Fekete J. József
Lezárult trilógia

Bordás Győző: Katonaszökevény. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2004

Megjelent Bordás Győző regénytrilógiájának harmadik kötete is, kilenc évvel a második rész - és két közbeeső irodalmi publicisztikakötet - megjelenése után. A regénybeli Ú. városában, amely nemzetiségi összetételét tekintve maga volt Közép-Európa, csak kicsiben, a korábbi két regény a Pichler (Pechán) József festőművész családjára és a köréjük szerveződő mikroközösség sorsának alakulására kivetítve mutatta be a világ változását, a nemzeteket felemelő vagy megalázó világpolitika lecsapódását. Az első rész, az 1992-ben megjelent Fűzfasíp 1914 derekán lezárta a történetmondást, a második, az 1995-ben kiadott Csukódó zsilipek az első világháborút átugorva 1918-tól 1923 őszéig folytatta az események elmondását. A harmadik könyvben elbeszélt történet fő sodra is körülbelül ettől az időszaktól indul, az eseményeket elbeszélő nyolcvanhat esztendős, nemes ősökre visszatekintő, magyarpadéi származású magyar bácsi inaséveivel és legényéletével is megismerkedünk, a történet fő vonala azonban 1938 őszén indul, miután behívták a szerb hadseregbe. Maga az Ú.-beli történet pedig 1941. április harmadikától folytatódik, ami így, első pillantásra némi ellentmondást sugall.

Ellentmondásról szó sincs, hanem inkább arról, hogy Bordás Győző a harmadik kötetben a második világháborút megelőző esztendőket, majd a háború kezdetét már nemcsak az Ú.-beli (verbászi) cukorgyár és az iparosodó, kulturálisan fölemelkedő kisváros köré szerveződő családok életén keresztül mutatja be, hanem hősével bejáratja Szerbiát, Albániát, Olaszországot, Ausztriát, Svájcot, Magyarországot, hogy végül a bánsági Padéról a bácskai Ú.-ba vezesse, és miként a hajdani nevelési regények hőseit, újabbnál újabb tapasztalatokkal szembesítse világjáró vándorútján, duzzasztva, gerjesztve a világgal szembeni elégedetlenségét és növelvén benne a tökéletlen világban való megkapaszkodás és a módjában állók javításának igyekezetét. A vándorúthoz megfelelő vándort kellett találnia az írónak, így került a mesébe az idős, padéi származású, innovációs hajlammal és a különböző szakmák iránti vonzalommal megáldott egykori hentesfiú, aki a szerb hadseregből az embertelen bánásmód és a magyarok állandó veszélyeztetettségérzete miatt két társával dezertált, a debari laktanyából Albániába szökött. Az "ígéret földjén" azonban nem Géraldine Zogu, Apponyi Géraldine grófnő, albán anyakirálynő magyarmentő repülőgépe, hanem véget nem érő bebörtönzés és a vele járó tortúra várta a bánáti és a bácskai fiúkat, az olaszok ugyanis akkorra már megszállták az országot, a királyi család pedig emigrált. A dezertőrök fordulatos kalandok útján járták be az említett országokat, többször emberséges körülmények között is élhettek, azonban harmincnál több börtönben szereztek különféle tapasztalatokat, mire a mesélőnek sikerült a második "ígéret földjére", Magyarországra jutnia, ahol ugyanolyan, csak mélyebb nyomot hagyó csalódás érte, az elutasítást és a bürokratikus gáncsoskodást ott ugyanis a sajátjaitól kellett elszenvednie. Az elbeszélt kalandok sora azzal ér véget, hogy a soros politikai fordulat nyomán Bordás hőse hazakerülhetett a magyarországi menekülttáborból, előbb Szabadkára, majd a német fennhatóság alatt álló Padéra, ahonnan megélhetést keresve került Ú.-ba, az előző regényekből ismert Pichler-féle fotóstúdióba, ahol kamatoztathatta fényképészi vénáját. Ennyi lenne csupán a történet kapcsolata az előző részek világával, ha a Katonaszökevénynek nem lenne egy Utóhang című fejezete, amelyben az író fölvonultatja a korábbi részekből ismert szereplők egy csoportját, és tulajdonképpen kiteszi a pontot az előző két regényben elmesélt történet végére. Miként a második kötet, a harmadik sem jelzi, hogy a trilógiában egybefüggő történetet mondanak el, ami a Katonaszökevény esetében egyáltalán nem zavaró, hiszen a személyes élettörténetet egy bácskai kisváros sorstörténetébe komponáló regény magában is megállja a helyét. Amíg a trilógia első része egymástól stilárisan is elkülöníthető novellák füzére, a második egységes elbeszélői szólamot vezet végig, addig a harmadik a teljesen leegyszerűsített, az élőbeszédet írói mondatokká stilizáló közlésmódot követi, nyomatékosítva, hogy a regényhős maga mondta tollba, vagyis inkább magnóra élettörténetét. A szöveg kétharmada így lendületes monológ, amit egy-két kiszólás tör meg csupán annyira, hogy az olvasó érezhesse, a mese és közötte van még egy közbeiktatott személy, az, aki az elbeszélést lejegyezte és közlését megszerkesztette, az elhangzott élettörténet elemeit összeszálazta. Úgy tűnik, ilyen kalandos, izgalmas, gazdagon csorduló mesét nem lehet kitalálni, ezeknek a dolgoknak a valóságban is meg kellett történniük. Bordás Győző ezt el is hiteti velünk. Közben azért érezzük, a történet nemcsak Heinrich - Masa bácsi meséje, hanem az íróé is: a Pechánokról mindent tud, hiszen monográfiát is írt róluk, a cukorgyári kertész mintha csak családtag lett volna, Ú. egy szívet melengető emlékű, valós város, de eszünkbe jut az is, hogy Bordás nem egy bánáti jellegű helytörténeti munkát szerkesztett, még ha erre csak egy faliszőnyegre, vagy egy fénykép szignójára való hivatkozás utal is a regényben. A kötet legmegrázóbb eseménye, amitől a mesélő és az elbeszélő egyaránt képtelen elszakadni, a kilencven honvéd fejszékkel való agyonverése pedig minden bizonnyal úgyszintén az író saját, megrázó, de olvasmányélményből származó ismerete, erre az eseményre ugyanis a közelmúltban derült csak fény, akárcsak az 1944/45-ös magyarellenes szerb megtorlások számos egyéb részletére.

Nem is érdekes, hogy létezett-e Heinrich - Masa bácsi, egyedül az a fontos, hogy a története a regényben él, és mindvégig hitelesként olvasható. Bordás Győző elbeszélése gördülékeny, fordulatos, nagyon könnyen olvasható, és nagyon nehezen tehető le. S maga a könyv se akármilyen, olyan, amilyennek lennie kell. Az olvasócsalogató ajánlás - Németh István tollából - mellett a borító fülén ott a szerző fotója és eddigi műveinek fölsorolása, ami sajnos számos más vajdasági kiadványból hiányzik.