Nagy Farkas Dudás Erika
Rések a nyárban

Miféle világ ez, ahol nem kell befejezni a mondatokat, csak jelezni, hogy valakivel, valahol, valamikor, valami. megtörtént? És nem kell az, ami látszólag csak önmagáért van, de azért mégsem teljesen öncélú a léte, mégsem annyira feketelyukszerű, hogy ne lehetne megosztani, felkínálni másoknak is. De nem kell senkinek sem a másikból, inkább önmagát kóstolja.

Akkor már jó, ha a panaszon is túl vagy. Kérdi: mi a királyság abban, ha esik szakadatlan? Túl lenni a panaszon, az! Hogy már megint esik, és romlik a fán a gyümölcs, kertem zöldje beteges zölddé lesz, belebarnul lassan, erre is legyinteni csak. Örökös borulat van felettünk, és mégsem élni borúsan. Ez a királyság az esőben!

A folyónak nincs szüksége hídra, a híd az embernek kell. A folyónak ártér kell és leszakadó partszakasz. Meder és eső. A folyónak nem kell az ember, a folyó kell az embernek. Megmagyarázhatatlan, ha miközben folyóparton él, álmaiban mégis folyóra vágyik szüntelen. Egy másik folyót remél magának? Vagy másik életet, amire felébredhet?

A szörny bent lakik a barlangban, hegyes rudakkal piszkálni nem bátrak előjoga, őrültség inkább. A legkisebb királyfiról mesél az apa a fiának, félszemmel lesi, talán a hőst életre kelti benne, a fia lesz az, aki ő nem lehetett. De honnan tudná az a fiú, hogy mit tegyen a legkisebb királyfi szerepében, ha senkitől sem látta?

Egyetlen alagút van, hittük, de a végén olyanokkal találkozunk, akiket nem is vettünk észre, amíg az alagútban voltunk. Mert sötét volt, vagy, mert sok alagútnak ez lett az egyetlen, közös vége?

Legtöbbször megszokásokra hagyatkozva, vakon járjuk végig a napot, de ha egyszer merünk kilépni, akkor ott a világ. Elmenni otthonról, hogy leperegjenek a köznapi gondok, hogy a megszokott tárgyak ne húzzanak tovább, minduntalan bosszantva, különféle mulasztásokra ne emlékeztessenek, mert minden igyekezet mellett mindig van, ami másra, másnapra marad, és teherré válik így észrevétlen. Meglátni magunkon idegenben azt, amit otthon a megszokás eltakar, meghallani azt, amit csak könnyű lélekkel lehet, megérezni olyan érintést, amire máskor fel se figyelne az ember, mert sokkal durvább benyomásokra is érzéketlen. Mire jó ez? A gyengének semmire, mert egyszer megtapasztalva azután majd mindig ezt keresné, és légvárak építésébe kezd inkább, ami csak viszi az energiáit, cserébe nem ad semmit. A valóságos győzelemélmény kimarad, ami pedig továbbvihetné, viszonyítási pont lehetne. Az álomvilág viszonyítási pontjai itt nem kapaszkodók. Hosszú idő kell a váltáshoz. A változtatáshoz. Először azt gondolod, elég, ha felülsz a vonatra, magad mögé engeded a kiindulási pontod, a múltadat, hagyod, hogy eltűnjön mögötted az, ami mellett akár végleg is megállhatnál. Például egy érdekes kép a tájban: ott a vészfék, neked fontos, életbevágóan az, és meghúzod, kiszállsz, mögötted méltatlankodó hangzavar, kart rázó illetékes, de mit érdekel téged, az a fő, hogy megérkeztél. Valahova, még a cél előtt. A vélt cél előtt, így jobb. Aztán még meggondolhatod...

Azt, hogy itt mi van, csak akkor látni rendesen, ha idegen jön, és az ő szemével nézem, amit neki mutatok. Vagy ha levelet ír valaki velünk kapcsolatban, amiben tükörként látom magunkat. Idegenné válni otthon sokkal könnyebb, mint jöttmentként élni ugyanott. A faluban idegenné váló helyi jól megérti magát a jöttmentekkel. Egyik sem képes a teljes beolvadásra.

Gyalogbodza nőtte be a tavaly kidobott lomot, nincs, aki rendet rakjon a kertben. Minden reggel ötkor ébred, megfőzi a kávét, nem éri be az ajtóban elköszönéssel, egészen a kiskapuig kíséri az urát. Összefont karral vár kicsit, aztán bemegy. Visszafekszik, nem alszik el újra, de nem is gondolkodik. Fél hétkor ébred a gyerek, hétkor indul az iskolába, kikíséri. Mielőtt visszamegy a házba, int a túloldalra, valamelyik ház ablakában mindig van valaki. Az egész utca minden asszonya otthon van, munka a férfiaknak is alig akad. Ebéd fő a lassú délelőttben, és hogy felforrjon a leves, például arra várnak a nők. És úgy általában, akármire, valamire még várnak csendben, amíg hazaérkezik a férj és a gyerek. Vadul a kert közben, rendületlen, semmi más nem változik körülöttük.

A gyerek kocsit húz át az udvaron, kutya csahol közben, a kutya úgy tesz, mintha elérni szeretné a kocsit. A kocsiban kavics, a szárítón ruhák áznak, esik az eső is, a kiskocsi ezért most nem nyikorog, mert az esőtől megdagadtak a kerekei. Máskor, ha száraz az idő, elviselhetetlen csikorgás jelzi, hogy a gyerek felébredt. Jelzi a többi tényt is: a gyerek most is egyedül van otthon, ma sem kapott reggelit, nincs, aki szóljon neki, hogy hűvös van, vegyen fel valamit, mert látszik, ahogy az ágyból kimászott, úgy húzza, felöltözetlenül a kocsit az udvaron le és fel. Ha esik, nem ad hangot a kocsi, csak a kutya csahol, mert az is örökké éhezik. De ha nem esik, csikorog a kocsi. A ruhák egy hete kint lógnak változatlan. A gyerek le-fel húzza a kocsit, az egyik lábán zokni, a másikon már tegnap sem volt. A kérdés pedig az, hogy ki rakta ki a ruhákat, pontosan mikor, és hol van most, hiszen a ruhák áznak a kötélen, a kutya csahol, a kiskocsin a kavicsok már nem adnak hangot, víz alatt vannak, mint a folyóban voltak valamikor, mielőtt ide hozta volna őket valaki. De ki hozta ide a sódert, miért és mikor? És mikor süt ki végre a nap, kap enni a gyerek és a kutya is? Mikor lesz mindennek már végre vége? És ki vagyok én, aki nézi mindezt a padláslyukon át?