Nagy Farkas Dudás Erika
Csendben maradsz meg

Zene szólt a sarki kocsmában, Józsi szórta a búzapénzt, közben az anyja véresre karmolta a kapzsi pincérnő meztelen karját, hajcsomók maradnak az öregasszony görcsös ujjai között, szorított vele, amit ért, mell fölött szakadt a lenge ruha fodra a pincérnőn, de már későn, a búza ára bukszát cserélt. Sikoltozott mindkét asszony, már a harmonikás is összecsukta a hangszerét, és csillogó szemmel nézte őket. Az öregasszony hamarosan kifáradt, legyintve hagyta ott veresége színterét, morogva lépett ki az utcára a bámész gyerekek közé, tudta, hogy a fia másnap majd sírva, fogadkozva ébred a semmire, és gürcölhetnek tovább.

Nem pótolnak a tárgyak embert, csak segítenek körbebástyázni a fakuló, porladó emlékeket. Kell, hogy legyen kapaszkodó. Egy utcát a jellegzetes - régen lerombolt - ház fényképe idéz fel, és egy ideig még nem hagy kihullani a tudatból. A teret az veszejti el végleg, ha lerombolják körülötte a létét biztosító házakat, palotákat. Az utóbbiak szinte nyomtalanul tűntek el, hatvan éve a bálterem, a vendégszobák irodákká osztódtak, most pedig a hivatal mást gondolt és egy aláírás végleg eltörölte a réget. A teret a távolság határolja, láthatatlan kerítés lesz köré.

Megismerni valakit kemény munka, haladva a lényege felé egyre bonyolultabb lesz, néha el is veszi a kereső kedvét a további kutakodástól, és már-már visszataszító, tolakodás a mindenáron megismerésére való törekvés. Először megtisztelő, ha valaki érdeklődik irántunk, addig minden rendben, amíg nem akar többet annál, amennyit önként kínálunk magunkból. De mindig többet akar "kiterített vásznainknál". Egyre többet.

Kipróbálni, hogy milyen lehet hajnaltájt írni, elfeküdt nyakkal, harapott nyelvvel, félálomban keresni a szavakat a gondolatokhoz, meredni a képernyőre, és csodálkozva figyelni, mi jön elő a billentyűzet bökdösése következtében. Épp olyan, mint a kis idővel előbbi álmodás, az is kiszámíthatatlan véget ért, még nem olyan okos az ember, hogy irányítsa az álmait, az ember nem olyan okos, aki az előző nap morzsáiból és a holnaputánok sejtéseiből kevert álomital mámorától nem tudott aludni.

Először hiába keresi a hajnali óra varázsát, semmi különlegesség, csak kábulat, semmi lebegés, inkább nehézkes, görnyedt ülés. Ne gubbassz gyerekem, görbe lesz a hátad, az öreganyja szól át a másvilágról, régen hallott mondatokat ismételget szüntelen, aztán az ébrenlét elnyomja, a sok tevékeny óra süketté teszi, sugallat után hiába fut. Ezen a hajnali órán mégis minden más, hallani azt is, amit sem álom, sem ébrenlét nem engedne különben, ez az óra a valóságban nincs is.

Csendben maradsz meg, ki sem mondták, de magatartásuk ezt tanította. Beivódott a bőr alá az óvatosság. Senkiben se bízz igazán, azzal nem árthatsz magadnak! De ártasz, értetted meg később, amikor szólni már késő volt. Elmentek. Elmentek mellőled mind. Ők sem bíztak benned, vagy a hiányzó szád mellett már füled sem volt?

Ne írj, ha más dolgod is van a világon, ezt mondta Flóris bácsi. Lányom, tette még hozzá szelíden. Mire gondolhatott közben, ki nem derül már. Le kell szedni a barackot, meg kell etetni a madarakat. Felforrt a kávé vize is. Sok ok, hogy mozdulj el a szöveg mellől. Maradsz még kicsit, visszaolvasol néhány bekezdést, keresed, és ha jó az írás, megtalálod magadat ismét. Mások megtalálnak-e? Magukat, akkor a jó.

És mi van a túlzásokkal? Hogy mindent fenéken túl is élvezni? Belefulladni, belehalni. Ha habzsolsz, keresel. Ízen túlit, szerelmen túlit. Menekülsz a keresésbe. Létrát tett a diófához, hogy felmásszon rá, a tornyot akarta látni, ahonnét gyerekkorában is látta a templomórát, azt a helyet kereste a fán. Ez már egy másik fa, suttogta lent a lánya, ez már egy másik fa, apám... Éppen akkor kiáltott fel az öreg, hogy megvan, látom a tornyot! Szent Iván éjszakáján, 2004-ben a part melletti diófáról úgy dobálta a felgyújtott papírhajókat a vízre, mint fiatalon. De nem az a fa, nem az a víz, nem az a torony! Az öreg sem az, aki volt. Emlékezni is lehet túlozva. Eltúlozva az emlékezést.