Nagy Farkas Dudás Erika
A hintás felesége

Férfi ébred

A mackónadrágos férfi hátul összefogott haja vállát verte, vastag aranylánc villant mellkasa bozontos szőrzetében, köldökig kigombolt inge vakítón tiszta volt. Kezében kaszával, kacsázó léptekkel ment a felesége előtt, aki ötlépésnyi távolságot betartva követte. Az asszony tolta a talicskát, szénával megpúpozva, a szénába szúrt villa lassú himbálódzással vette fel a léptek ritmusát. Fiatalok érkeztek szemből, köszöntek, a férfi nem köszönt vissza, a nő is csak szeme rebbenésével. A fiúk túlhaladtak a házaspáron, a legidősebb még visszanézett a nő feltűnően szépen ringó derekára. A fiúban irigység ébredt a copfos férfi iránt, önkéntelenül kihúzta magát, ő is férfi szeretett volna lenni mielőbb. A fiú kissé eltávolodott a többiektől, akik láthatóan semmi érdekeset nem találtak a jelenetben, bambulva rúgták a kavicsot tovább.

A családfenntartó ebédje

Az udvarra nyíló ajtó szakadozott nejlonfüggönyén kismacska himbálódzott. Verebek zajongtak a kutya üres moslékosedényében. A közelben kukoricamorzsolót kapcsolt be valaki, fület sértőn fütyült a villanymotor. A verebek idegesek lettek, felszálltak mind. A gyerek elgondolkodva nézte őket, aztán visszafordult a National Geographic legújabb kiadványához. Az újságot a szomszédból kérte kölcsön. Az ózonlyuk egyetlen lyukat jelent-e, vagy több lyukból áll, ez foglalkoztatta. A többi gyerek a konyhában állt, nem is annyira testvéri vonásaik, inkább az egy pontba szegeződő tekintetük miatt volt szembeötlő hasonlóságuk: az asztalon az ételt nézték, és apjukat az étel fölött. Az apjuk evett, nagy harapásokkal tépte a baromficombot, szuszogva nyelte, tüntette el a falatokat. A tányér közepébe, a ritkás főzelékbe merítette kanalát, lecsurgott belőle a többlet. A gyerekek pisszenni sem mertek, álltak a félhomályban, fény rajzolt glóriát tövig nyírt hajú fejük köré. Az apa ezt sem vette észre.

Apátlan szülések

Az apa két falat között az ajtóra nézett, egy nő állt a keretben. Megszokta, hogy a nőknek a hasukat nézi, az egészen laposak is izgalomba hozzák, de a szépen kerekedő, nem nagyon hájas hasak a kedvencei. Az ajtóban álló asszony egészen biztosan állapotos volt, csontos vállai, vézna karjai túl nagy ellentétet képeztek gömbölyűségével. Szemébe hulló csapzott haja közül izzó szempár meredt rá. A nő enyhén előredüllesztette labdaszerű hasát, egyik kezét ráhelyezte, másikkal az ajtó kinyitott szárnyába kapaszkodott. Lába picit terpeszben volt. Mezítláb, piszokszínű ruhában volt, mellei valószerűtlenül duzzadtnak mutatták magukat. A ruhán keresztül is látszott, hogy hamarosan szülni fog. Kórházszag kúszott a férfi orrába. Felesége véres kórházi hálóingének asszonyszaga, tej, vér, izzadság, gyógyszer szagának a keveréke. Zöld fények folytak le az égből, folyók hínárjára gondolt. Szerette volna hinni, hogy káprázat, erőlködött hogy elszabaduljon tőle. Szakított egy darab kenyeret, beletörölt a főzelék szélébe, és amikor a lábasról újra az ajtóra nézett, az asszony már nem volt ott. Előbb se volt ott, biztosan csak képzelte, gondolta megkönnyebbülve, és szétzavarta a gyerekeket, hogy lefekhessen végre aludni.

Visszatérés

Amikor még gyerek volt, gyűlölte a földet. Később is, mert csak izzadás, por, zivatar és fáradság jutott eszébe róla. Ő tanulni akart. Segítették benne. Ha hétvégén hazalátogatott, így feleselt az öregekkel: ha meghaltok, azonnal eladok minden darabot! Ebben a hitben hagyta meghalni őket. Hiba volt, most már tudja. Három háború mindent megváltoztatott. Minden elúszott, csak a földek várták vissza. Visszajött, de már egyedül, üres kézzel. Egy nő mindent kibír, mindent megold. Amit tudott, egyedül végezte el, amit nem, arra embert fogadott. Az öreganya nem szerette a kecskéket, neki abból van a fő jövedelme. A szénát igazgatta, amikor észrevette, hogy egyik kecske az istálló omladozó falának tövében bökdös valamit. Közelebb ment, képek voltak, egérrágott szélű emlékek. Lehajolt hozzájuk. A dobozból kihullott fényképek egyike a falut ábrázolta. Száz évvel azelőtti utak futottak túl a megsárgult papíron, rágondolta a falu mostani utcáinak vonalát. Semmi sem változott a két idő egymásra csúsztatása következtében, az előbbi szürkeségét kissé elnyomta az utóbbi színese. Az urára gondolt, a gyerekekre. Az időre, amikor mindig azt hitte, hogy majd máskor lesz boldog. Megértette, hogy akkor volt az. A földnek nincs ára, de ha lenne, akkor sem adná el. A földjeit munkálva, termést szedegetve a múltban él, azokkal, akik valamikor voltak neki.

Továbbolvasás álomban

A lopva elolvasott könyv nem hagyott neki nyugtot, a kecskét fejve is azon gondolkodott. Valósággá teszi, ha elgondolja a folytatást, így hitte, mert a szerző sohasem zárta le történeteit. Az álmoknak nem parancsolhat az alvó, egy-egy történetnek annyi befejezése lett, ahányszor álmodott velük.

A drótra fűzött férfiakról az élő, kiöntött ürgék füzére jutott eszébe. Az állkapcsuknál átszúrva gyűjtötte őket a tanyasi ember meg a felesége. Enni viszik, mondták a hatósági embernek, és nem hitték, hogy az állatvédők megbüntethetik őket. Az ő fogalomtárukban az állatvédelemnek értelme sem volt. Az öreg rendszeresen elverte a feleségét és a gyerekeket. Az asszony cserébe beteg anyósának hagyta, hogy kukacok fészkeljenek lábába. Így állt bosszút mindenért, férjéért, aki verte, és az életért úgy általában. Az ürgékkel nem foglalkozott, olvasni sem volt szokás a tanyán. Az erdőszéli bodzák ága szépen visszahajlott az utolsó félmeztelen szerencsétlen mögött. Az álomban az erdőnek sohasem lett vége, és a férfiak belemeneteltek az ébredésbe, régen halottan, mind.

És a kislányt a nagybácsi miért vitte magával Tunéziába? A szerző csak sejtette az öreg mocskos terveit, de nem a történetbeli kislánnyal, mert az biztosan tudta a sorsát, és attól a perctől kezdve, amikor megértette, hogy senkije sincs, aki megmentheti, nem is élt tovább, és már nem akarta a történet végét sem tudni.

Hány éves volt a nő, hányan jártak hozzá naponta? Rejtve maradt, de életszerűen volt lefestve, hogy a testén milyen sorrendben szaporodott fel a háj. Egyre kényelmesebb lett, már nem ment ki az utcára, mint ahogy előtte sok éven át tette, inkább vállalta a kevesebb bevételt, de otthon dolgozott csak. A visszajáró kuncsaftjai mégis rátaláltak. Kedvükért a régi gönceit erőltette magára. A keskeny pántok belevágtak a hájba, és a kibuggyanó többlet hihetetlen izgalomba hozta ezeket a férfiakat. Egyikük sem a kövér nőket szerette, de jól esett nekik a kockázatmentes változatosság. Ha lecsillapították vágyaikat, bizalmaskodva mesélték, hogy az utóbbi időben bizony a feleségük is felszedett néhány kilót! Kényelmesen könyökölve nézték a már öltözködő nőt, cigarettányi idő még járt nekik, akár ingyen is. A nő utálta, ha öltözködés közben figyelik. Undorítóan kövér, gondolták a férfiak kifelé menet, és beleborzongtak saját gondolatukba. Egyforma mind, gondolta az üres szobában maradva a nő, csak a nevük különböző. Néha a nevük is egyezett.

Megnézte magát a piszkos konyhaablak üvegében, lerakta a zsétárt az asztalra. A gyerekek csendben vártak. Balsejtelmű ez a csend ennyi gyerektől, és ismét a könyvre, a történetekre gondolt. A gyerekek között elosztotta a tejet, és észre sem vette, hogy közben sóhajtozik.

A hintás felesége

Hintások jöttek a faluba, a szőke kislány odacsapódott a hintás feleségéhez. A kislányt Kisfostosnak hívta a környezete. A hintás felesége megtűrte, a kislány egyre közelebb merészkedett hozzá, és csak akkor nyugodott meg, ha érinthette is: a ruháját fogta, óvatosan, két ujjal, éppen csak a szegélyét.

A kislány keveset beszélt, kizárólag akkor, ha kérdezte az asszony. Ritkán kérdezte, mert félt a kislány válaszaitól. Ha kérdezett, és a kislány beszélni kezdett, mintha varázslat lepte volna el a kiégett fű, rozoga asztalok, vagy csak az elsőre fel sem ismerhető tények miatt reménytelenséget sugárzó területet. Már nemcsak a fű kopott ki onnét és az asztalok roskadtak magukba, de mintha az emberek is eltünedeztek volna. Észrevétlen lett egyre kisebb a falu, elfogytak a felnőttek, akik gyerekeket adtak volna a hintásnak.

A hintás felesége hagyta megtörténni a varázslást, a kislány szavai felemelték a hinta fölé, a korhadó, beteges fák fölé, a kiégett nyár fölé, a száraz szívek fölé. Magasról nézett le minderre. A Kisfostos ő lett.

Állt, toporgott a jegyszedő pénztáránál, egy irgalmas szívű emberre várt, aki majd megkönyörül rajta, és befizeti egy repülésre. Felrepülni szeretett volna, fel, a hinta fölé, egészen az égig, ahol nincsenek elvált szülők, és nem cibálja az apa az anya haját, ha az még egy gyereket szül. A kislány szavai a régi életére nyitottak ablakot, amivel már elég ideje volt szembenézni egy-egy befizetés közötti hosszú szünetben.

Örökké nem sajnálhatja magát az ember, örökké nem maradhat meg a gyerek érzelmeiben! Ezt mondogatta magának, és etette Kisfostost, etette szakadatlan, hogy legalább éhes ne legyen, hogy legalább ételből legyen neki elég! Erre szoktatták régen, hogy enni adni már elég, és akik etették, fel sem fogták, hogy nem, mert aki nemcsak kenyérre éhes, sokkal többet akar. Hogyan állt volna a sarki pékség előtt, vagy a templomból kijövők útjában, azt kántálva, hogy egy simogatást kérek? Volt, aki a dinár mellé megsimogatta, de mire a mozdulatot az áhítatával utolérhette volna, a puha kéz gazdája már el is tűnt a többiek között.