Fekete J. József
Egy képzőművészeti tanulmányról

Töprengések

A Tóthfalun született Almási Gábor (1911-1994) szobrászművész halálának tizedik évfordulójára, igaz, még 2003-as évszámmal jelent meg Ninkovné K. Olga Mária első kötetes szerző Emberközelben(1) című kismonográfiája, amelynek megírásához felhasználta a művész 1981-ben megjelent önéletrajzát(2), művészettörténészek, kritikusok, kortárs művészek írásait, följegyzéseiket, sajtójelentéseket, s nem utolsósorban a maga művészettörténeti ismereteit, a szöveget pedig zömmel az Almási Gábor által készített, a műalkotásokat megörökítő fotókkal illusztrálta. A könyvben természetesen megtaláljuk a hivatkozások jegyzékét, függelékben az alkotó tárlatainak, köztereken és középületekben elhelyezett műveinek, illetve a nagyobb közgyűjteményekben szereplő alkotásainak nyilvántartását, vázlatos életrajzát, egy, a monográfia létrehozását segítőknek szóló köszönetnyilvánítást, és végül a könyv szerzőjének háromnegyed oldalon történő bemutatását. Úgy, ahogy egy szaktanulmányban kell. S úgy, ahogy egy könyvben kell: nemcsak tárgyáról, hanem a szerzőjéről is valljon a kötet, ez így van rendjén, így kellene minden könyvnek tartalmaznia szerzőjének adatait, hiszen annak szellemi génállományát örökíti meg, és talán örökíti tovább, nem pedig lelketlen papír, ami állítólag bármit elvisel, amit ráírnak.

Itt azonban mégsem a szerzőnél, hanem írásának tárgyánál lenne méltányosabb elidőzni, hiszen Ninkov Olga azzal a zárómondattal engedte el kezéből könyvének kéziratát, hogy "Reménykedjünk, hogy e könyv is [...] szolgálni fogja kallódó értékeink megmentését, segíti önismeretünk gazdagodását.", amihez a jegyzetíró a kötet tárgyának népszerűsítésével járulhat hozzá.

Almási Gábor gyermekkorát egy rövid, élete negyedik évében véget érő pesti szakaszt kivéve Tóthfalun, Oromon, Adorjánban, Völgyesen töltötte, inaséveiben ismerkedett meg a műasztalosság fortélyaival, ekkor látott először Pesten készült bútorterveket és készített sablonmintákat a pingáló asszonyoknak, de 1935-ben már, az éppen elindult Hídban Lévay Endre olyan jeles iparművészként éltette, aki szinte a semmiből indulva teremtette meg a korábban csupán a mindenkori centrumot jelentő Pesten látható, bámulatos bútorterveket és bútorfaragásokat, mintegy bizonyítva a magyar alkotó géniusz jelenlétét a periférián, illetve még azon is túl, a kisebbségi elszigeteltségben és elhagyatottságban is. Egy évvel korábban, mint ahogy megjelent az említett cikkben méltatott munkája, a Modern bútorok tervrajzának albuma, két festményével szerepelt egy újvidéki kiállításon, jelezve, hogy az iparművészet gyakorlati pályáját elhagyva a művészet esztétikai ívelésén kíván továbbhaladni, ami azonban még majd két évtizedet váratott magára a kibontakozás lehetőségének megteremtéséig. Első kiállítási szereplése mindenesetre már feltűnést keltett, a harmadik, 1936-ban már szenzációnak számított, de még messze állt a művészi pálya kiteljesülésétől.

A háborús és az azokat követő éveket a kor szellemének megfelelően és a kollektivizmus hatása alatt élte, a háború alatt éppen csak annyit alkotott, hogy a passzivitás ki ne szárítsa alkotói vénáját, a harcok megszűntével az Agitprop szolgálatába állt, közben lendületesen tanult, hogy bejusson az akadémiára, ami sikerült is, de nem hiányzott az obligát építőtáborból sem, amelynek élménye meghatározta akkori témaválasztását és művészi kifejezésmódját is, a belgrádi akadémia fölvételijén másodikként végzett szobrász tanára, Lojze Dolinar befolyása alatt, és a kor elvárásainak eleget téve a szocialista realizmus jegyében született alkotásokat hívott elő a keze alá kerülő anyagból. Almási Gábor önéletírása szerint ekkor kötelezte el magát a realizmus mellett, robusztus, dinamikus alkotásokat álmodott, Meštrović mester lendületének mintájára, igaz, később az elvont formavilág meghódítására is kísérletet tett.

A szerző a Zentán szerzett fafaragó tudás, a később Szabadkán tökéletesített rajztudás és a belgrádi akadémiai ismeretek fölött Almási dinamizmusában fedezi fel az igazi tehetséget, és az 1951-es Savoyai Jenő, illetve az 1952-ben készült Paganini mellszoborban értékeli az alkotói intenciót, ami már korábban Muszorgszkij és Petőfi szoborarcképe megformálásában megmutatkozott.

Első, igazi, önálló tárlatára csak 1962-ben került sor, ötvenegy esztendős volt ekkor, és húsz év alkotói tapasztalata állt mögötte. S vajdasági szobrászt avatott a közönség. Almási témája alapvetően az ember, anyaga az emberközeli, meleg, a vajdasági tájra jellemző matéria, a fa és az agyag, amelyek megmunkálása kizárólag kézi erővel történik, a gépi beavatkozásnak nem volt híve az alkotó. Sokat dolgozott gipszben is, ami Tolnai Ottó szerint nem egyéb, mint a "provincia márványa".

Ninkovné Kovačev Olga Mária le is szögezi monográfiájában, hogy: "A vajdasági szobrászat kezdete tehát hivatalosan is Almási Gábor nevéhez fűződik, aki ennek a fogalomnak az egyik megteremtője és alappillére." Tehát értékes, de anyagában könnyen veszendő, és a köztudatból is gyorsan kihulló életműre hívja fel a figyelmet Ninkov Olga kismonográfiája, amellyel párhuzamba szervezte Almási Gábor életrajzát életművének szakaszaival és darabjaival. A szobrok születése kapcsán szólva nem maradt adós a kor társadalmi körképével, a képzőművészetben dívó irányzatok, divatok és tájékozódási pontok egybefogásával, valamint az egyes alkotások esztétikai minősítésével. Nyelvében, közlékenységében, az ismeretek arányos felépítésében "olvasóbarát" könyv ez a kismonográfia, ami jószerével összegezi a szabadkai Városi Múzeum munkatársaként dolgozó Ninkov Olga tárlatszervezői és az Üzenetben, Hídban, Magyar Lettre Internationalban és más lapokban kifejtett művészettörténészi munkájában megmutatkozó ismereteket, tapasztalatokat, illetve a tudás átadásának közvetlen hangvételét.

Az értékőrzés hatalmas vállalás, abbahagyhatatlan, egyéni szempontból nem mindig kamatozó feladat. Almási Gábor kismonográfiájának szerzője belépett az őrzők sorába.

(1) Emberközelben. Almási Gábor élete és művészete. Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 2003.
(2) Almási Gábor: Szobortalan égaljról jöttem. Önéletrajz. Életjel Miniatűrök 36. Szabadka, 19811