Gobby Fehér Gyula
Gonosz nem érinthet

Sok okos ember törte azon a fejét, mi is az álom.

Még több azon, hogy mi az élet.

A számunkra megadatott időben hol az egyikkel törődünk jobban, hol a másikkal.

Én sohasem foglalkoztam álomfejtéssel, nem is érdekelt, ki mit álmodott, s ha barátnőim izgalmas álmaikat mesélték, máson törtem a fejem, csupán udvariasságból hallgattam meg őket, mégis kegyetlenség lett volna, ha valamelyikükre rászólok, és lehurrogom az együtt töltött éjszaka után. Freudról a középiskolában hallottam Nagyvinszky tanár úrtól, ennek köszönhetem, hogy később megértettem a Freud-viccek csattanóját. A moziban általában fészkelődöm, ha olyan filmet adnak, amelyben a főhős úgy mászkál álmai és valósága között, mint más a konyha meg a nappali közt.

Rosszul érintett, mikor egy reggel arra ébredtem, hogy csuromvíz vagyok, mert éppen azt álmodtam, hogy rám esett a dózer tolólemeze, levágta a bal karomat, s tolja, tolja, görgeti maga előtt a tőből vérző kezet a Tisza-part sárga göröngyein. Olyan sajnálnivaló, szerencsétlen és magatehetetlen volt a vérző végtag, ahogy gurult a víz felé. Éppen a megszokott kékkockás ingem ujja maradt rajta, minden fordulatnál leszakadt egy-egy rongydarab belőle. Úgy hagyta maga mögött ezeket az apró és véres zászlócskákat, ahogy a jelzőkarókat verjük egymás után az övárok tervezett nyomvonalába. Fölültem az ágyon, letéptem magamról a pólót, amiben aludtam, s zavartan dörzsölgettem a bal karomat, amely teljesen elzsibbadt, gyámoltalanul lógott az oldalamon.

Biztosan azért álmodtam rosszat, mert megfeküdtem a kezem, talán nyomta valamelyik idegszálat a súlyom. Elég kellemetlen a dolog, mert még legalább három hónapig tart a terepi munka, s körülöttem minden áldott nap zúg, mozog, dolgozik a földgyaluk, az árokásók, a maró- és kotrógépek sokasága. Nehéz a vázlatokat előkészíteni, a tervrajzokat frissíteni, a teljesítményt a mappába rajzolni, a technikusokat kordában tartani, utasításokat kiadni, ha közben folyton arra kell figyelni az embernek, merről közelíti meg egy megálmodott, settenkedő földgép.

A baj az, hogy nem voltam képes elfeledni az álmot. Ha a töltésen elrobogott mellettem valamelyik bulldózer, vagy ha erősebben fölzúgatta a motort valamelyik gépkezelő, a szívem a torkomban vert. Rögtön magam előtt láttam a kockás ingdarabban hempergő kezemet, s elegem lett. Később azt képzeltem, hogy nem a karom, hanem a lábam veszik oda. Végeredményben a fejemet is levághatja a vágóéllel ellátott tolólemez. Ott voltam, amikor a becsei part építése közben a lánctalpas alá került egy kubikos. Talán a feledésbe taszított emlékkép tért álom közben vissza.

Nézem a töltés oldalában sürgő-forgó embereket. Azelőtt büszke voltam rá, hogy egy egész csapat várja a parancsomat. Most meg a szemem sarkából azt figyelem, merre járnak a sárga színű többtonnás szörnyetegek.

Este alig tudtam elaludni. Hiába készültem föl rá, ismét rám támadt álmomban a dózer. Már tudtam, mi következik, szerettem volna védekezni. De a lábam nem engedelmeskedett, a karom nem mozdult, magatehetetlen voltam. Ilyesmit sokszor álmodnak az emberek. Szaladni szeretnél, de nem tudsz. Mászni szeretnél, de lecsúszol. Úszni szeretnél, de lesüllyedsz. Annak ellenére, hogy mikor magamra csuktam a kibérelt szoba ajtaját, lelkileg fölkészültem, tudtam, hogy esetleg visszatér a szörnyű álom, a háziasszonyom kopogása ébresztett föl.

Valami baj van? Kérdezte.

Nincs baj, Ilonka. Feleltem az alvástól rekedten. Mindjárt fölkelek.

Minden ugyanúgy történt, mint először. Láttam, ahogy a kezem gurul a sárgaföld frissen fejtett darabjain. Láttam az elszakadt erekből spriccelő friss vért. Láttam a kék ingfoszlányok sárba ragadó darabjait.

Kora hajnal volt, de kimentem a munkaterületre, előszedtem a rajzokat, átnéztem őket, kijelöltem a napi munka határait, ellenőriztem az eddigi teljesítményt. A gépek sorba állítva pihentek a töltés mentén. Rákényszerítettem magam, hogy melléjük álljak, végigsimítottam a tolólemez fényes felületét, felültem az egyik nyergébe, hogy föntről nézzem egy kicsit a világot. S akkor azt képzeltem, hogy elestem a lánctalpas gyalu előtt. Sikoltok, de az óriási gép motorja annyira dübörög, hogy a hangom nem is hallatszik. Föl akarok ugrani, de a gép sokkal gyorsabb, mint én, alig moccan a lábam, már fölöttem tornyosul a homorú szerelvény.

Csuromvizes lettem.

Kiültem a folyópartra, néztem a hullámokat. Rigó fütyült a fák között, trillája máskor mosolyt váltott ki belőlem. A túlsó parton szekér zörgött, valamelyik paraszt késve indult a földre, zavarta a lovakat.

Röhejes lett volna, ha magamnak bizonygatom, hogy nem kell hinni az álmokban.

Sokan élnek álomfejtésből a világon, még többen abból, hogy megroppant embereknek ígérnek gyógyulást. Sohasem tartoztam a lelkizők közé. Sohasem féltem kísértetektől. Nem kellett nekem a bor vigasza sem. Mi van velem?

Föl akartam készülni a napra, mert a munkásaim szeme mindent megfigyelt, ami velem történt. Rajtam ne látsszék idegesség. Ne látsszék zavar. Semmi kapkodás.

Kényszerítettem a szemem, hogy kövessen egy vízipókot, ahogy hosszú lábaival elegánsan korcsolyázik a sárgás hullámokon.

Szép és napos reggel volt, sokat lehet végezni ilyen csendes napokon.

És akkor fölzúgott a hátam mögött a földgyalu hatalmas motorja.