Tolnai Ottónak, aki az Interjú c. kis karcolatom továbbírására biztatott.Én akkor azt gondoltam, nem lehet folytatni, mert ahhoz egy szakasztott olyan éjszakának kell leszállni. És ez nem lehet.
- Járt-e a tengeren?
- Nem. de... ó, milyen rég volt, alig emlékszem. Több mint 2000 éve.
- No. Az Jézus lehetett, nem? Ne keverjük.
- Azt én nem tudom, lehet. Döntsék el a Dióban.
- Milyen dióban?
- Mit néz? Az Újvidéki Rádióban.
- Ha már itt vagyunk. Mit gondol a szenteltvízről?
- Nem szeretem. Igyák maguk.
- Várjunk, hé!
- Esetleg palackozva. Csak palackozva.
- Nem a borról beszélek.
- Nem? Biztos benne? Magán látszik, hogy szereti.
- Habár miközben.
- Magát kitömve! Képzelje, itt állna egy köpésre.
- Maga azt hiszi, Tolnai Ottóval beszél?
- Ha-ha. Én vagyok Tolnai Ottó!
- Nono. Megint. Ő küldött ide a rádióból.
- Bocsánat, tévedtem.
- Ez nem tévedés.
- Jó, akkor hazudtam. De nem akkorát, mint maguk szoktak. Mert akkorát csak maguk tudnak, újság, tévé, rádió. Nos, jelentem alássan, Deák Ferenc vagyok, Óvidékről.
- Viccel, vagy komolyan mondja?
- Én komolyan viccelek. Egyébként maga van dióból! De nekem gyöngy-szemmel kellene.
- Hát azért már.
- Diófakoporsóban születtem, és bölcsőben halok meg. Kiborít ez az élet. Mint az interjúk.
- Szépen mondta, de a bölcső nem koporsó.
- Nem ám. Hát akkor mi? Jó, jó, de még lehet.
- Ezt is szépen mondta.
- Csak rossz hallgatni, ugye?
- Csak ima hányat.
- Coki magának! Itt forduljon fel. aztán balra.
- Nem mondtam semmit.
- Akkor jól hallottam. Látom, még nem vagyok süket.
- Kezdjük el komolyan.
- Szeretnék május éjszakáján.
- Tud énekelni?
- Mint kutya a kútban. Citerálni is, ha fázom. Jön a tél. Hallom, Újvidéken már bent van. NATO ki, tél be.
- Nátoki télbe. Mi ez?
- Inkább ki. Vietnami gyerek amerikai katonától.
- Domonkos Pista költő mondta azt egy versében, hogy Vietnám, Vietnám.
- Ne szakítson félbe még Domonkossal se! Ott hagytam abba, hogy maguknál, Dióm, Újvidéken már tél van. Tavaszra ide is elér, ha siet. Meg ha elengedik.
- Igen, a közepében vagyunk.
- Látom, lassan dolgozza fel, amit mondok. Két lépcsőt nem képes ugrani?
- Csak szép tempósan, mint a Kalota partján. Ismeri?
- Ajjaj. De folytatom: Pedig maguknál, Újvidéken, azt hittem, mindig tavasz van, mert hirdetik, hogy ott mindig. De ha tél van, meg is érdemlik.
- Mindenki "rászolgált" erre-arra.
- Mert itt is tél van, hála istennek.
- Látja, maguk sem különbek.
- Hagyja, Rádió Újvidék, mert kigombolódok.
- Sose járt Újvidéken?
- Járni jártam, de régen. És nem volt semmi értelme.
- És a Híd-díj?
- Nem emlékszem. Folyton kérdezget, kiver a sodromból.
- Gyorsan felejt.
- Maga meg túl jól emlékezik.
- Muszáj, ez a bevető.
- Igen, a tévé jobb nekem, ott a kép beszél.
- Miért, azért lenne jobb?
- Hiába, látom, nem ért maga engem.
- Nem volna jobb szépen szórni a szavakat?
- Persze, mint a kecske, dehogynem. Ő szórja végig a damaszkuszi úton.
- Ismeri a Bibliát?
- A Bilbiát? Nem. Öreg vagyok én már.
- A Bibliát!!!
- Ne ordítson, nem otthon van!
- Bocsánat, de a Bibliáról muszáj kérdeznem, ez a sikoly manap. És számon kérik.
- Csak lapozgassa. Tegye a Mária könyvei mellé.
- Le szabad fényképezni?
- De csak háttal. Mint az a Dezső.
- Kire gondol?
- Az a madarász költő, Pest-Budán.
- Tudom. De akkor senki sem ismeri föl.
- Engem? Az a jó. Csakhogy téved. Hogy én megismerem hátulról is a ludasit, ki az, de a kalap is leadja, harminc év után is. Ez csak ludasi lehet, mondom rá hátulról, ha sosem láttam, akkor is, az ilyen tudom, hogy az.
- Ha ez igaz, nagy csoda.
- Néha beszégyenkeznek a városba.
- Nagy csoda, bizony.
- A csudát csoda! Maguknak minden az, a lószar is. Akkor mi a történelem?
- A költő hogy beszél?
- Szépen.
- A kultúra. Milyen iskolát végzett?
- Amilyent akartam. Tán Farkas Árpád költőcske maga Erdélyből, hogy az iskoláimat kutassa? Először is ahhoz szebb idő kellene - látja, milyen borult? - és mellé egy régi Kanizsai Írótábor.
- Ez hogy jön most ide?
- Ne ámuljon. Adynak nem voltak Erdély-komplexusai, mint nektek, mondtam a kis koszorús faragónak a táborban. Mire elvörösödött, és felállt.
- Nem volt szép magától.
- Nem ám! Le kellett volna borulnom.
- Fáradt?
- Fáradt az, aki mondja.
- Vagy beteg?
- Én vagyok öreg? Maga az öreg!
- Nem azt mondtam.
- Dehogynem! Öreg vagyok. Az interjú különösen öregít.
- Ismétlem, nem azt mondtam.
- Pedig azt illett volna. Maguk figyelmetlen betolakodók. Látom, gyanús ember vagyok én magának. Miben sántikál?
- Ez nem vallatás, hanem.
- Nem? De nem is kultúra. Drága honoráris válaszok ezek, s a végén majd meg sem köszöni, vagy csak apróval. Nekem meg nyulakkal kell kínlódnom, hogy megéljek.
- Foglalkozik nyulakkal?
- Ugyan. Ki mondta? Mit ki nem találnak egyesek!
- Mondta, hogy nyulakkal.
- Azt nem mondtam. Én nyulakkal?
- No, haladjunk. Vannak-e barátai?
- Dehogyis nincsenek! Esküszöm. Itt vannak rögtön maguk.
- Mire esküdne meg?
- Nem érdekelnek a nők. Már nem.
- A kutyatenyésztés kifizetődőbb, azért kérdeztem.
- Tegezzen, akarom mondani: tenyésszen maga. De a papagáj se kutya, igaz-e? Látja, tanácsot én is tudok adni. Az a legolcsóbb.
- Maga egy neves költő.
- Neves maga. De cseréljünk. A haját, igaz, nem viselném, vörös.
- Maga meg talpig az, halljuk.
- Én talpig? Magának csak a koronája. A gyökere sosem volt az, csak nem tudtuk.
- Én maradjak a háttérben. Ez legyen a maga napja.
- Az enyém lement. Talpig, mi? Gyászos szín ez, gyász-szín, kis Rádióm, ez a vörös manapság.
- Ne sírjon.
- Maga meg sírjon csak, mind sírjanak, szép életük volt. a szocializmusban. Nekem nem adta le a tejet. Lám-lám, erre volt kíváncsi. Kibújt a szög. A szocializmust még meg sem említette, pedig magában benne van, az orrán is látszik, azért jött. Vörösmarty is ivott, mit szégyelli? De maga Adyt is lekörözte már, hogy ilyen szépen mondjam, de nála is volt ám piásabb, az oncsaházi Jankó, így hívták. Ő nem a Palicsba fulladt bele, az valaki más volt. A neve? Azt kunszt lenne felhozni, mély kút ez, száraz, de van iszap, túrós, szalonnás, feneketlen mély, ahol minden elül. És ennek is maguk az oka.
- Mi? Én talán?
- Majdnem. Meg a ledőlt kémény. Csak az árnyéka maradt, mint nekem. maga sem jár jobban. ezen nem bújnak át maguk sem, híresek, akkora szemű, csak a homok és az is erővel.
- Most kezdődik az igazi interjú.
- Olyan még nem volt, hogy maguk ne a tetején maradtak volna.
- Ezt is szépen mondta.
- Szép, de azért igaz. Mint a gályaló.
- Nem értem.
- Én sem, de szép, nem? Hát ne csodálkozzon, süllyedünk, ez itt már a fenék, s a horgát belénk akasztja. vonatot lehetne, tudja, megrakni itt, vonatokat, itt lent a fenéken, hol áznak, magas e mély víz, a múltnak csontjai.
- (Mondom én, hogy most kezdődik.)
- Szép kapitalizmus.
- Jaj, bizony.
- Éljen a kapitalizmus!
- Vivát, örökké.
- Nem tudom, szabad-e ezt mondani ilyen hangosan?
- Most már igen. Nem tudta?
- Én, sajnos, nem vagyok idevalósi.
- Szabad bizony, sőt.
- Akkor nem mondom. Dögöljön meg! Az a maguk fazonja, mindig azt mondani, amit szabad. Halljak én egyszer a maguk szájából valami olyant, amit nem szabad.
