Fekete J. József
Történeteinkben élünk

Interjú Tari István költővel tizenegyedik önálló kötetének megjelenése alkalmából

Sorrendben tizenegyedik önálló kötete jelent meg az idén Tari Istvánnak, a verseket, képverseket és grafikákat tartalmazó Kiadó a keresztút. A szerző önmagáról nagyon keveset tartott szükségesnek elmondani A jugoszláviai magyar irodalom lexikonában születésének dátumát, egy irodalmi díját és egy társadalmi funkcióját említi meg csupán. Elegendő ennyit tudnunk egy alkotóról?

- Az írók és a költők jobbára csak a műveikkel tudnak bemutatkozni, leginkább a műveikben lehetnek jelen valamilyen módon. Tulajdonképpen minden írói megnyilatkozás, minden írói magatartás egy hosszabb folyamatnak a része, egy olyan önművelésnek, önnevelésnek a része, amelyben az ember megpróbál közelebb kerülni a világhoz, megpróbál közelebb kerülni önmagához. Ezt ki-ki szövegben, versben, drámában formálja meg, adja közre: ezek a szövegek, versek, drámák is valamiképpen a létezésünk dokumentumai. Az íróknál és a költőknél mindaz, ami fontos az életrajzukból, benne van a könyveikben, amelyeket megírnak. Időnként a könyvek is írják az írójukat. Ez egy kölcsönhatás. Az élet is írja az írót, az élet is írja a könyvet. Rögtön mondok is egy példát: A legutóbb megjelent prózakötetemet, az Akarsz egy Jugoszláviát? 1994-ben adtam át a kiadónak, s aztán, mivel nem akarták kiadni, a sorsára bíztam ezt a kötetemet, amelyben a délvidéki magyarság szenvedéstörténetét írtam meg, átfogva a huszadik századot. Írása közben arra kellett rájönnöm, hogy szinte menetrendszerűen, 20-25 évenként megcsapolta vérünket mostoha sorsunk. Valamennyien átéltük 1999-ben a bombázásokat, végül is annak a hosszan tartó nyomorúságnak, gyalázatnak a leírásával lett teljes a kötet. Ha 1994-ben kiadták volna úgy, abban a formában, ahogyan akkor átadtam, az egy jóval csonkább kötet lett volna; tehát: az élet sokkal jobb író, sokkal jobb forgatókönyvíró és még jobb rendező, mint ahogyan azt mi föltételeznénk. Valójában az élet egészítette, kerekítette ki, fejezte, fejeztette be velem azt a könyvet, amit én addig hiába hittem késznek. Félkész volt. Életrajzomról szólva el kell mondanom, hogy szerencsés módon hosszú ideig a Képes Ifjúságnál dolgoztam újságírói, fotós, szerkesztői feladatkörben. Akkor, a hetvenes, nyolcvanas években többet megengedtek az ifjúsági lapoknak, mint másoknak, s egy kiváló csapat - talán nem beszélek félre, ha ezt mondom - tagjaiként véd- és dacszövetségben voltunk egymással, szabadabbnak érezhettük magunkat, tehát közelebb kerülhettünk a valósághoz, ahhoz a valóságunkhoz, melyről akkor inkább áttételesen lehetett szólni. A tabuk feszegetése mellett - ne feledkezzünk meg arról, hogy akkoriban még életünk messzi ábrándjának tűnt a szólásszabadság, a szóval elkövetett bűntettet, a verbális deliktumot kemény börtönévekkel sújtották - tehát a tiltások kitapogatása, föltérképezése, feszegetése mellett, életprogramként tűztem ki magam elé annak a vidéknek a megismerését, ahol élek. Alig van olyan település, ahol nem jártam volna szűkebb hazánkban. Könyveimben ezek a csavargásaim nyomot hagytak. Nagyon megszerettem például a Delibláti-homokpusztát, sokat fotóztam, sokat írtam róla. A kilencvenes évek elején, amikor megkaptam az első katonai behívót, és döntenem kellett, én akkor eldöntöttem, hogy nem megyek sehova. Hogy - bármennyire is furdal a kíváncsiság - a harctérre nem megyek el. Hogy itthon maradok. Nem hősiességből. Dehogy hősiességből! Felénk a tömeggyilkosok is hősök lehettek. Nemrég megtaláltam egyik közöletlen versemet, melyet nagyon fiatalon, nyilván még kiskorúként, a polgárpukkasztás alig titkolt szándékával, valamikor a hetvenes évek legelején írtam, és amely a következőképpen fejeződik be: "kotont a néphősök fejére". Tehát ami biztos: nem hősiességből maradtam itthon. Inkább, ahogyan azt 56 után mondogatták Magyarországon, kalandvágyból. Inkább a lelki alkatommal összhangban akartam élni. Mert olyan ember vagyok, aki szereti otthon érezni magát: ezért nem költöztem el sehova abban a legutóbbi nagy földindulásban, égszakadásban, szétszaladásban. Hogy ezzel másokat is ösztönöztem volna valamire? Lehetséges. Így csúsztam bele a politikába. Fontos dolognak tűnt az, hogy végre szabadon elmondhatom a véleményemet. Hogy nyílt sisakkal küzdhetek valamiért, miközben tanúja lehettem annak a csodának, melyben teljesen szétzilált közösségünk egy rövid időre igazi közösséggé vált, rándult össze. Később, a Balkáni Hentes félreállítása után, majd négy éven át, Óbecse egyik alpolgármestere voltam, nemrég váltottak le egykori szövetségeseink, így nagy-nagy megkönnyebbüléssel visszatérhettem az íróasztalomhoz.

Prózakötetei tényekre alapulnak, a bennük szereplő történetek nem az írói fantázia szüleményei, a fantázia már csak ahhoz kellett, hogy a mesélni tudást formába öntse. Ezeket az elmondott történeteket újságíró korában gyűjtötte össze?

- Szeretem, és nagyon fontosnak tartom a történeteket, pláne a mi történeteinket. Tulajdonképpen mi a történeteinkben élünk. A jelen időből is múlt lesz, mire eljut a tudatunkig. Azok élnek, akiknek történeteik vannak. Jóformán azonosak vagyunk a történeteinkkel, és azt gondolom, hogy akiknek nincsenek igazi történeteik, azok nem is élnek igazán. A mai számítógépes valóságnak, világnak az a legnagyobb átka, hogy a gép előtt ülők képesek elhinni, hogy fontos dolgok történnek velük. A személyes kapcsolatokat, a közösségi élményeket, a sorsunkat átvilágító, megrázó történeteinket, az életünket semmi sem pótolhatja. Már újságíró koromban is gyűjtöttem a ránk leginkább jellemző történeteket. Az Akarsz egy Jugoszláviát? című könyvemben roppant fontosnak tartottam elmondani a '14-es, a '41-es történeteinket, ugyanakkor a '44-es történeteinkre, a vendégmunkás-történeteinkre is nagy hangsúlyt helyeztem, mert azt gondolom, hogy a legnagyobb vérveszteséget éppen a hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének a vendégmunkás-sorsa jelentette közösségünk számára, hisz akkoriban két nemzedéket tessékeltek ki finomabb módszerekkel a szülőföldjéről; hogy a legutóbbi háborúknak, hogy az ateisták vallásháborúinak a történeteit ki ne hagyjam. Mondjuk azt a történetet, amelyben egy Szlavóniában ölésre kényszerített magyar sorkatona mesélte el, hogy először miként oltotta ki egy másik ember életét.

Legutóbbi verseskötetének sajtó-beharangozásakor, csupán a cím ismeretében arra gondoltam, hogy gyermekverseket tartalmazó kötetről van szó, erre asszociált a Kiadó a keresztút cím. Aztán kiderült, egyáltalán nem gyermekversekről van szó, hanem inkább a délvidéki magyarság sorsát tárgyaló prózakötet ikerdarabjáról.

- A címadó verset több ezer éves ritmusban írtam. A kilencvenes évek elején, amikor bujdosásra kényszerültem, sok időm volt, és abban a kegyben részesültem, hogy átadhattam magam az időmértékes verselésnek, azzal foglalkozhattam, ami oly fölemelő, oly fontos része a költészetnek. Számomra meghatározó élmény volt az, hogy a régi ritmusokba kapaszkodhattam abban a szellemi zűrzavarban, mely a háborúval azonos. A háború mindig a szellem zűrzavarát jelenti, és biztos fogódzókat a fejetlenségben, a zűrzavarban, igazi kapaszkodókat az összevisszaságban csak a valamikor nagyon bevált, nagyon működő dolgok jelenthetnek; csak azok, amik a rendet testesítik meg, azok állíthatók szembe a rendetlenséggel, köthetik össze a múltat a jelennel.

Nagy vonalakban szemlélve két dolog találkozik a költészetében: egyfelől az, hogy teljes mértékben a maga bőrének érzi a nemzete bőrét, a másik pedig a folytonos önképzés, a klasszikus versformákhoz való fordulás. Versei között egyaránt megtaláljuk az anakreóni, az alkaioszi, az aszklépiadészi, az arkhilokhoszi, a szapphói strófákat, a hexametert, a francia szonettet, az angol limericket, a magyar szabad verset. A mai, mindent megengedő posztmodern irodalomban, amelyben igencsak nagy az alkotói szabadság, ez anakronisztikus magatartásnak és költői visszavonulásnak minősülhet.

- Nem visszavonulás ez, bár ma a költészetben is nagy a zűrzavar. Jobb volna, ha válogatott műveinket írnánk meg, mert rengeteg műhelyforgács kerül forgalomba, rengeteg műhelyforgács kavarog a szélben. A vers lényege a ritmus! A mondhatóság. Megfelelő ritmus nélkül semmire sem hangolódhatunk rá igazán. Hallatlanul fontos az, hogy jó ritmusa legyen a versnek. Akik tudnak imádkozni, akik már beszélgettek a teremtőjükkel, azok pontosan tudják, hogy miről beszélek. A jó költészetnek része a gyónás. Része az imádság. Nem idejétmúlt, anakronisztikus magatartás az, ha az ember több ezer éves ritmusokat éleszt föl, ha régi ritmusokban szeretné megközelíteni a lényeget.

A régiek mindent tudtak a ritmusról, és én nagyon szeretem azokat a költőket, akik jól értenek a mesterségükhöz, mert a költészet egyrészt mesterség is. Ez a mesterség a megtanulható része a költészetnek. A jó költők mindig tudták a szakmát, még a posztmodern világban is tudják, tisztában vannak vele. Csak nálunk történhetett meg az, hogy szakmai ismeretek nélkül is vidáman költővé válhatott bárki. Hogy azok is fölizzó harciassággal fordulhattak szembe a hagyományokkal, akik nem is ismerték a hagyományokat. Persze, a mesterségbeli tudás, annak részletei nem tartoznak a nagyközönségre, a nyilvánosságra, legföljebb a szakmára. Mint ahogyan egy jó kép esetében sem az a legérdekesebb, hogy az alkotója milyen eljárással, technikával, mennyi kínnal és örömmel jutott el a megalkotásáig, hanem az, hogy a szóban forgó kép mi mindent képes előhívni, megérinteni belőlünk, abból a világból, amit belső világunknak nevezünk.