Majtényi Mihály Novellapályázat, 2004
Értékelés

"Novellapályázat. Egy újabb novellapályázat." Az egyik novella expozíciójából idéztem, ugyanis a beküldött 135 novella közül egy magát a novellapályázatot tematizálta, az ironikus, sőt szatirikus szöveg címe is ez: Novellapályázat, és Woolly jeligével érkezett a megadott címre. Nos, az "ítélőszék" tagjai nem ítélnek el, nem vetnek máglyára senkit, még csak nem is skatulyáznak be szerzőket és szövegeket, viszont jó, hogy ez a szöveg elkészült, közlésre is ajánlom, esetleg a közléssorozat lezárásaként.

Az újabb novellapályázat hozadéka tehát összesen 135 novella, a szerzők száma kevesebb, hiszen néhány jelige többször (még ötször is) ismétlődik.

A novellahagyományhoz a szerzők egyéni módon viszonyultak, többen a műfajelméleti diskurzusra, az architextuális viszonyrendszerre elméleti tájékozottsággal utaltak. A több szempontú egyénítő szándék bekerül a szövegekbe, nem meglepő, ha egy novella például a következőképpen indul: "Ez a történet az enyém. Csak az enyém. Csak én mondhatom el, csak én írhatom le."(Jelige: Utolsó karácsony).

A szervezők és a zsűri öröme mindenekelőtt az, hogy a gyakran hangoztatott veszteség- és válságszituációban ennyien vállalkoztak megmérettetésre, ennyien vállaltak felelősséget szeretettel dédelgetett írásukért. A termékenység persze nem minden, minőségileg, színvonal tekintetében, nyelvi-stilisztikai szemszögből stb. természetesen különböznek egymástól a szövegek. Megállapítható viszont, hogy a kilencvenes évek háborúja, a NATO-bombázás, az elvándorlás, a zárt régió kommunikációhiánya termékenyen hatott a közlésvágyra. Sokan éppen a határhelyzetek megközelítésére vállalkoztak, rádöbbentek arra, hogy a közösen megtapasztalt viszontagságokból végre az egyénnek kell kiemelnie azt, amit csak ő mondhat el, csak ő írhat le, sőt mindez (a retrospektív szemlélet és a beszédhelyzet változása) távolabbi/régebbi emléknarratívákat hozott elő, amelyek értelmezésére most nyílhatott lehetőség.

A szerzők közül többen nem is novellában ("irodalmi dimenzióban") gondolkodtak, az "életüket", a biografikus vonulatot tették/tárták elénk, amikor katonai behívóról, csempészetről, határsértésről, félelemről, egzisztenciális bizonytalanságról, szerelemről vagy gyógyíthatatlan betegség(ük)ről szóltak. A helyi színek, valamint a közép-európaiság hangsúlyozása szintén szembeötlő. Az egyéni tapasztalat hangja, illetve a "kidolgozott" magánmitológia hangja tehát a legerősebb hang.

A novellákról elmondható, hogy a szerzők többsége a megszerkesztettségre összpontosított, formai változatosságra törekedett, a zárómondatok megfontoltsága különösen szembetűnő.

A prózaversszerű lírai novellák, a szövegközi játékok, a parodisztikus megnyilvánulások (és nyelvjátékok), a krimi indexeinek bevetései ugyancsak gyakoriak. A vizuális kultúra problematizálása, a medialitás, az információtelítettség, a saját-szövegek határainak kérdése változatos szövegeket eredményezett.

A helyesírás (sajnos!) meglehetősen sok gondot okozott; a szövegek precíz átnézése, korrigálása, lektorálása szigorú és elengedhetetlen követelmény.

Végezetül az a teendőm, hogy a bírálóbizottság nevében megköszönjem valamennyi pályázónak az őszinte hangadást, az olvasás műveleteit gyakran meghatározó metaforizáltságot vagy mítoszaktualizációt, az ironizáló értelmezési lehetőségek mozgásba hozását, vagyis azt, hogy mint első olvasók - mint zsűritagok - a polifónia jegyében beszélgethettünk, vitázhattunk erről a sokrétű, értékes, sőt többnyire távlatlátásra is biztató anyagról.

A bírálóbizottság nevében:
Hózsa Éva