Fekete J. József
Az írás ősiségéről

Töprengések

Olyasmibe ütöm ismét az orrom, amihez - legegyszerűbben szólva - nem értek. Az írás ősisége foglalkoztat, persze ismét egy olvasmányélmény kapcsán bizsergette meg a fantáziám. Az olyan kérdések mellé, hogy mit csinálhatott az ember, amikor éppen rájött, hogy a tehén tejet ad, ami ráadásul iható is, vagy hogy miként fedezte fel, hogy a csípős paprika végső soron mégis felhasználható az étel elkészítése során, odatolakszik az is, hogy miként próbálta az írás tudományának hiányában lejegyezni, rögzíteni mindazt, amit megörökítésre szánt. Ez az utóbbi kérdés a paleográfia kutatási területét képezi, s ismételten megvallom, járatlan vagyok e tudományban, csak azt bogarászhatom egybe, amit a tárgyról olvastam. Akkor meg minek? - kérdezhetné a nemes lelkű olvasó, ha már idáig eljutott a szövegben. A tanulságért. Válaszolnám, ha kérdeznének.

Kiszely Istvánnak a magyar írásról szóló cikkét* korábban már ismertettem egy ilyen elmefuttatásom során, de valamit vissza kell idéznem belőle, hogy a mostani, ugyan nem a magyar írásra vonatkozó olvasmányélményem párhuzamba állhasson a korábbiakkal. "Ősi írásunkban minden hangunkra önálló jel volt, melyet csakis ősi írásjeleinkkel lehetett lejegyezni. Írásunk olyan mássalhangzós írás volt, amelyben jelölték a magas és mély magánhangzós vonzatokat; tehát fonetikus jeleket tartalmazott, melyek közül némelyik egyúttal fogalom- és képjel is volt. Csaknem ezer évig kellett nyelvünknek 'kínlódnia' a latin betűkkel, míg - ellentétben az indoeurópai nyelvek latin betűs helyesírásával - ősi írásunk logikája alapján fonetikus - nyelvünk szellemének nem megfelelő - helyesírásunk kialakulhatott." Ugyanakkor a belső-ázsiai eredetű, nemcsak a fejedelmek, hanem a köznép által is használatos írásunkból - természetesen a rovásírásra gondol Kiszely - tizenhárom betű csaknem háromezer év alatt szinte semmit se változott. Aztán meg még kevésbé, mert nem volt, aki használja.

A magyar, vagy más szóval székely rovásírásnak nevezett jelölési mód első emlékeit Kiszely professzor Krisztus előtt ezer esztendőre teszi, ebből azonban nem derülhet ki, hogy mikor is alakult ki e jelölési mód. Nyelv-, pontosabban írásos emlékekre támaszkodik a kínai íráskutatás is, az origóra ugyan úgyszintén választ nem találva, de bár arról bizonyságot adva, hogy mikortól eredeztethetők az eddig fellelt legősibb írásos emlékek. Kínában találtak a közelmúltban különböző jóslócsontokat és teknőcpáncél-darabokat, amelyeken kínai írásjelek láthatóak. Ilyen leletre akadtak már száz évvel ezelőtt is, amit beazonosítottak, hogy a Krisztus előtti XVI-XI. századból, vagyis a Sang-dinasztia korából származó írásos emlékek. A most talált, csontba vésett írásjelekről is azt feltételezték legelőbb, hogy ebből a korból származnak, de miután elvégezték a szénizotópos kormeghatározást, kiderült, hogy az írásjeleket hordozó anyag 8600 éves, vagyis joggal feltételezhető, hogy a rajtuk található írás kétezer évvel idősebb, mint az eddig legrégebbinek tartott ékírásos jelek, amelyeket az egykori Mezopotámia területén találtak.

A neolitikus sírépítményből előkerült tizenegy darab feliratos teknőspáncél-töredéken huszonöt jelrész látható, amelyek közül csak négyet sikerült azonosítani. Az egyik a "szem"-et jelöli, a másik az "ablak"-ot, a harmadik és a negyedik pedig számjegy, a 20-at és a 11-et jelölik. Ennek az azonosításnak ugyan picit inog az alapja, mert a Sang-dinasztia alatt használatos jelekkel való hasonlóságot vették az íráskutatók alapul, tehát egy ötezer évvel később használatos nyelvre igyekeztek lefordítani a véseteket, noha igencsak kevés a valószínűsége, hogy az akkori jelek már ugyanannak a jelölői lettek volna, mint öt évezreddel korábban. Az előző lelet, amire 1899-ben bukkantak rá, százezernél több kagylóhéjat, csontdarabot és teknőspáncélt számlált, és hihetetlenül nagyszámú írásjelet tartalmazott: a kemény alapba karcolt különböző grafémák száma elérte a négy és fél ezret, amiből száz év múltával is csupán ezerhétszázat sikerült azonosítani.

Képzeljük el a nyolc és fél ezer évvel élt írástudót. Ahhoz, hogy lejegyezze a számára, vagy valaki más számára fontosnak tartottakat, legalább négy és fél ezer írásjelet kellett ismernie. A jugoszláv önigazgatású szocializmus alatt dívó szakirányú oktatás idején olyan munkakörben dolgoztam, ahol nap mint nap találkoztam a frissen diplomázott középiskolások írásbeli megnyilvánulásaival: sokuk számára már akkor sok volt a magyar nyelv latin betűs, 40 hangot jelölő és még négy, betűkészletünkben használatos írásjelet megjelenítő ábécéje, arról nem is beszélve, hogy egyes írásjeleket nem évezredek után, hanem a leírásukat követő percekben kellett - nem kis erőfeszítés mellett - azonosítanom.

Talán nem is mindenki írástudó, aki jártas az írás tudományában? Az a kínai előtt azonban le a kalappal, aki nem kis erőkifejtéssel csontba karcolta mondandóját úgy, hogy annak egy harmadát még évezredekkel később meg is értették. S ehhez csupán négy és fél ezer írásjelet használt.

* Kiszely István: A magyar írásról. Köbe vésett, fába rótt történelem. Magyar Demokrata. 2002. január 10.