok és méhek miriádja között) élő apai nagyszüleihez látogatott. Öregapjához, Kenedi Istvánhoz és Ida nagymuttihoz.

Most csak nézett ki fülkéje ablakán, tekintetébe, lelkébe fogta anyja egész lényéből áradó bánatát, figyelni próbálta Zsuzsi erőltetett mosolyát, de főleg azt a furcsa félszegségét, amely abban nyilvánult meg, hogy inkább a kislányt, Idukát ajnározta, vele foglalatoskodott szinte teljesen fölöslegesen, miközben a gyerek meg széles mosollyal feléje integetett.

Most világosabban, lúgosabban támadt fel benne a megérzés, hogy Zsuzsi nem szereti.

Zsuzsi talán mindig is csupán csak kedvelte, de ő szinte belekényszerítette a házasságba, mert szépségét tetőzte az a hideg-rideg attitűd is, amely állandó talányként izgatta, féktelen érzéki hajszákba kényszerítette, de igazából sohasem jutott el hozzá a meghitt közelségig. Aztán még ott volt közöttük az a furcsa válaszfal is, amely közvetlenül esküvőjük előtt vált valóssá, érzékelhetővé, amikor kijelentette, hogy leánykori vezetéknevét a továbbiakban is megtartja, mert - szerinte -, a jövendőbeli férjnek tudnia kell, hogy neki ősi, családi kötelessége tisztelni a mára pejoratív értelemben emlegetett örökséget, hogy noblesse oblige!

Így lett a neje Kenedi Babinszky Zsuzsanna.

Az is igaz, és ezzel neki előre számolni kellett volna, hogy Babinszkyék a város legelőkelőbb negyedében, a gyógyfürdőt körülölelő park peremén egy pompás villában laktak, (nem véletlen!), hogy a neves család egyetlenkéje, szeme fénye, üdvöskéje Zsuzsi volt, hogy az apa évek óta a Tartományi Vízgazdálkodási Intézet igazgatójaként, anyja pedig Vajdaság egyik legnagyobb, történelmi jellegű vállalkozásánál, a Duna-Tisza-Duna-csatorna pénzügyi főelőadójaként működött.

Lányuk, aki Kenedi Lázártól két évvel volt fiatalabb, szintén az újvidéki Iparművészeti Iskolában diplomázott a textiltervezői szakon. Amikor kapcsolatuk egy véletlen találkozás alkalmával - közös ismerősük születésnapi ünnepségén - alakulni kezdett, ő már Ljubljanában másodéves "akadémista" volt, de ebben az aránylag kevés fizikai együttléttel (is) fennmaradt viszonyban nem voltak válságok, esések, vagy magasba szárnyalások. "Szerelmük" nyugodtan, egy síkon haladva nyerte el tartósságát. Ő most inkább úgy látta: így petrifikálódott aránylag rövid idő alatt, bár kapcsolatukat őszintén támogatták a lány szülei és rokonsága is.

Igen, most itt állt a peronon, állandóan Iduka ruhácskáját, haját igazgatta és csak néha pillantott fel rá, arcán azzal az enyhe, kicsit lenéző mosolyszerű közömbösséggel, amely kettejük viszonyának egyik állandósult - nemcsak külső - jele lett.

Lázárt az alig tízpercnyi idő alatt, amióta felszállt az Athénból Párizsba tartó gyorsvonatra, lassan hatalmába kerítette egy olyanféle fizikai érzés is, hogy a nagy út előtt egy ködös-nyálkás-kocsonyás miazmába ragadt.

Pillanatról pillanatra egyre mélyebbre süppedt.

Visszafordíthatatlanul beleveszett.

A fertőbe, amelyből indult, és amelybe indulni készült.

Ott, a zágrábi főpályaudvaron.

Anyjára pillantva újra azon kezdett rágódni: miért is váltak el a szülei? Mert igazi kenyértörés esetében talán meg is emésztette volna ezt az évek hullámverésében, de apja - amióta Újvidékre költöztek -, minden áldott nap levelet írt a mamának, aki rendszeresen válaszolgatott is ezekre az episztolákra. Neki, Lázárnak, soha nem volt alkalma egyetlen sort se végigolvasni ezekből a mama-küldte levelekből, mert apja sebes mozdulataival átcsomagolta, és a bankban, a saját kis páncélszekrényében rejtette, zárta el előle, és a világ elől. A mama meg olyan helyen tartotta az Újvidékről érkező "kincseit", amit ő soha nem tudott felfedni.

Annyi bizonyos, hogy még vasárnap is megírták egymáshoz szóló levelüket, bár tisztában voltak azzal is, hogy majd csak hétfőn viszi, szállítja el a posta.

Az újvidéki kis lakásban mind a két szoba tele volt a mama újabbnál újabb fényképeivel, ahogyan a zágrábi, alagsori lakásban is ott voltak apja legfrissebb fotói, szépen bekeretezve, törölgetve, ápolgatva.

Szerinte ez az a szerelem, amelyikre tökéletesen ráillik a slágerszövegszerű közhely, hogy - végzetes! Tudomása szerint az elmúlt tizenév alatt csupán kétszer találkoztak: amikor a mama szüleit, előbb nyagapát, aztán egy évre rá nagyanyát - a Kórógyról odainvitált református lelkész által vezetett szertartással - a kispiszanicai temetőben örök otthonukba helyezték.

Hát igen: az én házasságom is valami ócska slágerszöveg kitörölhetetlen grimaszává lett. Szavak, fényképek és levelek nélkül. Engem nem kell figyelmeztetni: nobless oblige! Én mindennek csak a peremén egzisztálok, vegetálok. Három éve jóformán csak piaci bódékat, vásári kioszkokat, kiállítási standokat és a lakásokba újonnan vásárolt bútorok között jelentkező, tátongó résekbe belesimuló elemeket gyártok. Nekem nincs, és nem is lenne itt soha megfelelő munkám, megélhetésem. Még egyszerű asztalosként se alkalmazna senki, mert túl nagy a képzettségem hozzá, és Istentől való vétek lenne képzettségem alatti dologra "felhasználni" engem.

Apja tegnapelőtt Újvidéken búcsúzott el tőle nem kis büszkeséggel. Minden mondatában ott volt, ki nem mondottan is hangsúlyozva: Látod, fiam, ÉN elintéztem! Megcsináltam a szerencsédet!

Amit viszont egyenesen ki is mondott - és amivel az ő lelkiismeretét szándékozta tartósan terhelni -, az a saját "áldozatáról" szólt:

- Eladtam a nagypiszanicai anyai nagyszüleidről reánk szállott örökséget: a szőlőt, a gyümölcsöst meg a présházat. Hogy mindez téged, a te boldogulásod szolgálja!

És nem mulaszthatta el, hogy meg ne forgassa a szívébe döfött kést, amikor ripacskodva, könnyek híján szipogott, hamisan elcsukló hangon, kicsiket köhécselve csak úgy "mellékesen" hozzátette:

- Hogy aztán... majd egyszer... Majd egyszer! Lehet, hogy nem is túl sokára... drága jó anyádat és engem ki és miből hantol el, az már igazán ne legyen a te gondod!

Aztán elmesélte a "művelet" titkos részleteit is: miután Domazet főosztályvezető zsebre vágta az összeget, azonnal, az ő szeme láttára bejegyezte Kenedi Lázár belsőépítész nevét a baráti, el nem kötelezett Guineába indítandó szakcsoport listájára. Suttogva hozzátette:

- A világpiac számára trópusi fából készítetek majd méregdrága bútorokat! Képzeld, mekkora esélyed nyílt a szakmai kibontakozásra és anyagi jövőd tartós megalapozására!

És hogyan is történhetett meg mindez?

Úgy, hogy Domazet még zágrábi éveiben vált házibaráttá, (Lázár most már szinte meg mert volna esküdni rá, hogy anyja csodálatos szépsége vonzotta a hegyvidéki, esetlen kandúrt a házba), aztán meg, körülbelül abban az időben lett belgrádi funkcionárius, amikor apja, Kenedi Ottó Újvidékre költözött, mert a börtönévek után Zágrábban csak alkalmi munkákat kapott. Omaljev Tíma szerbtarlósi gyerekkori pajtása hívta, hogy az Újvidéki Kommunális Bank megalapításánál legyen a jobbkeze.

Omaljevet nem zsenírozta apja börtönmúltja.

Ilyen gondolatok röpködtek agyában, és a valós dráma súlyát evitáló lélek munkálatait nem irányíthatta...

Az indulás pillanataiban szeme előtt már csak egy furcsa, ködben integető, kakofóniába váltó világ kavargott, és kislányának, Idukának a kezecskéjét se lelte meg a felfelé ágaskodó kézerdőben...

A vonat elindult, ő visszazökkent ülő-, majd - amikor az utaskísérő két mozdulattal megváltoztatta annak funkcióját - fekhelyére, a hatos kocsi második fülkéjének kettes számú alkalmatosságára, és - bizony - hosszú idő telt el, amíg a késő délutáni órákban, a vasút nyugatra tartó pályáján, már valahol Szlovéniában, az enyhén csikorgós kanyarokban (mintha gumipántokkal, tömítésekkel enyhítették volna a kerekek zakatolását, alkalmasint - sivalkodását) egy kicsiny, a jó Isten tudja, honnan fel- és beáramló derűvel levetkőzött pizsamát vett magára, holmiját elrendezte és a szomszédos fekhelyen már rég horkoló útitárs felé azt motyogta: "Na, koma, megindultunk egy más világ felé.Talán nem a másvilág felé. Visz bennünket a mi Orient expresszünk."

Már csak Póréhagyma hiányzik, gondolta.

Nem volt kedve még gondolatban se - önmagával, önmagában cseverészni, de Poireau, ahogyan Kenedi szójátékában szerepeltette, franciául szó szerint - póréhagyma - se azért ugrott képlékeny, határozatlan és állandóan beomló gondolataiba, mert szerette volna Agatha Christie önmagához mért és britannizált vallon eredetű Poirot magánnyomozóját társául hívni, hanem mert a sok szakirodalomból, útleírásból, politikai és gazdasági jellegű brosúrákból, tehát a tonnányi olvasmányból se tudta kideríteni, megsejteni: milyen is lesz majd az a Guinea, az a Nyugat-Afrika, az ott reá váró jövő?

Az elkövetkező négy esztendő.

Származik-e ebből valami sziporkázóan nagy siker, vagy valóban szükségeltetik majd egy bolondos, hermafrodita belga gondolatolvasó, aki megfejti a még csak fel sem sejlő, de Lázárban keserűséggel bekódolt rejtélyt?.

Mert most, 1968. május 29-én kezdődik a visszaszámlálás.

A fekete himlő, a sárgaláz és még néhány trópusi betegség elleni védőoltásról szóló, dr. Rapaity Miodrag újvidéki epidemiológus és a tévé Ki mit tud elnevezésű kvízműsorának országos győztese, ünnepeltje kettős - a revakcinációt is hitelesítő - aláírásával ellátott sárga kartont többször is ellenőrizte, újra meg újra visszacsúsztatta útlevelébe: el ne kallódjék, mert nélküle nem szállhat fel Párizsban az Afrikába tartó gép fedélzetére.

Itthon, az alig hogy lezáródott egyetemista zavargások, tüntetések és a Tito-beszéd után, amely nem is annyira megbánó, mint önkritikus jellegével kísérelte meg a megmozdulásokban résztvevőket biztosítani a hatalom teljes indulgenciájáról, mégis beindult a rendőrségi üldözés.

Az éjjel-nappali letartóztatások, százak és százak kemény vallatása, kihallgatása főleg Belgrádban és Zágrábban keltettek, nemcsak a fiatokban, mély felháborodást.

Mindazok után, hogy a karhatalmiak négyszer igazoltatták, kétszer a peronon, kétszer a vonatban, és ő (anyja és neje tanúskodásával) minden lehető érvvel tisztázta magát, főleg abban, hogy csak tegnap érkezett Újvidékről és mindössze egyetlen éjszakát töltött anyjánál, amit bizonyít a rendőrségen kitöltött és hitelesített bejelentőlap is, az utolsó pillanatig, a szerelvény indulásáig nem volt biztos benne, hogy végül le nem szállítják, őrizetbe nem veszik-e.

A még mindig tartó szorongása (hisz alig futottak át a szlovéniai Sevnicán, a fogdmegek pedig még mindig ott szimatoltak, be-be kukkantottak a fülkékbe), most ismét befelé fordította figyelmét, csip-csup dolgokkal kezdett foglalkozni, olyan apróságokkal törődni, amelyeknek - tudatosan-tudattalanul - legalább annyira kitérő jellegük volt, mint Zsuzsi Idukával való megjátszott törődése.

(Igen: a kinintablettákat is rendszeresen szedte már két hete, hogy - vérében a váltóláz ellen - időben kialakuljon a gyógyszer szükséges vegyi töménysége.)

Aludni próbált, de a szomszédos fülkékből állandóan erősödő hangoskodás, kivehetetlen szóváltás, majd üvöltésbe átcsapó nótázás sorozata esélyt sem adott erre, így már Milánó után le is tett a pihenésről.

Olvasni nem volt kedve, pedig a mama, de Zsuzsi is - elhalmozták otthoni sajtótermékkel.

A szakkönyveket és a két szótárt meg miért olvasná épp most. És mit ad Isten: Milánót elhagyva megszűnt a Guineába (most még csak Párizsba) tartó szomszédok tombolása.

Egyszerre zuhantak szeszes ájulatba. A szomszédos fekhelyen eddig nagy nyugalomban alvó útitárs, Bruno Kroner, a csoportvezető felébredt és megkezdte a - kis megszakításokkal - órákig tartó monológját, amelyben egyenként elemezte a Guineába tartó munkacsoport tagjainak tulajdonságait, képesítését, erényeit és emberi gyengeségeit.Vagy csak a nevüket említette bizonyos, méltatásnak szánt apró, alig észrevehető fejmozdulattal. Ja, és közölt még néhány fontos tudnivalót.

Először is önmagáról mondta el, hogy 1934-ben Eszéken született, ötvenöttől Zágrábban, illetve Belgrádban élt, és több alkalommal hosszabb-rövidebb szakmai küldetésben volt Belgiumban, főleg Liége és Namur környékén. Franciaországban pedig két ízben Marseille volt az otthona.

(Ez a szürke ürge fizikailag teljesen jellegtelen, ha szavakkal le kellene írni - mondjuk nyomozók előtt -, képtelenség lenne, mert minden szempontból átlagos volt. Még a szeme színét sem lehetett pontosan megállapítani: volt pillanat, amikor világoszöldnek tűnt, aztán savószínűnek lehetett mondani, de néha világoskékre esküdött volna fel az ember. Öltözete, termete, haja, szóval az égvilágon mindene a meghatározhatatlanságig közönséges, átlagos volt. Még a hangja is annyira simán, monotonon, jellegtelenül hagyta el ajkát, hogy még akkor se változott, amikor kellemetlen, sértő dolgokat vágott az ember arcába. Talán épp ő volt a mindenkori kém ideális típusa. Persze itt egész más szerepet kaphatott, mert mit lehet kikémkedni egy ilyen tizenkétfős munkacsoportból, amilyen az övék volt?)

- Maga mérnök? - próbált érdeklődni igazi vagy névleges szakmája után Kenedi.

- Hát kérem, itt van például ez a Kondov, aki egy nagy munkabírású, a pontossághoz fanatikusan ragaszkodó, de még aránylag fiatal és éretlen macedón gépésztechnikus. Alig 25 éves. A faipari gépek remek ismerője, de túl zárkózott, egyáltalán nem kommunikáló típus.Talán mert egy Bitola melletti kis faluban, Bukovóban született. A hegylakók általában szűkszavúak. Gyanakvó és távolságtartó emberek élnek azon a vidéken. (Kenedinek úgy tűnt, hogy a csoportvezető elkalandozott gondolataiban, amiben volt is valami igazság, mert igen furcsán folytatta elmélkedését.) Ki hinné ma, kérem, hogy Bitola egyszer oly fontos történelmi központja volt a Balkánnak, hogy nagykövetségek, konzulátusok, újságtudósítók, filmesek, kémek szállták meg és mégis megmaradt a régi, orientális kasba. (Kenedi azonnal fejtegetni kezdte ennek a kifejezésnek az általa ismert változatait: Szarajevóban kaszaba, a Közel-Keleten kazba vagy kazbah. No de mindegy, az a fontos, hogy Kroner elvtárs Kondovot ÍGY is megpróbálta a helyére tenni.) Tehát: Borisz Kondov figyelemre méltó munkatársunk lesz, és ezt vésse az eszébe, Kenedi. Apja, két nagybátyja és nagyapja partizán volt. Anyja nevelte fel, mert a család minden férfitagja odaveszett a kicsevói és krusevói ütközetben. Mindezt vésse jól az eszébe!

- Biztosítom róla, hogy az eszembe vésem. Maga mérnök, vagy?.

- A következő kollégánk is egy remek profilú szakember. Vakuf szülötte és a szarajevói Energoinvest közvetítésével kaptuk meg a ŠIPAD Erdőgazdasági és Fafeldolgozói Kombináttól, az Európa-hírű üzemóriástól! Na, most figyeljen ide: Mirza Kalas fafaragó 33 éves. Egy igazi művész. Faszobrász is. Őstehetség! Tito elvtárs legnagyobb mellszobrát egy szlavón tölgyből ő faragta. Fából Tito elvtársat! A saját két kezével. Három nap alatt. Ember! Három nap alatt! És a megszólalásig élethű! Még a fa erezete, bocsánat, évgyűrűvonulata is oly csodálatosan folyt át az egész alkotáson, hogy Tito elvtárs ez alkalommal is bebizonyította: minden anyagban mintázható, remek modell. Tetejében nem használta fel egyik Tito-szobrot sem mintának. (Kenedi: Belehalok! Ez a műítész hamarosan elélvez!) Egy reggel egyszerűen csak elővette az előző nap megjelent Oslobođenjét, ahol a címoldalon hozták az elnök portréját, fogta a szerszámokat és a flaskát, ezt nem szabad pejorative értelmezni, és három napig szállt, repült körülötte a forgács. A harmadik napon, alkonyattájt már ott is voltak a szarajevói elvtársak és gyönyörködhettek a kész műben. Na! Hogy egy kicsit többet iszik az átlagosnál, azt hozzá kell adni a művészi alkatához. Ezt is.

- Ezt is az eszembe vésem. Mondja már: maga mérnök, vagy?.

- Ez már kettő, ugye? No most jön a harmadik!

- Sejtettem. (Ezt egész halkan mondta, de Kroner nyilván hallotta, mert tekinetével reávillantott. Nem tehett róla: egyszerűen kijött belőle.)

- Tehát! Tehát... Vukoman Gyurov Perovity, 30 éves, a kolasini fűrésztelep üzemvezetője. A községi pártbizottság titkára. (Volt. Most éppen egyik részeg utasa annak a vonatnak, amelyik elviszi egy szebb világba.) De sorolhatnám a többieket is. Mind mesterei a szakmájuknak.

- Nem kétlem. De maga ugye, szintén szakmabeli?

- Zmago Berganc botanikus, 27 éves és a trópusi növényzet kiváló ismerője. Mariborból jött és - ha nem vette volna észre - Ljubljanában társult a csoporthoz. A szlovén elvtársak melegen ajánlották figyelmünkbe, mert ő itt, pardon, OTT tudományos kutatómunkával is szándékozik foglalkozni.

- Ismeri személyesen azokat a trópusi fákat, amelyeket mi majd ott feldolgozunk? (Ezt sem "hallotta", de nyilván megjegyezte.)

- Továbbá az asztalosok: Ivica Dravec Zágrábból, 41 éves, Radoje Taszity Vranjéból, 45 éves, Pavel Benka Kiszácsról, 36 éves. Jut eszembe: ez a maga embere, vagy nem?

- Ha ládagyárat is terveznek ott Guineában, akkor a MI emberünk. Az ében erre kitűnő anyag. Erre mérget vehet. (Egyébként ismertem egy Benkát Kiszácsról, olyan szobafestőt a messze környéken nem találhat az ember. Meg olyan drágát sem. Apám egy évig dünnyögött miatta, de főleg azért, mert: itt van az iparművész fia, aki mással festeti azt a kis, kétszobás lakást, még erre sem tanították meg az egyetemen!) Több asztalosunk nincs? Eddig minden köztársaság képviselője itt van, sőt Vajdaságból - Benkával - ketten is vagyunk, de hol van Kosovo? Albánunk nincs? Meg. még hiányzik néhány. Ha jól számoltam.

- Ne siettessen, kérem. Nem szeretem, ha siettetnek. Sohasem szerettem a türelmetlen embereket. Azt sem tudom, hogyan kerülhetett erre a listára, amikor apja a háború előtti tevékenysége miatt öt évet ült. Mert azért az nem semmi, ha valaki Zágráb kellős közepében egy olyan pénzintézetnek az igazgatóhelyettese, mint az Első Horvát Népi Bank ( közben nyekeregve, cinikusan ismételgette:Prva hrvatska pučka banka.), amely a fasiszta Pavelićéket is támogatta. Jó, jó, értem. Ne vágjon közbe: tudjuk mi azt is, hogy a fasiszta horvát kormány már negyvenkettő júniusában ki is vette a család kezéből a bankot. Nem feleltek meg az alapkövetelmények egyikének. Hamar kitudódott, hogy az apja, Ottó és az apósa, valamint az egész család nem római katolikus hitvallású. Maguk mind-mind protestánsok. Jószerével az apai ősök még időben zsidóból konvertáltak. (Itt szeretett volna közbevágni, hogy azok az apai ősök még 1786 tavaszán jöttek Békés megyéből és telepedtek le a bánsági Magyartarlóson; hogy a családban soha senki nem említette, nyoma sem volt a zsidó gyökereknek, de inkább hallgatott, mert ebből könnyen csírázhatott volna ki egy olyan nemzetiségi-politikai, esetleg felekezeti purparlé, amihez semmi kedve nem volt.) No de a Párt biztos alaposan szemügyre vette a maga esetét is, ahogyan Domazet elvtárs eszmei-politikai, ezzel együtt erkölcsi megbízhatóságát is tüzetesen átvizsgálták. Aztán az is furcsa, hogy ön Újvidékre költözött a papával, aztán meg Ljubljanában végezte az egyetemet. Miért? Hisz ott volt nyolcvan kilométerre, Belgrádban az Iparművészeti Akadémia. Oda már az újvidéki Iparművészeti Iskola befejezése után - ahogyan az akkori dékán, Ivan Tabakovity mondotta, az első szemeszter után a harmadévesek közé sorolták volna be, mert a legjobbak közé tartozott. Ebben nyilván a dékán Újvidéken ragadt, betegesen lokálpatrióta és a végletekig dekadens műépítész testvére, Gyorgye is támogatta. De inkább hagyjuk a múltat. Egyébként is: ezek a lényegtelen apróságok mind valami K. u. K.-szerű nosztalgiázásra emlékeztetnek. Visszatérve az előbbiekhez: valóban nem értem, mit keres közöttünk egy akadémikus belsőépítész, aki, és ez a hab a tortán, posztgraduális tanulmányait Dijonban végezte? Megítélésem szerint ide megfelelne egy középiskolát végzett, de gyakorlott kezű, egyszerű iparművész, egy sima munkatárs is. De mit tehetünk? Csak megértően felsóhajtunk: igen, a nagy kísértés! A devizakereset! Értem én ezt. Az mozgat meg minden követ, és sajnos a Párt itt sem lehet eléggé éber. Sajnálom, hogy kiábrándítottam, de - lévén első munkatársam, bizonyos értelemben szakmai helyettesem ebben a projektumban - kénytelen voltam tudtára adni, részletesen elmondani, hogy egy cseppet sem bízom meg magában. Lehet nekem maga a Francia vagy a Jugoszláv Akadémia tagja is, tökjózan és erkölcsös ember, én minden mozdulatát gyanakvással figyelem. És négy év az mégiscsak négy év! Az ember akaratlanul is megbotlik, nemdebár? Azt még azért árulja el nekem: miért érdeklődtek maga iránt oly szívósan a belügyesek és a nyomozók meg a milicisták?

- Nyilván ezt teszik másokkal is, vagy nem, König elvtárs?.

- Kroner. És ne szemtelenkedjen velem, mert már Párizsból, sőt Bernből (az következik, ugye?) hazavágom.

(Istenem, sóhajtott fel csendben Kenedi, még ezt a fenyegetést is hangsúlytalanul, simán, jellegtelenül mondja itt nekem. A bitófára is ilyen közömbösen küldené az embereket. Bizonyosan jó érzés ilyennek lenni, Isten adománya - ilyennek születni. Ha van családja, akkor az naponta megéli a pokol minden kínját. De hát ki a vétkes azért, hogy engem meg egy ilyen túlérzékeny idiótának teremtett a nagy Szerző. Ez a színtelen-szagtalan gané pedig még azt sem tudja, hol járnak, egyébként nem emlegetné Bernt. Addig feszengett benne az aprócska bosszú vágya, hogy végre ki is szaladt belőle a "helyreigazítás".)

- Beaune.

- Mi?

- Ha most meghúzza a vészféket, a vonat itt, Beaune-ban megáll, és onnan már valahogy csak hazatalálok.

- Első pillanattól tudom, hogy bunkónak tart, de én bizony nagyon jól tudom, hogy Bonn az NSZK fővárosa. Jegyezze meg: nagy öngólt rúgott. Lőtt. Igen, így a helyes: lőtt. Nagyon, de nagyon nagyot. Jegyezze meg, mert még fokozom is: fe-lejt-hetet-lent. Számomra.

- Kroner elvtárs, én a franciaországi Beaune-ról beszélek. A burgundiai világhírű borok "fővárosáról". Bizonyosan ivott már Beaujolais-t. Itt a bölcsője. (Húzza csak meg azt az átkozott vészféket, szálljon le velem, és közösen ringathatjuk is azt a "bölcsőt"!)

- Akkor nyilván másként is írják ennek a "fővárosnak" a nevét. Itt megtévesztett. Megtréfált. Nem baj. A jó. kommunista holtig tanul. Tehát Burgundia! No most, hogy félreértés ne essék: én nem vagyok borissza. A sört kedvelem. Mértékletes módon. Magáról meg az járja, hogy semmilyen szeszes italt nem fogyaszt. Igaz ez?

- Egyszer-kétszer belekóstoltam, de semmit nem jelentett számomra, pedig anyai nagyapám és dédapám.

- Ó, igen, Nagypiszanicán. A vén Hevesi lelkész-cserkész (itt mintha mosolygott volna), nemcsak termesztette, de jó egészséggel fogyasztotta is a Bilogora lankásainak a levét. Másét nem, csak a saját termését.

(- Szóval: maradok. Nincs vészfék. Csak az öngól. Köszönöm.)

Hosszú, semmitmondó csend következett, már Fontainbleau-t is elhagyták, amikor megszólalt:

- Jut eszembe: itt van a maga szívének annyira hiányzó albán, vagy szkipetár is, már ahogyan óhajtja. A 44 éves Ramiz Mehmeti. Bűzlik a birkafaggyútól és a rakitól. Ez a két bűz egyszerűen beleette magát a testébe. Meg a dohány. Egyébként a Peć feletti Rugovóból való. Sokat csavargott életében, de végre megtalálta igazi énjét: a Drinán volt több mint tíz évig tutajos, ezenkívül persze semmihez sem ért igazán, hacsak a gyermekcsinálást nem számítjuk: kilencet hagyott otthon, és három feleséget, ellenben kimondhatatlanul erős, kitartó, csupa ín és izom. Szóval - önfejűségével együtt - pontosan olyan, mint egy öszvér. A fentebb említetteken kívül itt van, velünk utazik a 25 éves Domagoj Tintor is. Kitűnő lakberendező. Kicsit. hogy is mondjam. Kicsit finomkodó a modora, furcsa az allűrje. Úgy félhangon ömagának dalolgat. Főleg a Šantić-féle Eminát kedveli. Maga is kedveli? Vagy nem is ismeri? Maga mást énekelget? A Piros csizmát? Vagy hogy: Az a szép, az a szép. Lényegtelen. Ő, a lakberendezőnk, Mostarból jött. Ilyen profilú szakembert maga Guinea elnöke, Sékou Toure kért tőlünk. Persze kérdezné: hol a tizedik? Hát, kérem, Aldo Rovignani - képzelje, épp ma lett 43 éves -, az Olib óceánjárón érkezik egy hét múlva. Akkor jön meg a teherkocsink és a kisbuszunk is. Egyébként Rovignani nemcsak sofőrünk, de hajóskapitányunk is lesz, hisz a rönkök egy része majd folyón, tutajkötelékekben érkezik a torkolatig az óceánpartra, onnan, olyan hatvan kilométernyi távolságról, teherhajón szállítjuk át Conakryba. Szóval összetett, kemény, kitartást igénylő munka vár ránk az elkövetkező négy évben, és író- vagy tervezőasztalra, táblára egyelőre ne is gondoljon. Már amikor felszállt a vonatra, megszűnt a munkásönigazgatás minden formája, a pártmunkát én vezetem, minden probléma rám tartozik, én leszek a Teljhatalmú. Hadd tegyem még hozzá, hogy ne pattogjon majd nekem állandóan a munka- és életkörülmények miatt: a francia gyarmatosítók nem véletlenül szállították, száműzték legveszélyesebb fegyenceiket két pokoli éghajlatú, lassú vesztőhelynek is nevezett kolóniára, de gondolom ezeket maga is ismeri: Guyana és Guinea.

Amikor délután ötkor leszálltak, némelyek lebukfenceztek, lehuppantak, legurultak, kibuktak a szerelvényből a párizsi pályaudvaron (Gare de Lyon!), Kroner utasította Kenedit, hogy hozza elfogadható állapotba a részeg, illetve halálosan mámoros kollégákat, és vezesse a bal oldali kijárathoz, ott várjanak, amíg ő megszervezi a transzfert a röptérhez.

Álltak és vártak is türelmesen vagy egy órán át, ott, a huzatos kijáratnál. Cuccukat szépen sorba rakták, csendben szemrehányást tettek egymásnak, hogy rossz, minden minőséget nélkülöző itallal mérgezték, lőrével alázták meg őket, csorbították meg emberi méltóságukat. Egész idő alatt egytől egyig dohányoztak és - balkáni reflexüknek engedelmeskedve - a csikkeket szétdobálták, amire megjelent két rendőr, és felszedették velük az összes ott levő szemetet, majd egy közeli hulladékgyűjtőbe vitették. Kenedi bocsánatot kért, a két zsaru tisztelgett, és mosolyogva távozott.

Végre befutott egy kisbusz, csikorogva fékezett. A sofőr (lerítt róla, hogy arab) mellől integetett Kroner, hogy mielőbb szálljanak be. Azonnal indultak is. Kroner lélektelen, sima, de ellenvetést nem tűrő hangon parancsot adott Kenedinek, hogy számolja össze, itt van-e mindenki.

- Önnel együtt tizenegyen.

Ekkor rettenetesen rossz franciasággal odasziszegte a sofőrnek, hogy forduljon vissza, közben Kenedinek félhangon szidta a konvertált zsidó fajtáját, mert sikerült elveszítenie egy embert.

Amikor a pályaudvar előtt lefékezett a sofőr, a Teljhatalmú egyetlen kézmozdulattal, illetve a visszaérkezése óta kezében szorongatott francia újságcsomaggal utasította Kenedit, hogy keresse meg a hiányzó csoporttársat.

Kenedi meg sem mozdult, csak nézett ki a nyüzsgő tömegre.

Kroner akkor szinte közömbös hangon kiadta az ordrét: azonnal szedje a sátorfáját és irány Belgrád!

Kenedi erre sem reagált.

Kroner bámulatos könnyedséggel ugrott ki a kisbuszból, közben az újságtekercset szorosan bal hónalja alá szorította, majd félrehúzta az utastér ajtaját és - a helyzettől ellentmondásosan, ismét csak szenvtelenül - ráncigálni kezdte Kenedit, aki furcsa, szinte kacagásra késztető élvezettel engedett a lanyha erőszaknak és kelletlenül, szándékos körülményességgel szállt ki a járműből, amely mögött már vagy tíz (harminc!) kocsi tülkölt.

- Hazafelé. Kész. Befejezte. Elvesztett egy emberemet, és még a parancsomnak is ellenszegült! Hogy nincs menettérti jegye? Hát találja fel magát. Ennyi diplomával és ilyen nyelvismerettel nem lesz megerőltető. Gondolom én. (Csodálatos egyhangúsággal "dühöngött", nem fenekelte meg szidalmait, sértéseit, rendreutasításait felkiáltójellel.)

Beugrott a sofőr mellé, jobb kezével, illetve az ekkorra már a hengerszerűre hajtogatott újságcsomaggal utasította, hogy induljon már.

Hamarosan el is tűntek a nagyváros csúcsforgalmában.