Nagy Farkas Dudás Erika
Nincs ébredés

Az újságíró úgy gondolta, attól kezdve már nem érdemes, és laptopját munkaasztalán hagyva kiment a szerkesztőségből. Másnap holtan találták, papírjai mellett a zsebében két egyforma fénykép is volt. Különös, beszélő képek voltak, rajtuk ő, amint füzet fölé hajol egy vendéglő előtt, mellette egy lány, aki töröl valamit a válláról, közben a gépbe néz, meglepett tekintetében a fotós a számtalan lehetséges élet több változatát rögzítette. Az egyik fotón a sok nézegetés hagyott nyomot, a másik agyongyűrt, szakadt, földtől szennyezett volt, mint amit erővel téptek ki valaki kezéből.

A vásárlóközpont parkolójában lelőtt közmunkásról kiderült, hogy álnéven élt, és a vásárlóközpont zavaros ingatlanügyeinek kulcsszereplője volt. A környéken senkivel sem bizalmaskodott, akik ismerték valódi énjét, már nem beszélhettek. Az újságíró öngyilkosságát beismerő vallomásnak tekintették, tettének oka nyilvánvalónak tűnt, mert a jogtalanul lerombolt házak egyike az ő öröksége volt, és a közmunkás lelkén száradt, hogy végül a buldózerek tüntették el. Az igazi okot a kép mesélte volna el, de mivel a főszerkesztő még a rendőrség előtt jutott hozzá, saját fiókjába rakta, a készülő regénye anyagához csatolva.

A fényképen szereplő lány volt a falu utolsó lakója, aki tudtán kívül sok idegességet okozott a közmunkásnak, mivel teljesen érthetetlen okból oda menekült, ahonnét akkor már mindenki elfelé tartott.

------------------------

Mielőtt a nő és a gyerek önkényesen beköltözött volna, a falu ezermestere élt abban a házban, a közelben néhány jövevénnyel. A férfi az öregkori szenilitás védelmében, kilenc fehér krédlit dédelgetve elvolt a saját falain belül, a pénzromlás, a háborúk nem jutottak el tudatáig. A krédlik az öreg vállára szálltak, ölébe, és száraz bőrét csipkedték véresre, de ő csak mosolygott mindenen, közben folyt a könnye megállás nélkül. A fia újságírónak tanult, többször is elszökött a behívók elől, majd végleg az úton levést választotta, de apja halálakor szerencsére otthon volt, és így nem idegen fogta le a halott szemét.

Az újságíró jó fiú volt, apja kívánságát mindenáron teljesíteni akarta, annál is inkább, mert a temetés után végleg elhagyni készült a falut. A pókhálós fészerből előhúzta a régi, harminc éve kártyán nyert gyászkocsit, leporolta, az angyalokat ezüst kályhafestékkel festette be, fekete olajjal a kocsi egyéb részeit. A molyrágta ruhákba hat munkanélkülit öltöztetett, és mire a néhány gyászoló megérkezett, az udvarban fekete süvegben aranyzsinóros gyászhuszárok sürgölődtek, alkoholtól behorpadt arcuk bambának tűnt az igyekezettől. A kocsihoz lovakat is talált: a vágóhídról lopta ki őket, de műszakváltásra mindenképpen vissza akarta vinni, hogy vágáskor már a helyükön legyenek. Az öreget rezesbanda kísérte ki, és a néhány, helyi szokásokban nehezen eligazodó ember mögött az egykori falu elhunyt lelkei is követték.

Az utolsó őslakos felett fia, az újságíró mondott gyászbeszédet. A közmunkás ott állt a jövevények között, és halhatta, hogy minden történetnek egyszerre és akkor lesz vége, amikor a legutolsó ember is ugyanott végzi, mint elődei: félúton, még abba a hitbe kapaszkodva, hogy nem kifelé, hanem valami felé tart. A közmunkás régi falujára gondolt, ahol minden síremlék fekete márvány, és padok vannak a sírok között. Nem mehet vissza: hogy ő megúszta, azért sokat fizetett, és fizet folyamatosan, mások életével is, ha kell.

A temetés után az újságíró elutazott, a házat sorsára hagyta. Józan időben joggal remélhette volna a még ott élő jövevények gondoskodását apja állatairól, de nem józan idők voltak azok. A közös baj összekovácsoló ereje meglazult, a törvényt, a lelkiismeretet a szükség irányította. A kilenc krédli az ólban szomjan pusztult, oszlásnak induló, mérhetetlen bűzt árasztó tetemüket senki sem földelte el.

A szomszédok eleinte a szag miatt nem nyitottak ablakot, később már eszükbe sem jutott. Az ablakokat beszőtték a pókok, nappal is homályban vártak, este az éjszaka sötétjébe menekültek, de reggelre ott találták magukat, ahol este voltak. Nem lázadtak, a legrosszabb napok súlyát később könnyebben viselték, mint a kezdeti kínokat: a vak sorsra hagyatkozás bódulatában éltek, a minden ideiglenes tudatának állapotában. Könnyű volt elbánni velük.

A közmunkás figyelte az őslakosok elfogyását, és az újaknak kedvét vette a betelepüléstől. Lassan közeledett a határidő, részéről a dolgok rendben is voltak, amikor egy délelőtt az újságíró elhagyott háza körül mozgást észlelt. Ideges lett tőle.

A kapun belül hat év körüli fiút talált, a gyerek köszönt, aztán tovább kaparászta a téglák közét. Az elvadult futórózsa mellett fiatal nő izzadt a gazrengetegben, tépte, szaggatta azt. A nő biccentett, és dolgozott tovább. Túl sokat félt már, és azt hitte, tudja, hogy mikor érdemes megijedni, mikor nem. Tévedett.

A közmunkás mindenáron győzni akart. Naponta járt hozzájuk, azok bár megtűrték, de magukról semmit sem árultak el. Honnét jöttek, mit akarnak ott, ki a gyerek apja, nem derült ki. Némaságuk idegesítette a közmunkást, de az is, hogy a nő úgy viselkedett, mint aki nem akar onnét továbbmenni. Mintha megálltában is kitartóan keresne, és a makacsságával akarna valami régit helyrehozni, egy korábbi tévedést. Nehéz lesz vele, gondolta a közmunkás, mert ha az újságíró megnősült, jogosan laknak abban a házban. Az újságíró azonban nem mutatkozott, ha ő is keresett valahol, akkor még túl messze volt.

A kisgyerek vízbefúlását nehezen viselte a nő. A jövevényeket hidegen hagyta gyásza, és a közmunkás így végre némi esélyt kapott, hogy közelebb férkőzzön hozzá. Egy este képpel a kezében találta a nőt, ő is megnézte a fotót. Szarajevó, utcarészlet, galambok, egy fiú lehajtott fejjel ír, és a nő, aki töröl valamit a fiú válláról, szemében meglepetés, megérkezés, de a közmunkás önmagát is ott látta, ahogy a képen lévő lány szeméből néz vissza magára. Megszédült. Az egykori fiúban nem ismerte fel az újságírót, de a lány kétségtelenül az a nő volt, aki tartotta a képet.

Siettették az ügynökök. A közmunkás tudta, aki egyszer menekült, az megfogható, kideríthető még valami, amitől továbbfutásra kényszeríthető. A nő volt a kivétel, félelem nélkül lakott az omladozó házban, semmilyen módszer nem fogott rajta. Amikor a közmunkás maradék türelmét vesztve rátört, éppen fürdéshez készült. Kikerekedett szemmel kapta maga elé blúzát. A látványtól, a meleg testszagtól megvaduló közmunkás a tervezett kíméletről is megfeledkezve, sokáig gyötörte a nőt. Dulakodás közben kerülhetett a fotó a nő kezébe, talán a blúzában volt. Később a közmunkás alig tudta kiszedni a görcsös szorításból, a kép miatt mászott le a gödör fenekébe is. Otthon kisimította a képet, önmagát kereste a lány szemében, hogy megfejtse a jövőjét, de csak a halál nézett vissza rá, a sajátja. Ledobta a konyhaasztalra, és el is feledkezett róla.

A még elérhető néhány tulajdonos örült, hogy kapott valamit, aláírtak, számoltak, érzelmekre nem pazaroltak sem erőt, sem időt. A falu házai gyorsan tűntek el, a buldózerek folyamatosan dolgoztak. Két hónap alatt felépült a vásárlóközpont. A keskeny csapások helyén betonutak vezettek a városok felé.

A megnyitón leszakadt a pódium, az alelnök eltörte a lábát, a spanyol tulajdonos felesége pedig fenyegető levelet kapott, de nem vette komolyan. A forgalom hatalmas volt, az érdeklődés folyamatosan nőtt, és ez volt a fő, a bevétel mindenekfelett. Mindenki vásárolt, hogy felejtsen, és mindenkinek volt mit felejteni.

A baleseteket az utoljára eltűnt nő átkának hitték. Az asszony története dagadt, terjedt, a józanabbak szerint marhaság volt, de reklámnak kitűnően megfelelt. A hatóság hagyta a szóbeszédet, mert addig sem a lényeg foglalkoztatta az embereket, hogy közben mivé lettek, és hogy minek mi értelme van még az életükben. A nő sorsa csak hasonló volt sokukéhoz. Valamikor rosszul döntöttek felette, vagy ő döntött rosszul a maga sorsáról, és örökös menekülésre rendezkedett be, de tévedett, és a menekülésen kívül semmi sem maradt neki, más valósága nem létezett.

Az újságírót megdöbbentette, hogy nyomát sem találta a háznak, de mivel már régóta egy táskával járta a világot, azt vallotta, hogy ahol a munkája van, ott az otthona is, így nem akart ügyet csinálni belőle. Az újság megbízásából ment el a megnyitóra. Megismerkedett az áruház spanyol tulajdonosának feleségével, barátságuk akkor mélyült, amikor rájöttek, hogy mindketten Szarajevóban voltak egyetemisták. Az újságíró egy részeg éjszakán megmutatta neki a fényképet, elmesélte az egész történetet: verset írt épp, amikor az a lány fölé hajolt, és zsebkendőjével letörölte válláról a galambszart, másnap együtt ébredtek, és még négy felejthetetlen héten át, de egy reggelre hűlt helye volt. Mindenki egyedül menekül, ezt írta búcsú helyett a képre. A másikat elvitte magával. Magyarázatot nem talált a szökésére, de zavaros időkben, a múltjának ismerete nélkül bármilyen ok közrejátszhatott. Sokáig várta, és keresi azóta is. A bizalmas vallomás után a nő cserébe elmondta, hogy a közmunkásban apja testvérét ismerte fel, akiről tíz éve az egész család azt hiszi, hogy halott, de amikor a hegyek között feltárt tömegsírok egyikében sem sikerült azonosítani, kezdték gyanítani, hogy a másik oldalon állt. A spanyol tulajdonos felesége másnap a férjével együtt hirtelen visszautazott Spanyolországba, és az újságíró azon gondolkodott, hogy a nőt hajtotta-e tovább a félelem, vagy férjét a féltékenység?

Az újságíró beszélni akart a közmunkással, nem a ház miatt, hanem a szóbeszédről, ami a ház lakójára vonatkozott. A közmunkás szívesen fogadta, városi lakásából a távolban tündöklő bevásárlóközpontra lehetett látni. A konyhában pálinkáztak, amikor az újságíró a konyhaasztalon meglátta a nála lévő kép párját, a szarajevói utcarészletet, a lányt, szemében saját magával, ahogy a képre mered. A közmunkás a képre bökött, hát ez a nő volt a falu utolsó lakója, mondta, és furcsa vigyora győzelme emlékéről árulkodott. Őszibarackillata volt, tette még hozzá rekedten, és hajába túrt. Kérdezés nélkül beszélt, de vesztére csak önmagát látta, az újságírót nem, bár szemben ültek egymással. Az újságíró mindent tudni akart a nőről, a legapróbb részletet is, és a gyerekről is... Hajnalodott, mire elköszönt, a gyűrött fotót észrevétlenül a zsebébe tette, ahhoz a másikhoz.

A szállodában megfürdött, kijózanodott közben. Kicsit még jegyzetelt, várta, hogy megkezdődjön a közmunkás váltása, és elindult az áruház felé. Az áruház reklámtáblái hirdették, hogy minden eladó. Minden úton ezt írta az áruház felé. A közmunkás a parkolóban olyan gyöngéden hajolt a begóniák fölé, hogy az újságírónak kétsége támadt bűnössége felől, de az éppen akkor nyakába pottyanó galambürülék meggyőzte. Utána a szerkesztőségben leadta a laptopot, majd a folyóhoz ment, hogy a fiától is elköszönjön.