Fekete J. József
A Bibliáról és a nyelvről

Izgalmas elmefuttatást olvasok a győri Műhely 2003/6-os számában Tábor Béla tollából a biblicizmusnak a nyelvfilozófia és a nyelvmatézis oldaláról való megközelítéséről: "Mert szóból vagy és szóba térsz vissza!" - írja a szerző, s kinek a fantáziáját ne bizsergetné meg, hogy betekintést nyerhet az Ige, illetve a Név által teremtettség jelentésvilágába?

A szöveg sajnos nem kerek tanulmány, több helyen csupán utalásként közöl megállapításokat, majdhogynem kommentálatlanul, mint ahogy az Csokits János néhány, majdan megírandó esszéjének publikált vázlatában is tapasztalható, csupán a gondolat kifejtéséhez szükséges kapaszkodókat adja meg, bízván az olvasóban, hogy az általa elképzelt kifejtési ív mentén haladva maga is képes fölépíteni a vizsgálódási kísérletének boltozatát. Műfaj kérdése ez - Csokits Jánosnál -, mint például a múlt század hetvenes éveinek végén, amikor az azóta Magyarországon otthonra lelt Kalapáti Ferenc az időközben magas népszerűségi régiókba emelt Esterházy Péter első regényéről kritika helyett tartalomjegyzéket írt, ami végül soha nem jelent meg abban az újvidéki folyóiratban, amelynek szerkesztőségében egyedül e sorok írója állt ki a tartalomjegyzék-írás mellett, leszögezvén, hogy az is egy műfaj, és az alkotó ember számára az olvasott mű választja meg azt a műfajt, amelyben nyilatkozni képes róla, nem pedig fordítva: ha a kritikus prekoncepcióján át szűri a mondandóját, aligha lesz közvetlen és őszinte a megszólalása. Tábor Béla most idézett írását a szerző 1983 és 1992 közötti kéziratos hagyatékának anyagából válogatta, állította össze és rendezte sajtó alá Surányi László és Tábor Ádám.

Kiváló szerkesztői érzékkel egy olyan, Tábor Bélától vett idézetet tettek meg a szöveg mottójául, ami teljesen beláthatóvá teszi azt a nyelvi-gondolati teret, amit A biblicizmus két hangsúlya című írás körülhatárol és leír:

 

"A bűnbeesés mítoszának kulcsa abban a bibliai mondatban van, amely elmondja, hogy az Éden kertjében, az öröm kertjében, a gyönyörűség kertjében Isten két fát helyezett el: az élet fáját, és a jó és a rossz tudásának a fáját.

Itt van a biblicizmus két hangsúlya: a szophia-centrikus és a logocentrikus. A nyelvcentrikus és a gondolatcentrikus.

Az élet fája, ÉC HAHAJIM: a nyelv, amelynek forrása a Név. Vagy: a név kiejthetősége. A jó és rossz tudásának fája: a logosz. Az első a valóság fája, a második a lehetőség fája. (Az első a létezés fája, a második az értelmezésé.)

A bűn mint önmagunk felvilágosításának elmulasztása - az így felfogott bűn - a logoszban gyökeredzik: Pontosabban abban, hogy a mítosz szerint az ember elmulasztott enni az élet fájáról, de evett a jó és rossz tudásának fájáról, vagyis elfelejtette a nyelvet a logosz javára."

 

Pedig - tegyük hozzá a már idézett axiómát: "szóból vagy és szóba térsz vissza!"

Tábor Béla gondolatmenete során ezt követően azt bizonyítja, hogy a Név a nyelv forrása, és itt a Név alatt a négybetűs istennévre gondol, ami "kimondhatatlan és kimondásra vár", vagyis nyelvi feladatként nyilvánul meg, hiszen Derrida szerint is minden kimondható a kimondhatatlan és a kimondandó feszültségéből születik, így a Név is kiejthetetlen és kiejtendő, és ezt a feszültséget - bibliai értelemben - az idők vége, más szóval a megváltás pillanata oldja fel, ekkor válik kiejthetővé a négybetűs istennév. "A Név kimondhatóvá válása azt jelenti, hogy a nyelv egyetlen olyan szóban összpontosul, amely csak az egyetlen valóságot, csak az egyetlen igazat, csak az egyetlen jót fejezi ki. Tehát olyan nyelvet jelent, amely visszaviszi a szellemet a Paradicsomba, feloldja a hasadást, a kettősséget, a bűnt.

Ezzel szemben a logosz, a jó és a rossz tudásának a fája az eredendő eggyel szemben azt állítja, hogy "kettő létezik", a "jó" mellett ott van annak negatív tükörképe is, a "rossz". Egyenesen következik tehát, hogy a "jó és rossz tudása fájának" gyümölcse a "kettő létezik" elfogadása, amely elfeledteti a "kettő nem létezik" eredendő igazságát, vagyis az "élet fájának" gyümölcsét. "A bűn az a hasadás, ami az individuáció őstörténete - írja erről Tábor Béla, majd így folytatja: Ezt egybekapcsolva azzal a meghatározással, hogy a bűn önmagunk felvilágosításának elmulasztása, vele egyenértékű fogalmazásként azt kapjuk, hogy a bűn a 'kettő! létezővé emelése, tehát az az álmegismerés [...] hogy 'kettő'létezik." Mindebből egyenesen következik, hogy "az őshasadás az a szakadék, amelyet a teremtő a teremtéssel teremt."

Ahhoz tehát, hogy a logosz igazság legyen, vissza kell oldódnia a szophiába, vagyis "a nyelv a létezés kötöttsége. Ezért 'az élet fája'. A híd, amely az értelmezésből a létezéshez vezet, egyben az a híd, amely a gondolatból (a logoszból) a nyelvhez vezet" - olvashatjuk egyebek között Tábor Béla elgondolkodtató tanulmányában.