Fekete J. József:
"A távolodás szemantikai lendülete"
Töprengések egy új folyóiratról
Amikor Berszán István gondolatébresztő könyvét olvastam az irodalomelméletből való kivezetésről[1], még nem is sejtettem, hogy az írás és az olvasás rituális gyakorlatai felé irányt mutató tevékenységhez hasonló, egy alternatív irodalomelméletet kialakító műhelymunka folyik a Vajdaságban, az Újvidéken létrehozott Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium vonzáskörében találkozott fiatalok között, amiről 2004 tavaszán önálló folyóirattal, a DNS-sel adtak számot.
A DNS egy hosszú, nukleotidok alkotta láncból álló polimer, amely a legtöbb élőlényben az elsődleges genetikai információt hordozza, több millió éves képződmény, így idősebb az emberiségnél; egy kettős spirál, amit négy különböző bázis tart össze, az adenin, a citozin, a guanin és a timin. Ennyi bázissal lehet a bolygónkon a legkevesebb genetikai sérülést elszenvedni. Azt is tudjuk, hogy tulajdonképpen nem a DNS, hanem az RNS volt az első genetikai szervezőerő. Most azonban csak az a fontos, hogy a DNS megelőzte az emberiség születését, és ezt az ősiséget a lap előállítói vastag, zöld színű viaszborítással igyekeztek szemléltetni, az olvasó tulajdonképpen egy egyszerre kemény, de mégis puha tapintású viasztáblát kapott kézhez, a tábla egyik oldalán a folyóirat elnevezése három betűjének lenyomatával, aminek folytán azonnal a Gilgames történetét megörökítő agyagtáblákra asszociál, s ezzel egyetemben a kifejezésnek képi jelet kereső tevékenységre, a viasztábla arra hívogat ugyanis, hogy valamit belekarcoljunk, hogy nyomot hagyjunk rajta.
Gilgames az özönvíz utáni ember, lényegében Nanna (sumér), vagyis Nannar (mezopotámiai) gyermeke, és mint olyan, már elveszítette származásának és öröklétének tudását. Nem véletlen tehát a DNS Gilgames-utalása: "A vízözön utáni kor emberének sorsa sokat veszített a korábbi korszakok szellemiségéből, fontosabbak számukra az anyagi mivoltukban is érzékelhető tartalmak, erősebb benne a birtoklási vágy, s ezért élete gyorsabb és mulandóbb."[2] A folyóiratot jegyző kör számára a posztalfabetikus és neoanalfabetikus világra kivetített szemléletben az írásbeliségből kifelé vezető úton a grafémák anyagi tapinthatósága, és a gyorsulás helyébe lépő sebesség iránti szerelem lobog. Gilgames Utnapistimmel ellentétben nem lett beavatott, nem ismerhette meg az élet és a halál végső titkait, márpedig azért nem léphetett a Hetedik Házba, mert képtelen volt a látott és tapasztalt dolgokat káprázatnak tekinteni, miként a DNS ("az éppen történő beszéd teljes információja") elmélet-kovácsai is anyagi valóságukban tapasztalják a jellé formálható világot. S még csak egy őspárhuzamot említenék. Rákos Sándor fordításában a Gilgames-eposz egyik sora a fluxus-elméleten hizlalt dromolízis archetipikus megnyilatkozásának is tűnhet: "Csakhogy engem eleven mozgás tölt színültig és ki-kicsordul / pezsgő leve:..." [Kiemelés: F. J. J.]
Visszatérvén a folyóirat külleméhez: fél napon át tapogattam a viasztestet, nem volt lelkem megtörni a zöld téglatest által sugárzott, a manufakturális előállítás higgadt dinamizmusát is idéző harmóniáját, végül azonban mégis a kíváncsiság győzött, de mégsem tett azonnal rombolóvá. Úgy hittem, hogy kellő furfanggal felvértezve egy szikével körbemetszem a viasztáblát, kiemelem belőle a folyóiratot, majd elolvasása után visszateszem bölcsőjéből lett koporsójába. A képlékenynek tűnő anyag azonban szilárdabb volt annál, hogy a szike áthatoljon rajta, inkább morzsolódott, repedt, ellenállt, mire a forgatónyomaték erőteljes alkalmazása nyomán darabjaira hullva végre szabaddá tette a folyóirat korpuszát. Igazuk van a DNS-íróknak, amikor úgy gondolták, hogy a lap belső, új közegéhez csak a régi, a külső közeg elhullása után lehet hozzáférni, mert különben is, az új közeg megjelenése a régi előbb vagy utóbb várható elhullását okozza, amennyiben az új életképesebb a réginél, amennyiben az új jelentősebb potenciál-tartalékot hordoz magában.
Hozzáfértem végre tehát a folyóirat szokatlan formájú, megközelítőleg 24 x 17 centiméteres, a félkör-kivágással jelölt rövidebb oldalon ragasztott testéhez, amelynek aztán nem találtam az elejét. Bármelyik oldalon is nyitottam ki a lapot, a szöveg minduntalan fejtetővel állt. Így legésszerűbbnek az tűnt, hogy középről a kezdetek felé haladva értsem meg, ha a sebességnek - amire a DNS esküszik -, tulajdonképpen nincsen kezdete, csak folyamatossága, állandósága, akkor miért lenne kezdete egy, a dromolízisből építkező lapnak. Haladjon csak szépen, kifelé az irodalomelméletből a "valahonnét valahová" alakulása - lendülete nyomán, Gilgames agyagtábláitól a számítógép képernyőjéig.
Az olvasó csak azután döbben rá, hogy mennyire ki is van találva ez a DNS az oldalszámozástól kezdve a digitális képek és szövegek fúzióját megJELenítő alkotásokban, hogy végigjárja a kifelé vezető utakat. A játékelméleten túlmutatóan magára a játékra összpontosító szerzők alkotásaikkal és teoretikus leírásaikkal arra esküsznek, hogy az információs forradalom a látványt hozta előbbre a szöveg háttérbe szorulása árán, egy új analfabetizmust generálva, amelyben kezdetét veszi a posztalfabetikus kor, fölöslegessé válik a papír és a festék, a grafémák immár a képernyőkre telepedtek át, ahol a digitális kép és szöveg fúziójában a textus nem a verbális jelentés, hanem az alfabetikus közeg anyagiságának szintjén van jelen, és inkább a képi esztétikumot erősíti, mint az egyszeri értelmezés biztonságát, ehelyett inkább a palimpszeszt ősi rétegeinek föltárásához hasonlatos módon jár el, "...a rendszerrel való érintkezés felületeként egy olyan (aktív) felejtést, amnéziát (valami elhagyott tartalom kirekesztése) használ föl, ami az alakuló jelentés időfoglalásával egyenlő. A felejtés affirmatíve íródik, mint az elfelejtetthez képest valami Másnak az írása, mint ráíródó, kiszorító állító értelem, mint el-felejtés, a távolodás szemantikai lendülete, a születő-működő új jelentés, mint két ellentétes irányú egyszerre történő mozgás: egyfelé a kiképződő értelem, és másfelé, mintegy eme értelem alatt, de annak mozgásától megvalósulva a felejtődő törlése. Éppen eme felejtődő a másik, az a felejtődő, amely 'szívódik föl, "íródik vissza' az új előrehaladásban, egy> a régi idejébe betöltődő állításban (és nem tagadásban)." A létrejött jel már nem szignifikátum, nincs magával hordozott konnotációs értelmezési lehetősége, így lételeme nem a temporalitás, hanem az anyagiság, tehát nem szignumként, hanem materiális tárgyiságként ragadható meg. A visszaírhatatlan, visszafordíthatatlan szövegírás jelentéskinézise sem témaként, sem tárgyként nem ana-lizálható, tapasztalásához más módszertani eljárásra, a dromo-lízisre van szükség. Amíg Berszán Istvánnak az írás és az olvasás rituális gyakorlatait taglaló könyve kifelé vezet a kortárs hermeneutikából, a dekonstrukcióból és az ideológiakritikai irányzatoknak az "értelmezés horizontfúziójának, a disszeminatív szövegszerűsödésnek, a befogadásfolyamat szöveg-olvasó interakcióinak és az irodalomban ható hatalmi aspirációk" történeti diskurzusában megnyilvánuló elhatalmasodásából és eluralkodásából, a DNS teoretikusai a szövegképződésnek nem csupán azt a tulajdonságát szemlélik, hogy tart, hanem azt is, hogy előre tart. A dromolízis "az a szubkonceptuális pozitív [...] dimenziókat föltáró előretartó írásfolyamat, amely a szignifikáció kifejezési oldalának anyagi aspektusát is kezelni tudja, a visszatérés nélküli fogalmi, amint tulajdon közegének tapinthatóságába rohan. Kilendíti a kogníciót a hiányzó (nyom, differencia) üresjáratának általánosított formáiból, az önazonos stabil értelmet tulajdon (jeltest)tömegéhez ragadva átvezet (az identikus stabilitás önnön összetevőit homologizálja, a jelentést a közegtesthez rendeli), de nem(csak) azért, mert ez az átvezetés (egyszeri aktusa) dinamizál, hanem mert a kép, a heterotóp, de az írás közegének anyagiságával mégis egyhelyű vizuális csábítja". A vizualitás immár nem agyagtáblákon, hanem a monitoron képződik, anyaga az agyagtól a fotonig alakult. A digitális, a sohasem objektív technikai kép a szövegek metakódjaként manifesztálódik, ugyanis a kép nem a külső világ jele, hanem a szövegek fogalmait kódolja át, és ebben az aktusban a képet létrehozó imagináció és a szöveget alkotó imagináció egy újszerű rejtjelezés mechanizmusában egyesül. Mindez együttesen a képernyőn - mint médiumon - megjelenést nyerő sebesség-képzet és áradó sodrás folyamatába vetett befogadótól a megjelenő képiség értelmezésében az aktivitás magasabb fokát követeli meg a dekódolás érzékenységének fokozása és összpontosítása terén. A monitor minden korábbi médiummal szemben más médium, mert nem elbeszél, hanem megmutat, így nem valami eleve tökéletlen jelrendszer közbeiktatásával számol be valami jelenlétéről, hanem jelenlétében, valóságában ábrázolja azt, láthatóvá teszi a realitást. A képek ugyanis természetes valóságukban mutatják meg a dolgokat, vagyis a jelekkel szemben nem kódolják a hagyományos értelemben a jelöltet, így a forradalomként megélt, eleve új alapokra helyezkedő kommunikációs-művészetelmélet alapkérdése az lesz, hogy "megvalósítható-e a nyelviségtől mint a valóság megjelölésének mind ez ideig legfontosabb szemiotikai rendszerétől való elrugaszkodás egy hatékonyabb, már nem verbális, hanem teljességgel vizuális elemekből építkező jelrendszer kedvéért. Kiteljesíthető-e a fejlődési irány, mely a megismerést és a gondolkodást igyekszik a szó bűvköréből kiszabadítani, hogy az a 'referencialitás szabad levegőjére', illetve az ezt megjelenítő képernyő vibráló igazságának színe elé kerüljön". A vértelen forradalom abból a felismerésből kiindulva, hogy az írás képtelen lépést tartani az elektronikus társadalom[3] sebességével, és annak a valóságából kiindulva, hogy a digitális valóság eredendően poszt-alfabetikus, egy új korszakhatárt, egy új időszámítás kezdetét jelzi, amelyben véget ér a Gutenberg-galaxis és kezdetét veszi a Kép-millennium. "Pixel-események, fény-képernyő nyelv és hangszövet" lesz a neoanalfabetikus világban az elektronikus barlanglakó új kézírása, a képernyőben visszatükröződő én is új megnevezést nyer: Monitor-én, vagyis Egonitor. Visszatérvén a DNS első számához, amelynek központi témája az önmagát jelölő, tehát konnotációs kontextusától megfosztott jel, és némi fogódzót ad a következő szám alaptematikájához, a sebességelmélethez, szembetűnő, hogy a folyóirattest szinte egyneműsítve adja közre a kép + szöveg = fúziókat és az elméleti jellegű írásokat, mintegy igazolva, hogy a lap köré csoportosulók azonos szótárt használnak és egy nyelvet beszélnek. Egyetlen kép vagy szöveg fölött/alatt sem szerepel a szerző neve, kivéve az e-mail-formában írottakat, ahol azonban a cybertérben használatos, a valódi identitást eltakaró, választott ön-megnevezés szerepel meghatározóként: Cyberalice, Fazer Replika, London Fly, Prince Michael Jackson III., Textualips, Fazer Speed. Miként azonban már jeleztem, nagyon átgondolt felépítésű lap a DNS, a szerzők és szövegeik, illetve képeik közötti kapcsolatot illetően egy középen kilyukasztott, az egykori képeslap-hanglemezekre hasonlító, a folyóirattól idegenül fekete-fehérben nyomtatott és tetszőlegesen bárhová helyezhető kartonlap igazít el, természetesen a megnyilatkozás jellegétől függően a valós, vagy a választott szerzői név föltüntetésével. S ha már a neveknél tartunk, jegyezzük meg a DNS szerzői gárdájából a kemény maghoz tartozókét: Samu János Vilmos főszerkesztő, Deissinger Ákos felelős szerkesztő, Sutus Áron, Vanger László, Török Arnold, Beke Ottó. Olyan fiatal forradalmárok, akiknek nem kell a hónuk alá nyúlni, nagyon szilárd talajon állnak, és várhatóan a feltételezhető gáncsoskodásokkal szemben is kitartanak a művészetet, pontosabban az emberi cselekvést fölvillanyozó szemléletükben a képernyőn villózó kurzor, és a mögüle szürkén-kékesen örvénylő cyberzaj iránti szerelmükben.
[1] Berszán István: Kivezetés az irodalomelméletből. Mentor Kiadó. Marosvásárhely. 2002
[2] Horányi Károly: Vízöntő küszöbén II. Magyar Szemle. 2004/április. 72. o.
[3] "Információink csillagászati dimenziókat öltöttek, és már régóta nem tárolhatók az emberi emlékezetben. Ámbár növelhetjük emlékezetünk kapacitását és az információknak egyre nagyobb töredékét tárolhatjuk benne - az átlagember többet tud ma, mint amennyit a reneszánsz univerzális zsenije tudott -, mégis ésszerűbb az információkat mesterséges emlékezetben tárolni. Ráadásul az emberi emlékezet túlságosan lassú ahhoz, hogy nagy mennyiségű információt tudjon új információvá komputálni. A 'data processing' gyorsabb a mesterséges tárolóból. Tehát a 'belső' dialógusok imperatívvá váltak. A 'nagyemberek' nem tudnak már funkcionálni. Nemhogy nem szükségesek már nekünk az autorok, de nem is lehetségesek már. Ehelyett azonban létre tudunk hozni 'külső' dialógusokat, interszubjektív beszélgetéseket, melyek összehasonlíthatatlanul alkotóbbak, mint amilyenek a 'nagyemberek' bármikor is lehettek." (Samu János Vilmos. Kilátó. 2004. június 5., 6.)