Harkai Vass Éva
Akkor most próza

Írásgyakorlatok 1.

Egy húsvéti könyvfesztivál alkalmával a barátunk azt mondta, közbenjár, hogy kiadják a könyvemet, de prózát kell írnom, verseskötetet a kutya sem vesz, a könyvpiacon a lírának túl alacsony az árfolyama. Ültünk a kongresszusi palota kávézóteraszán hármasban, ébredeztek a fák és füvek, jóformán megbolondított bennünket az érkező tavasz, a levegő még éles volt, de tele illatos párákkal, a fanyar fűillatba belekeveredett a vermut édeskés illata, s én nem mertem bevallani, hogy nem tudok prózát írni, amit eddig írtam, csak véletlen műfaji kirándulás volt, kivétel, ami erősíti a szabályt. Jóval túl a negyvenen az ember nem mondhat ilyeneket. Az előző éjszakát átszerelmeskedtük a Sáfrányban, álmosságomon kávékkal igyekeztem enyhíteni, könnyűnek és magabiztosnak éreztem magam, szerelem és poézis dolgában volt némi tapasztalatom, de most a prózán lett volna a sor, zavaromat, miként az elnyomott ásításokat, lepleznem kellett. Azt sem mondhattam a barátunknak, hogy történetet sem tudok írni, sem a magamét, sem másokét, még az elolvasott regények tartalmát sem tudom megjegyezni, ha megkérdeznék tőlem, hogyan végződik Az arany ember, szégyent vallanék.

Valamivel később, ekkor már ősz volt, egy ifjú titán azt mondta, oké a versek, de a prózámat szívesebben olvassa, érdekesebbnek tartja. Most az ősz tombolt, soha nem gondoltam volna, hogy ez az évszak is lehet ilyen extatikus, ami zöld maradt, nagyon zöld volt, a sárga nagyon sárga, a piacon a szőlőszemek majdnem szétrobbantak, telt sárga színű banánt, erotikusan piros paradicsomot vettem, jóformán ezeken és kávén éltem, a több hónapon át tartó üresség és letargia után valami hallatlan életösztön vett rajtam erőt, már-már szégyelltem, ha részvétteljes arccal megkérdezték tőlem, hogy vagyok, majd szétvetett a jókedv, úgy válaszoltam, hogy jól, köszönöm. A színek, formák most kétszeres élességgel mutatták meg magukat, minden szépnek tűnt, egészen apró dolgoknak tudtam örülni, mindenki végtelenül kedves volt hozzám, a város, amelyet eddig nem szerettem, s nem éreztem otthon magam benne, észrevétlenül magával ragadott, mintha mindenki egy kissé megbokrosodott volna körülöttem, köztük én magam is, jó lesz óvatosabbnak lenni, gondoltam, jóból is megárt a sok. Ügyet sem vetettem hát az ifjú titán megjegyzésére, zajlott velem az élet, év eleje óta több mint egy tucat nem is kis dolgot elintéztem, megoldhatatlannak tűnő problémákat oldottam meg, s ez olyan biztonságérzetet, magabiztosságot adott, hogy soha nem tapasztalt könnyedséggel rekesztettem be nem szívesen hallott mondatokat, vágtam el kínossá váló dialógusokat. Az égvilágon mindent el lehet intézni, minden megoldható, ez volt számomra az eltelt több mint fél év felismerése, s eddig nem tapasztalt fölénnyel tudtam felülemelkedni kellemetlen dolgokon. A nevetségest nevetségesnek láttam, a kisszerűt kisszerűnek (a tragikust tragikusnak, persze), minden olyan volt, amilyen, mintha egy egészen új világba kerültem volna, vagy olyanba, amely mindig is létezett, csak nem tudtam kitapogatni valós kontúrjait. Mintha eddig ködben éltem volna, amelyben magam sem tudtam fel- és kiismerni önmagam, nem az voltam, aki valójában vagyok, mindig valaki más, mindig másmilyen. Most kiderült, mindazt, amin évek hosszú során át változtatni szerettem volna, igenis meg kellett volna változtatni, amit rossznak és helytelennek véltem, valóban rossz és helytelen, amit jónak vagy értékesnek tartottam, jó és értékes volt, hogy az arányérzékem mindig is jól működött. A sors iróniája, hogy épp most kerültek helyükre a dolgok, amikor egyedül maradtunk, s amikor egész életünket át kellett hagszerelnünk, hogy megkísérelhessünk másként élni, vagy csak élni, így, egyszerűen, ezt az egy igét infinitivusban és semmi többet. A több havi étvágytalanság megtette a magáét, lefogytam, könnyebbé váltam, könnyebnek és könnyedebbnek éreztem magam, öltözékemben kényelmesen elfértem, s ettől egészen otthonosan mozogtam az emberek között. Ettől a felfokozottságtól persze ugyanúgy nem tudtam sem aludni, sem dolgozni, mint amikor padlón voltam, de a gyerekeim fellélegeztek, eddig nehezen viselték el mélyröpüléseimet, azt szerették volna, hogy a történtek ellenére is minden maradjon úgy és olyannak, ahogyan és amilyen volt, nem akartak beszélni arról, ami történt, úgy gondolták, amiről hallgatunk, nem is létezik. Most, hogy összeszedtem magam, ők is felengedtek, kedvesek voltak és kiegyensúlyozottak, valamelyest önállóbbakká váltak, leckét írtunk, mestereket gyűjtöttünk magunk köré, akik szolgálatkészen megoldották ügyes-bajos dolgainkat, kiköszörülték a csorbát, még taxisofőrünk is akadt, a megváltozott körülmények között megtanultunk másként élni. Minden működött, s mindennek megvolt a rendeltetése, oka, célja, ki-ki tette a dolgát, kialakítottunk egy atmoszférát, már-már egy újfajta, másféle harmóniát, amelyben mindegyikünk otthon érezte magát. Lehet, hogy az idegrendszerünk védekezése volt ez a több havi víz alatt élés elllenjátékaként, lehet, hogy csak a mélypontot felváltó túlsrófoltság volt, de így élni lehetett, s számunkra most ez volt a legfontosabb. Nem kívántam olvasni, írni, nem érdekeltek szakmai kérdések, nem akartam mindenáron szerepelni, szerepekbe menekülni sem, emberek között akartam lenni, kivált olyanok között, akik szeretnek, s akiknek a társaságában jól érzem magam. S ez meg is hozta a maga eredményét, a szálak kézben tartásához szükséges magabiztosságot és fölényt. Azon, ami fél éve letaglózott, most könnyűszerrel emelkedtem felül, ami régebben félelmetesnek, most nevetségesnek vagy sajnálatra méltónak tűnt. Még azon a gyűlöletteljes és durva epizódon is csak derülni vagy sajnálkozni tudtam, amikor márciusban a kabátom vállánál fogva rángattak ki a tervezőirodából káromkodás, szitkok és éktelen ordítozás közepette, miután kinyilvánítottam, hogy tudok az addig kifizetetlen tervekért járó tartozásokról. Ültem az Opelben, s miközben vártam, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, a visszapillantó tükörben nyugodt lélekkel vettem szemügyre az epizód aktőrjét, amint kimerevített mellkassal, valamiféle felsőbbrendűség álhitében grasszál a város (a nagyutca, mondaná Juhász Erzsi) leromlott díszletei között. Na, ebből kellene történetet fabrikálnod, mondaná Gábor a tőle megszokott cinikus és cinkos hangon, ha mostanában a közelemben lenne, s felfedné magát.

Az igazság azonban az, hogy nemcsak nem kívántam, nem is tudtam sem olvasni, sem írni, még a nagy magabiztosságom közepette sem. Intéztem az elintéznivalókat, oda-vissza utazgattam, néztem az őszt, mind nagyobb csodálattal és révülettel, figyeltem az embereket magam körül, s felfedtem számomra addig rejtve maradt vonásaikat. Kiélezett szituációkban minden fokozottan mutatja meg magát. Átláttam bizonyos helyzeteket, beláttam az álarcok mögé, fel tudtam ismerni az őszinte, s fel a tettetett gesztusokat is. A természetes nyíltság tiszta ábrájával szemben egyre inkább láthatóvá vált a szerepjátszás, felismerhetővé a tettetett sajnálkozás, beláttam a mímelt jókedv kulisszái mögé, tudtam, kik azok, akikre számíthatok, s kik, akikkel, bár képességeiket meghaladva gyakorolják a sajnálkozást s a megjátszott részvétet vagy épp fölényesek, még mostani helyzetemben sem cserélnék. Miközben persze azokat is meg tudtam különböztetni, mintegy kiválasztani a kórusból, akik velem egy hullámhosszon voltak. Ez a tisztánlátás oda vezetett, hogy, bár még nem tudtam egészen pontosan, mit akarok, azt már igen, hogy mit nem. A részleteket viszont senkivel nem beszélhettem meg, senkinek sem mondhattam el, a konkrétumokba nem akartam senkit beavatni. Absztrakciók, metaforikus eltérítések, rejtett utalások kellettek volna, egy kis jó értelemben vett esztétikai maszatolás, hogy a leleplezés veszélye nélkül formát adhassak a bennem zajló folyamatoknak, hogy leírhassak minden rezdülést. De ahogyan olvasni, írni sem tudtam, még verset sem, ami az én műfajom. Ekkor jutott eszembe L. másfél évvel ezelőtt tett javaslata s az ifjú titán megjegyzése. Prózára fel? Ám hiába a rábeszélés, a próza nem az én műfajom, amit eddig ebben a formában írtam, csak véletlen műfaji kirándulás volt, kivétel, ami erősíti a szabályt. Leszállni a vers táltosáról, amikor rá sem tudunk ülni, át egy másik, éppoly szilaj és kiismerhetetlen lóra, mely gyakran a vers úrlovasait is úgy leveti, hogy szörnyethalnak, amint Kosztolányi írja? Hol itt a vers úrlovasa s hol a táltos? Még valamirevaló múzsát sem találni, csak egy szilaj és kiismerhetetlen ló dobrokol a ház előtt, s még istálló sincs a közelben, amely befogadná, itt tartaná. Ahhoz pedig, hogy fel- vagy átüljek rá, Gábor segítségére volt szükségem. Ám Gábor mostanában kerül, s ritkán mutatja meg magát. Ez is külön történet lehetne, nem is akármilyen, hallom távollétében is a hangját. Ötletet, tanácsot könnyű adni, de próbáld meg egyszer te összeszedni a szálakat, elkezdeni és befejezni a történetet, mondanám neki, ha hallaná. Számomra külön csapás, kész katasztrófa, hogy ahhoz, hogy a fehér lapon, amely előtt hetek, hónapok, sőt évek óta tehetetlenül ülök, végigírhassam a sorokat, s ez se kritika, se tanulmány, se konferenciaszöveg, se esszé, de még levél se legyen, épp csak próza, valamiféle szépirodalom, Gáborra van szükségem, aki úgy van, hogy nem is létezik, van is meg nincs is, hiszen meg sem született. Amikor megírtam Kamenicát, Testerát, Bledet, Bohinjt és Kaštelt, még független voltam tőle. Függetlenségem az Így éltünk utolsó mondatáig tartott, még belefért gyerekeim születésének hangulat- és pillanatképe, még megengedte, hogy ajánlást és prológust írjak a szöveg elé, a saját nevemet is fölé, s akkor hirtelen előlépett: eddig tartott, ennyi volt. Azóta csak akkor tudok prózát írni, ha váratlan helyeken és időben felfedi magát. Ő a kontroll, ha nincs jelen, nincs szöveg, ha jelen van, ellenőriz, bírál, cinikus megjegyzések nyilait lövi felém, és semmi sem íródhat nélküle. Gáborral a falon, Gábor és én, esetleg még egy-két kínos szövegkísérlet, és semmi több, holott a nagy szövegszünetben évre év, múlik az idő, s még jó, hogy csak jelen időben. S ez a jelen idő is. Ha csak üresség lenne és hiány, valahogy kitölteném, megkísérelném belakni, kitapogatni körvonalait, kiterjedését, hátrányaimat előnnyé alakítani, valahogyan csak elboldogulnék egy szál magamban is, de a hátrányokat tetézve még itt van ő, a fantomalak, aki van is meg nincs is, úgy van, hogy nem is létezik. Mostanában azonban, amikor épp lenne rá időm, s talán kedvem is, hogy vele töltsem hirtelen megüresedett estéimet, nem mutatkozik, nagy ívben elkerül. Van is meg nincs is, jó is, meg rossz is, mint egy függőség, amelytől szabadulni szeretnénk, mégis görcsösen ragaszkodunk hozzá, elvesznénk nélküle.

Hosszú évek után azonban mégis előkerült Gábor, egészen váratlanul s váratlan, eddig nem létező alakban mutatta meg magát. Álltam a tetőteraszon, a tobzódó ősz fényeit néztem, a barackfa ága a széltől a korlát fájához súrlódott, mintha egy nagybőgő vonóját húzták-vonták volna le-fel a fán, s amikor felnéztem az égre, nem azt láttam, akit kerestem, de a látvány semmivel sem volt köznapibb: óriás nedves felhőtömbök vonultak iszonyú sebességgel, fehér óriáspamacsok azurit- és türkizkék alapon, hiába, nemcsak a tavasz tud tombolni, az ősz is, annyira szép volt a hirtelen kinyílt világ, hogy csak álltam ott, s néztem lenyűgözve, mint Kosztolányi az égi bált vagy Hrabal a galambokat, és tudtam, éreztem, most valami különösnek kell történnie. S ekkor, már éjszaka, eddig nem létező alakban, álmomban megjelent Gábor. Csodáltam volna, ha nem a maga cinikus és cinkos módján. Cinizmusa nem volt kellemes, de elviselhető, az utóbbi időben annyi mindent el kellett viselnünk, viselnem, miért ne tudtam volna ezt is. Azt mondta álmomban, kissé megjátszott korholó hangon, hogy íme, a nagy vitézség, V. bácsit kerülted, miután a szövegedbe írtad, nem volt bátorságod megjelenni a család előtt, s ez igaz volt, minek is tagadnám vagy szépíteném. Talán azt hiszed, mások légből kapott alakokkal népesítik be szövegeiket, kérdeztem volna, de Gábor leintett, ott, csukott szemem mögött, az álom legközepén, s cinikus arckifejezése cinkosba váltott. Valahonnan, régebbről ismerem ezt a cinkos tekintetet, az arcizmok játékát és a hanghordozást. Azt mondta, akkor most próza lesz.

S ezt nem lehetett semmibe venni.