Gobby Fehér Gyula
Leszek mint kőfal

Pengettem a gitáromat, mikor kinyílt az ajtó.

A szállodának nevezett romhalmaz szobának nevezett fülkéjének ajtaját be sem lehetett rendesen csukni. Minden áldott nap ötvenszer kinyílt a huzattól, de azért leraktam a gitárt, hogy ne üljek nyitott ajtó mellett, mint egy közszemlére kiállított majom. Amúgy is bennünket bámult az egész város egész álló nap, mióta ideértünk, hogy a helyszínen állapítsuk meg, valóban szellemek szállták-e meg a szőlősori temetőt vagy sem. Nem tudom, ki találta ki a szellemeket, de annyit elért, hogy a város nevét hetekig emlegette minden újság meg minden rádióállomás meg minden tévéállomás. A szellemek jövedelmet hoztak volna, ha a városban lett volna hely elhelyezni a turistákat, főleg a hívőket, akik csőstül tódultak ide. Ártalmatlan emberek voltak, becsületesen fizettek minden szolgáltatásért, különleges kívánságokkal nem hozakodtak elő, főleg imádkozni akartak, szerettek volna olyan helyzetbe kerülni, amelyben hitüket, vallásosságukat, életmódjukat valaki megerősíti, helyben hagyja, pecsétet üt rá. Mi meg tettünk-vettünk, méricskéltünk, szörnyen hivatalos arcot vágtunk, éjjel közülünk kettő mindig a temetőben aludt, hogy a helyszínen legyen, ha mégis megjelenne a szellemnek nevezett akármi. Aztán eltelt egy teljes hét, a kíváncsiskodók az arcunkba vágták kérdéseiket, csorgott a bőrünkről a plazmák, kísértetek, hazajáró lelkek, árnyképek és rémképek, fantomok és agyrémek ránk fröcskölt esője, de minden alkalommal elmagyaráztuk, ilyesmi nincs a városban, a tudomány eszközeivel törtük le a képzelet virágait. Elfogyott a napidíj, készültünk haza. S ahogy várható volt, velünk együtt készülődtek az újságírók is, kifulladt a szenzáció, pakoltak a filmesek. Ha gyorsan nem találnak ki valami újat, a várost elárasztja a megszokott tespedés, az unalom veszi át a hatalmat.

Mikor az ajtóhoz értem, elém libbent Piroska.

Ő nyitotta ki az ajtóm. Ott állt a kopott futószőnyegen egy háromnegyedes zöld moher kabátban, s mikor kinéztem, szétnyitotta a szárnyait. Meztelen volt a nagykabát alatt. Kerekded teste messzire fehérlett, és két barna mellbimbója meg fekete szőrzete ötlött először csodálkozó szemembe. Zavartan pislogott, talán elpirult, de ezt nem vizsgáltam, mert elkaptam a karját, és berántottam a szobába, nehogy valaki meglásson bennünket.

Piroska. Mondtam.

Váratlanul puha volt a teste a zöld moherba csomagolva. Bőre alatt erősen kékek voltak az erek. Mellbimbója nagyobb volt, mint a kabátra erősített zöld műanyag gomb. Kissé ellöktem magamtól, akkor meg a szemérme került a látókörömbe. Fekete szőrzete olyan volt, mint egy tréfás gyapjúgombolyag, amelyet kismacskák téptek szét játék közben.

Piroska. Mondtam.

Összezártam a kabátját, veszett gyorsasággal kezdtem begombolni a zöld gombokat. Figyelte arcomat, de nem sok biztatót láthatott rajta, mert elkámpicsorodott.

Piroska. Mondtam szigorú hangon, nehogy elsírja magát.

Mégis zokogni kezdett.

Mind elmentek. Mondta sírva.

Igaza volt. Elmegyünk.

Egy hétig kísért bennünket. Ő lett a szellemjárásnak nevezett esemény fő személyisége. Házának ablaka éppen a temetőkertre nézett, tanítónői képesítéséhez mérten kitűnően fogalmazott, a szellemekről szellemesen csevegett. A körzeti rádió riportere általa töltötte ki fele műsoridejét, de többször szerepelt a tévékamerák előtt is. Magam is hallottam, amikor egy fiú úgy beszélt róla az önkiszolgálóban, mint Kísértet Kisasszonyról. Most ennek vége. Végezheti tovább a dolgát a Kereskedelmi Vállalat titkárnőjeként. Lesheti, felkéri-e majd valamelyik legény, ha szombaton bálba megy a Korzóhoz címzett vendéglőbe.

Itt hagytok. Bömbölte.

Itt hagyunk. Mondtam.

Átölelt, és nedves arcát felfelé nyújtotta. Megcsókoltam, ajkának puhasága, sós könnyei megbódítottak, de volt annyi erőm, hogy a zöld mohert nem engedtem szétnyílni.

A tied leszek. Suttogta.

Nem lehet. Mondtam.

Meglepett, milyen rekedt kappanhangon beszélek. De a zöld mohert összeszorítottam rajta.

Vár a menyasszonyom. Mondtam.

Kegyes hazugságnak szántam. Nem volt menyasszonyom, de Piroskából sem szándékoztam asszonyt csinálni. Épp elég bajom lesz, mire megmagyarázom Püskei tanár úrnak, miért tartózkodtunk egész héten a temetőben, ha mindjárt láttuk, hogy valaki lóvá tette a környéket.

Hüppögött Piroska, én meg öntöttem neki egy csésze kávét a reggeli maradékból. Mire megfordultam a csészével, a moherkabát kissé félrecsúszott, dús combjai ismét fehérlettek.

Senki sem törődik velem. Pityeregte vékonyka hangon.

Föltalálod magad. Mondtam.

Ebben egy cseppet sem kételkedtem. Szemrevaló hölgy volt, találékony és csacska. Nem marad pártában ebben a tespedt városban sem.

Ezen a héten sokan megismertek. Mondtam. Gyakran látták az arcod, hallották a magyarázataidat. Előbb-utóbb megérkezik álmaid lovagja.

Csöppet sem találta viccesnek szavaimat. Lecsapta a dohányzóasztalkára a csészét, széttárt lábakkal ugrott fel, de nem azért, hogy előttem még egyszer megvillanjon a fekete gombolyag.

Elmentek. Sziszegte mérgesen, szinte gonosz dühvel. Nekem meg itt marad ez a város. A kísérteteivel. Unalmas szellemeivel. Buta árnyképeivel. Bebizonyítottátok, hogy nincsenek hazajáró lelkek, pedig ebben a városban vannak. Érdektelen, utálatos, egyhangú és kedélytelen lelkek vannak. És nekem itt kell maradnom köztük. Inkább öngyilkos leszek.

Kivágtatott az ajtón, csak úgy röpült a zöld moher.

Egy pillanatig utána akartam lépni.

Nem hittem el, hogy képes lesz önmaga ellen fordulni.

A folyosó minden szobáját mi és a tévések foglaltuk le.

Megnyílhat előtte más ajtó is.