Harkai Vass Éva
Október, Szabó Lőrinc-hónap

Írásgyakorlatok 2.

Minden másként van, mint ahogyan várható volt. Túlzás, hogy vártam bármit is - ugyan mi jót várhattam volna? Hideg, sötét ürességgel telepedett ránk a tél, megnehezítette a légzésemet, takaréklángon éltem. Pislákoló tompa fényben araszolt a világ, ködlámpák lyuggatták át a téli reggeleket a Nagyutcán, amit szobrász barátunk kissé fellengzősen, talán Párizs-nosztalgiája, talán lokálpatriótizmusa okán, Champs Élisées-nek nevezett. S akkor hirtelen arcunkba csapott a tavasz, s a leleplező fényben minden fokozottan mutatta meg magát. Elkezdtük érezni, hogy élünk. A Duna Belgrádban, Újvidéken és Budán: a három város a szabadság érzését szabadította fel bennem. Utazás buszon és vonaton, száguldás az autópályán, az Opel olykor eloldódott az úttesttől, s emelkedni kezdett, távol a Fruška gora lankái s a Crveni Čot. Majd Buda: megszerettem a Sáfrányt az éjjel-nappal zakatoló cérnagyárral, a hol lassuló, hol gyorsuló villamosok rángató zajával. Élveztem a hetedik emeleti magaslati levegőt, nem sodort magával a mélység. Utazás, suhanó repülés, szabadság, ami inkább kiszabadulás, a fülkék tükröződő üvegfeléületében is én álltam.

Ezekhez a napokhoz apa alakja is hozzá tartozott: a nem megjátszott, nem szerepszerű tartás, a kisszerűség hiánya, kisuvickolt, fényesre glancolt cipő és autó, széles mosoly s mindennél fontosabb beszéd, a több évtizeden át feledésre ítélt részletek hirtelen feléledése. Isten tenyerén vagyunk - hová futnak, torkollnak, merre ágaznak a Duna- és életvonalak? Az a jó, amit jónak tartunk, az a követendő, amit szeretünk. Bízni nyíltan vállalt érzéseinkben. A konkrét mozdulatok elsimulnak, összemosódnak, kibomlanak az érett képek. A gyorsan elsuhanó nyár s szeptember, a vénasszonyok nyara után október, Szabó Lőrinc-hónap, a naptáron oldalnézetben zilált hajú portré, súlyos, keretes szemüveg. Onnan, amerre néz, látni, kiismerhetetlen november közeleg. Balkán valóság vagy élet? J. A. egy vonatablakban könyököl egy másfajta létben, a sápadt fényben megcsillan a hűvös, lakkos dinamó. Erős fagyokat és pörkölő nyarat kívántam, nagyon forrót és nagyon hideget. Nem azt éreztem, hogy egyedül, hanem hogy önmagam vagyok. A Hold s a Méreg jegyében éltem: a súlytalanul lebegő páraillatot meg tudtam különböztetni a súlyosan, olajosan émelyítőtől, az egymást váltó délelőtti és délutáni kék derengésben megképződött a látvány. Még nem mertem a dolgok legközepébe nézni, tekintetemet az ablaküvegen beáramló szűrt fény irányába fordítottam. Hideg reggelek és szikrázó délutánok, a fény végigcsúszik az arcon, rávetül, elillan, anélkül, hogy bárki látná. A szabályos gesztusok közé becsúszik a szabálytalan, a mozdulatokról nem sok tudható. Talánnyal ébredsz és talánnyal alszol el. Az a jó, amit jónak tartunk, az a követendő, amit szeretünk. A több jelentésű mozdulatok maradjanak meg többjelentésességükben - s miközben minden másként van, mint ahogyan várható volt, minden úgy jó, ahogyan van.

3. Sutting ezredes mondata

Holott mégsem: minden másmilyen, épp fordítva van, mint ahogyan lennie kellene. Mindenszentek, halottak napja, az ilyenkor kötelező talaj menti fagyok nélkül, szinte arcátlanul süt a nap, de hogy a kulisszák hitelesek legyenek, reggelre leeresztik föntről november ködtömbjeit. Mécsest gyújtunk a stilizált parasztbarokk homlokzat alakú márványlap előtt. I. L. széles karimájú kalapban, odajön, áll szótlanul. Én sem tudok mit mondani. Olykor a csendek a kimondott szónál többet jelentenek.

A gyerekkor elmúlt, Crescence. K. E. azt mondta, akkor érezte életében először, alig innen a negyvenediken, hogy a gyerekkornak vége, amikor kivándoroltak Kanadába, ahonnan - errefelé ezt tudni lehet - nem indul hajó. Nekem közvetlenül a történtek után jutott eszembe Sutting ezredes mondata, s az is, mennyi mindent nem az életből, hanem az irodalomból tanultam meg. Terhesség, szülés, gyermekbetegségek, érzelmi intelligencia, lélektani típusok, szociális komplexus és fóbia, mélypontok, magasfeszültségek, szerelmek és halálok. A gyerekkor elmúlt, Crescence. Nincs felelősség-áthárítás, felelsz minden sorért, amit leírsz, bár még nem egészen érzed a mondatokat. Mintha érzéstelenítés után, tompán koppannak egy érzéketlen dobhártyán, nem indítanak hanghullámokat, nem keltenek rezonanciát. Vagy keltenek, de téveset, ki-ki mást ért belőlük, a kimondatlan szavak sokkal egyértelműbbek.

Sem a saját, sem mások mondataiban nem vagy otthon. Megírod, félre teszed, nem a tiéid, amit olvasol, mintha nem neked szólna. Nem tudod megszólítani magad, másokat sem, s mások sem tudnak megszólítani. Csak a testközelből elhangzott szavaknak van hatása, a hangnak színe, iránya és testhőmérséklete van.

A gyerekkor elmúlt, Crescence, el a telt reggelek, a sűrű délutánok, s helyükben megképződött valami más, amiről még nincsenek ismereteid, lebegsz a megritkult levegőben, újra keresed a súlypontokat.