Gobby Fehér Gyula
Szorongunk vagy szorongatnak bennünket

Sokan keresték a választ arra a kérdésre, miért szoronganak folyton Közép-Európa kis népei, miért lebeg előttük állandóan a nemzethalál képe. Ha magyar tudósokról van szó, akkor legtöbben Bibó István tanulmányát szeretik idézni, aki A kelet-európai kisnépek nyomorúsága címmel írta meg erről a véleményét. Bibó hihetetlen egyszerűséggel foglalja össze évtizedekig folytatott tanulmányainak végkövetkeztetéseit, amelyekben megállapítja a kontinens e régiója lemaradásának okait, és pontosan meghatározza azt a hisztérikus lelkiállapotot, amelyben egyik nemzetnél sincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között, végül azt a sokszor idézett és soha meg nem fogadott tanácsot adja, hogy nem kell félni, sem egymástól sem önmagunktól, egyszerűen nem kell félni, mert sem demokráciát, sem egészséges közállapotokat nem lehet teremteni az állandó szorongásban. A sok tudós vélemény, a sok tanulmány ellenére e szorongás, a nemzet mindenek fölé állítása és hisztérikus védelmezése ma is folytatódik e térségben.

S mit szóljunk mi, kisebbségben élők, ha egész nemzetek, államok, országok félnek? Nem természetes-e akkor, hogy mi is félünk, szorongunk? Sokszor azt sem tudjuk egész pontosan megállapítani, hogy mi szorongunk, vagy csakugyan éppen szorongatnak minket. Lehet-e úgy élni, hogy az ember ne érezze folyton, bármikor megszűnhet létezni, hisz az elmúlt évek tapasztalata bizonyítja, fogy a közösség, amelynek tagja, fogy körülötte a levegő, egyre kevesebben beszélik nyelvét, egyre jobban függ az állam jóakaratától, egyre gyöngébb politikai ereje. Nem természetes-e, hogy ilyen körülmények között megnő a jelentősége azoknak a foglalkozásoknak, amelyek a nemzeti közösség megkülönböztető sajátosságaival foglalkoznak, vagyis az íróknak, nyelvészeknek, történészeknek, újságíróknak meg a papoknak, tanítóknak, etnográfusoknak. Fokozódik a figyelem irántuk, a szokásosnál jobban odafigyelnek megnyilatkozásaikra, véleményükre. Csakhogy ez azzal jár, hogy egyesek közülük nemzeti konjunktúralovagok lesznek, szinte és főleg abból élnek, hogy folyamatosan "védelmezik" nemzetüket. Ez a jelenség meg azzal jár, hogy a kultúrát ugyan sokat emlegetik, de ettől még nem annyira fejlődik és virágzik, amennyire várják, hanem inkább elpolitizálódik. Nagyon sok értelmiségiből lesz helyi politikus, hiszen a hirdetett nézeteket, elveket és célokat sokkal könnyebben látja elérni közvetlen beavatkozással, mint saját munkájának következetes és fáradságos folytatásával, minőségi szintjének emelésével. Politikával foglalkozni azonban sajátos mesterség. Az értelmiségből és gyakran művészből lett politikusok minden sérelmüket szinte önkéntelenül az egész közösséget ért sérelemként kezelik, nyugtalanságuk szüntelenül fokozódik, egyre magasabb hangon teszik szóvá követeléseiket, egyre türelmetlenebbül politizálnak, végeredményben fokozzák a félelmekkel terhes közösség rettegését. A leírt állapot kísérőjelensége, hogy a félelemben élők azonmód keresni kezdik saját soraikban az árulókat, hiszen sokkal könnyebb megmagyarázni a veszteségeket, ha azokat bizonyos árulók okozzák. Ennyi folyamat összejátszása már elég lenne hozzá, hogy egyre kevesebben figyeljenek az igazi értékekre, az alkotói elit épségének, vagy a fiatalok önbizalmának megőrzésére. A lét bizonytalansága az értékek bizonytalanságát váltja ki, termékeny talaja ez az álértékek nemzeti kincsként való feltüntetésének, mindenféle dilettánsok megjelenésének. Zűrzavaros és hamis mércékkel dolgozó közgondolkodás alakul ki, amelyből kikecmeregni nagyon nehéz. Nagyon öntudatos és elveit bátran őrző embernek kell lennie, aki önálló véleményével szembe mer fordulni a nyájhangulatot birtoklók "nemzeti" véleményével bármely kérdésben.

A közép-európai kis népek lelki életét vizsgálók közül Mircea Eliade román származású valláskutató azt állapította meg, hogy náluk, a románoknál is, a nemzeti kérdés személyes kérdéssé válik. A nemzet sorsa fölötti aggódás áthatja az egész szellemi életet, megakadályozza az univerzalitás iránti nyitást. Egyfajta szellemi kalitkát jelent. A megnyomorított lelki élet aztán hozzájárul, hogy mindig az ellenségnek tartott szomszédokon verik el a port. Azt szorongatják leginkább, aki tőlük gyöngébb. Ezek pedig szinte minden esetben a történelem változásai folytán hozzájuk került kisebbségek. Nem is csoda, hogy mi, úgynevezett kisebbségi sorsban élők nap mint nap szembesülünk ezzel a szorongatással. Hol azért szidnak bennünket, mert fenyegetjük a többség ősi földjét, hol azért, mert nem beszéljük az államnyelvet, hol meg azért, mert nem vagyunk eléggé lojálisak, nem imádjuk annyira a többségi nemzetet, amennyire az imádja önmagát. Nem is csoda, ha saját belső szorongásainkat megsokszorozza a kívülről ránk zúduló szorongatás.

Senki számára nem mentség azonban ez a szorongás. Minden kelet-európai kisnép maga is oka, hogy nem képes behozni a fejlődésbeli lemaradását, hogy állandóan lekésik a modernizációról, hogy nem képes történelmi távlatot nyitni magának, hogy fél a demokráciától, mert folyton az az érzése, hogy a pluralizálódás meg az individualizmus veszélybe sodorja a nemzeti-etnikai egységet, amely viszont elsődleges fontosságú, mégpedig örökös ellenségei miatt. Ördögi kör, amelyből nagyon nehéz szabadulni. Mindezen félelmek és indulatok bennünk, kisebbségiekben még többszörösek. Lelki nyomorúságunk néha karikatúraszerűen tükröződik szellemi életünkben, hiszen igaz, hogy szorongunk is meg szorongatnak is bennünket. Erről napról napra elfeledkezni, szabadon szárnyalni, bátran alkotni szinte senki sem képes. A sok tudós érdemes munkássága, az évszázadokon át végzett tanulmányok ellenére még senki sem találta meg e körből a megfelelő kiutat, pedig úgy gondoljuk, be jól éreznénk magunkat, ha megszabadulhatnánk belőle.