Nagy Farkas Dudás Erika
Életvonalak

Ők is hasonló okból vették nyakukba a világot, mint mai utódaik: elfogyott az életterük, elvették tőlük a levegőt, a vizet és a földet, amin esetleg futniuk volt szabad. Először egyenként, aztán családonként, majd az egész közösség elindult. Nem az út hosszúságát kibírni a nehéz, hanem az elszánásig eljutni az, ezt jól megjegyezték. Dombja is volt, völgye is volt az új helynek, de vize alig. A völgyben mégis abban a hitben éltek, hogy végleg hazaértek, de amikor a nagy szárazság évében az összes jószág elpusztult, újból felszedelődzködtek. Néhány öreg szerint még nem is lett volna szabad megállniuk, mert messze volt az igazi folyó, vagyis az igazi élet lehetősége. Megkeresték, két partján letelepedtek. A férfiak új hidat építettek, felszentelésképpen asszonyaikat dobálták az áttetsző vízbe, akik sikongva merültek bele ruhástul, hogy aztán derekukon tekergő hínárral lépkedjenek ki a partra, suhanc fiúk és meglett férfiak szemébe csalva a csillogást. A falu sok évig örült a víznek, ha nem halásztak, akkor is szívesen hajoltak fölé, mélység és magasság vonzásában gondok, nehéz gondolatok nélkül éltek. Később már sokkal többet akartak ennél, például tárgyakat, újabbnál újabbakat, hogy eldobhassák a régit, és csak a különösen bölcsek látták előre, hogy egyszer még a mohóság lesz a vesztük. Azon a nyáron szakadt be a két utolsó öregkút, amikor a folyó mellett élők összevesztek a folyó tisztítása miatt. Először az egyik part lakosai vesztek össze a másik part lakosaival, aztán a hivatalos személyekkel mindkét csoport, a végén pedig nem is lehetett tudni, hogy ki kivel van, mert mindenki a saját igazát kiáltozta, felépítették egyszemélyes váraikat, felfedezték a hatalom mámorát, a döntésbe beleszólási jogukat (kis)királyságuk eljövetelének élték meg. A folyóval közben senki sem törődött, kinevették azt, aki figyelmeztette őket, hogy a folyó nemcsak jelképezi az életet, hanem maga az élet, több tiszteletet érdemelne, és hogy ennyi erővel nagy dolgokra is képesek lehetnének. A magunk dolgánál mi lehetne a nagyobb, gúnyolódtak, és ha percre meg is hökkentek, annál vadabbul folytatták később a csatározást. A folyó örökéletűnek hitt tündérei kipusztultak közben, a bűzös szennycsatorna lett a vesztük. Végképp felborult a rend.

A kutak akkorra már többnyire üresen tátongtak, meghaltak sorban, mert ha egy kút vizét veszti, minek élne tovább? Volt, amelyikből szennyvíztároló lett. Szennyvízből azonban több került belé, mint amilyen magasan a tiszta víz volt valamikor, és a mocskos lé eláztatta a felső téglák közét, a kút bosszúja, utolsó kétségbeesett cselekedete volt, hogy ha élettel teli nem kellett az embereknek, holtában se szolgálja őket, ezért magába omlott, lerántva a kútkávát, a bádogtetőt, vagy a betonfedelet is, a káváról a petúniacserepeket, a napra tett kovászos uborkás üveget és amit még lerakott rá a gazda, csak úgy, a kert felé haladtában, metszőollót, sarlót, vagy a biciklipumpát éppen. A holdvilágot már előbb eltemette, a veszteséget látva csak betonban, uborkásüvegben, virágcserépben gondolkodott, na meg hogy eztán ugyan hová engedi a szennyvizet, de hogy a víztükörrel a hold sarlója, kereke is odaveszett, az nem jutott eszébe. A folyó nyelt és hallgatott. Végül a temető melletti utolsó két öregkút kávája is elfáradt, egy reggel, amikor a szalmapiramis legmagasabb pontjára ért a legidősebb munkás, és az utolsó bála elhelyezése után szétnézett, éppen akkor zuhant az első káva a mélybe, nagy robajjal.

A szalmapiramison nézelődő öreg napszámos semmit se hallott, elfoglalta a magaságra csodálkozás, attól magasabb pontja nincs a falunak, beleszédült a gondolatba, hogy a csúcson van, bár a magast megszokhatta fiatalon, darukezelő volt Zadarban, még a régi világban, amikor a rokona brigádjában volt kőműves. A síksági kőművesek telente lejártak az Adriához, amikor az építéshez itthon már hideg volt, ott egy ingben dolgoztak. Ha tehette, ült a parton, és hallgatta a tenger hangjait, a sirályokat, vagy vasárnap, miután kimosta a kapcát és levelet írt haza, elindult a hegyek felé. Felment a legmagasabb kilátóig, fél napig is gyalogolt érte, és ott volt olyan érzése, hogy a világ tetején van. Kereste magában azt az élményt, amiről olvasott, hogy a csúcson egyedül van az ember, meg hogy onnét nincs hová, ilyesmiket keresett magában, de csak fáradságot talált, meg elégedettséget is, és néha arra gondolt, hogy haza se megy a síkságra, miért is menne, hiszen a tenger mellett a kenyere, az álma, és ha akarja, ott naponta is megmászhatja a hegyet. Az otthoni dombok nevetségesnek tűntek onnét, egészen addig, amíg egyszer elalváskor a barakk ablakán befeketülő olajfa árnyéka nagyszülei halálát sejtette meg vele, hamarosan hazautazott, végleg, a folyó mellé. A szalma tetején ismét elfogta az emlékezés, elvágyódás a gondok elől. Zadarban, a daru kabinjában más élmény volt a fentség, a zárt térben hiába volt magasban, ott inkább elszomorította, rabságot jelentett, de a szalmahegy tetején, vagy a hegyen teljesen szabadnak érezte magát. A levegő tette volna, hogy elég volt, hogy épp annyi volt, amennyi egy embernek kell? Elnézett a falu felett, belátott az udvarokba, megláthatott volna sok rejtett dolgot, de nem érdekelte már a falu, nem érdekelték az udvarokon az apróra zsugorodott emberek, és nem hallotta azt sem, hogy lentről már egyre türelmetlenebbül kiáltoztak, hogy mi van vele, talán szállni akar, induljon rögtön lefelé, mert ideges a gazda, a többieket szidja az ő viselkedése miatt! Szállni akar talán, ez a kérdés végre a füléhez ért. Szállni kellene, előremozdult kicsit, és éppen csak egy kicsit emelte el testétől a karját, de mindjárt vissza is hanyatlott. A tengerbe bukott le egyszer így, ilyen tétován, mert vonzotta a víz, meghalni akart-e, vagy csak játszott a halállal, incselkedett vele? Megúszta akkor. Beleborzongott, hogy nincs menekvés, a rövid ábránd a szalmacsúcson hiába volt, valóság csak a mélység és a napi gondok.

Éppen akkor szakadt be az utolsó öregkút is, amikor a szalmás gazda elüvöltötte magát: Jóska, az istenit magának, gyűjjön már le, vagy lelövöm onnét! Mászni kezdett lefelé, a többi napszámos közben már a mélybe mered, a szalmahegyek naptól szikrázó aranyfényétől árnyékuk lett, belevetült a kútba. Jóska nem állt meg mellettük, mondandóját úgysem értették volna. A falugyűlésre sietett, időben érkezett, de a folyó medrének takarításáról nem sikerült megegyezni akkor sem. Mindenki egyszerre kiabált, csak a legfőbb érdekelt, a folyó hallgatott.

Már nem élt.