Jódal Kálmán
A pannon alkotósors mint determinált létállapot

A Rukovet legújabb számáról

A szabadkai Rukovet legutóbbi száma teljes egészében az 1994-ben, 46 éves korában elhunyt Slavko Matkovićnak állít emléket. S. M. a hatvanas évek végi-hetvenes évek eleji neoavantgárd légkör szabadkai/újvidéki lecsapódásakor a BOSCH + BOSCH multimediális alkotócsoport tevékeny résztvevője és egyik meghatározó egyénisége volt. Az akkori idők optimizmusára jellemző szenzibilitással, szövetkezve néhány hasonló művészet- és életfelfogású barátjával, mintegy összekötő kapcsot képezett az akkori magyarországi és a vajdasági-szerbiai-jugoszláv kortárs művészet között. Ő és társai konceptualista-szignalista-mixed media stb. irányultságú alkotóként reagáltak az akkori kozmopolita kultúra világméretű expanziójára.

Hogy ez mennyire hálátlan feladat, az szinte jelzésértékű, ha nem is nyíltan kimondott üzenet a 2004-es hommage tükrében szemlélve. Tulajdonképpen azzal próbálkozott, amibe eddig - legalábbis tájainkon - mindenkinek beletört a bicskája: az élet és a művészet közötti határvonal teljes eltörlésére, s kifejlesztve egy alteregót (vagy személyiségfragmentumot?) kedvenc képregényhőséből, Alan Fordból, s ehhez a személyiségstruktúra-szeparátumhoz haláláig következetesen ragaszkodott.

Az egészben az csupán a lehangoló, hogy ma már egy átlagos vajdasági középiskolásnak Slavko Matković neve keveset mond. Igaz, ha szélesebbre tágítjuk a kört, Mezopotámia metropoliszaiból is csak kövek és hamu maradt . C'est la vie. Ne bánkódjunk azonban. Az ezoterikus irodalomban tényként elfogadott igazság, hogy az Akasha-krónikában (ami éppúgy energiamező, mint a mi durva fizikai világunk, és éppoly valós, ám öröklétű) minden tett, vágy, gondolat, ember, táj, alkotás fennmarad. Ha ebből a perspektívából nézzük, nincs okunk szomorkodni.