Kopeczky György
A légyott

A légy leírt egy nyolcast Lázár herceg szemei körül, és leszállt az orrára. A fejedelem megadóan tűrte a hatlábú pöttyöt szemei között. Meg sem próbálta elhessegetni. Ez kimagasló erőfeszítést kívánt volna egy mennyezeti freskótól. Ilyen az élet... Minél híresebb vagy, annál több légy mászkál majd a képeden.

- Láttam már ezt az arcot valahol - tűnődött a légy. - Megvan, a főtéri szobor! Nagy gazember lehetsz, ha kiraktak ezer galamb által letrottyintani.

Körülnézett a hatalmas teremben. Érdekesek ezek a kétlábúak, gondolta: ha kell a népnek valami - pénz, hit, igazság vagy demokrácia -, építenek neki egy ilyen böhöm nagy szentélyt. Itt aztán nincs, és soha nem is lesz, ami garantálja a folyamatos adománygyűjtést. Egy szentélyben mindig az nincs, amiért épült: a pénz szentélyében nincs pénz, a demokrácia szentélyében nincs demokrácia, és a hit szentélyében nincs hit, legfeljebb az, amit a kliens hoz. Hogy akkor miért érdemes idejárni? Mi, legyek, szeretkezni jövünk ide. Örömtanyának ideális ez, még kellemesen vibrál is, ha megkongatják a nagyharangot.

Szegény kétlábúak, nem könnyű nekik. Nézem őket innen a plafonról, fejjel lefelé mászkálnak. Nem csoda, hogy tótágast áll a gondolkodásuk is. A csupaszabbak, akik nagyipari módszerekkel irtják egymást és a környezetüket, rács mögé zárják a szőrösebbeket - akik egész nap csak banánt esznek és henyélnek -, azzal, hogy azok az ostobábbak. Ezt fejtsd meg! Láttál már egy majmot harminc évig gürcölni, hogy saját hajléka legyen? Nem, mert a majmok nem élnek ott, ahol télen minden csonttá fagy. Pontosan. Tehát kinek van több esze?

A hercegi képmás szomszédságában áll a bűnüldözés szentélye. Párnázott ajtaja az irodára nyílik, amelyen a járás főrendésze és legyünk osztozik. Itt fogadnak mindketten 9-től l7-ig, a légy tovább is. Megpróbálták már kiirtani őt a modern technológia minden vívmányával, a légyirtótól az elektromos riasztóig, eddig azonban csak a titkárnő macskája bujdosott világgá. Ami szintén nem rossz eredmény.

Legyünk éppen egy burekhéjmorzsán végzett fekvőtámaszokat, amikor egy enyhe rúgástól kinyílt az iroda ajtaja. Ebből már gyanította, hogy nem hozzá jöttek légykollégák, de azért elfoglalta szokott kenetteljes hivatali pózát a plafonon. Hét egyenruhás hatósági közeg lépett a szobába: a hétfői díjbeszedők. Egymás után rakták ki táskáik tartalmát a főrendész asztalára. Az asztal lapja tele lett halott honatyák portréival.

A légy szemei megvillantak. (Mind a háromszázkilencvenhat.) Ismerte ezeket a portrékat, a kétlábúak "pénznek" nevezték őket. A pénz valaha piaci csereeszköz volt, amíg egy kétlábú rá nem jött, hogy munka nélkül is ráírhatja egy sima papírra, "ez száz munkaórát ér", és a többi tényleg száz órát dolgozik neki ezért. A tévhit hegyeket mozgat. E papírpénztrükkel egy maroknyi ember, puszta pénznyomással, kedvére dolgoztathatja a többi milliárdot, meghatározhatja életüket, elorozhatja tulajdonukat, akár távoli kontinenseken is. A diktatúra tökéletes, rejtett formája. Az is marad, amíg a többiek nem kezdenek ismét saját, hatalomtól független pénzzel üzletelni, mint a nemesfémpénzek idején.

Az utolsó köteg legfelső bankjegyén levő honatya fejére valaki indián tolldíszt rajzolt. Ez a bankóhalom magasabb volt a többinél. A főfő rámutatott.

- Mi van Gerlével?

- Nyitott még egy leányvállalatot.

- No, ez jó újság.

A hatóságiak visszakapták a bankóköteg negyedét.

- Szétosztani szenilitás szerint. Lelépés.

Miután távoztak, a főnök leemelt egy ujjnyit mindegyik bankókötegből, és a fiókjába tette. A többit belesöpörte egy irdatlan nagy útitáskába, és kilépett vele az ajtón.

- Vajon hová viszi? Kilessük - döntötte el a légy, főleg azért, mert nem maradt már ehető uzsonnamorzsa a szobában. Utánaszállt.

A táska hordozója áthaladt a főtéren. A virágtartókban nyíltak a bársonykák, a hangszórókból áradt az újrakomponált (most sem jó) műzene. Érdekes, morfondírozott a légy, minél hangosabb egy emberi zaj (zene, zörej, párbeszéd), annál kevésbé intelligens eredetű. De hát különben is, miért vágjunk fel az ész miatt? A kétlábúak esze egymillió éve, az első emberkori jégkorszak jobb átvészelése miatt indult drasztikus növésnek, és százezer éve, a fagykor után, meg is szűnt nőni. Tehát a hólapát funkcionális megfelelője. Bölcsesség ide vagy oda, még mindig ezerszer annyi légy van, mint ember. Egyszer úgyis mindegyik bölcsességről kiderül, hogy badarság. A hatalom trükkje csupán, hogy mindig olyan badarságot pártol, amely a lopásait szentesíti.

A demokrácia szentélyében csinos titkárnő nyitott ajtót a kopogtatásra, a TILOS A GONDOLKODÁS feliratú tábla mellett.

- Örülök, hogy látom. Egyedül cipelte ezt a böhöm nagy dolgot idáig?

- A szobatársam. Saját lábán jött - szerénykedett a légy, de gyorsan elhallgatott, rádöbbenve, nem őt kérdezték.

- Gyere be, Gyúró - hallatszott egy másik párnázott ajtó mögül. Ember és légy arra indult.

A hang tulajdonosa, a községi elöljáró, pontosan úgy festett élőben, tiszteletet parancsoló, őszülő tincseivel, mint a mindenhova törvényellenesen felragasztott "Együtt a törvényszegők ellen" választási plakátjai. A főrendész behúzta maga mögött az ajtót, és az asztalra rakta a bankjegykötegeket, intim négyszázszemközt. (Ebből 396 a légyé.)

Az első köteg tetején ott díszelgett az indián honatyás bankjegy. Az ősz politikus szeme sem rebbent láttára, komótosan összeszedte a többivel. Miután tiszta lett az asztal, a telefonba szólt, a titkárnő pedig behozta a kávét és a kisüstit.

Legyünk szippantott egyet a tömény cefreködből, és forogni kezdett vele a szoba. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felrúgja a pókot, és telefirkálja a falat. Kiszállt hamar az ablakpárkányra, hogy a friss levegőn kiszellőztesse a fejét. Onnan hallgatta, hogy a két férfi megbeszéli a legújabb üzletnyitási engedélyeket, a közeledő aratóünnepet, és a hétvégi kártyapartit. Miután a rendfenntartók főnöke távozott, az őszülő honatya kihúzta az indiános bankjegyet a kötegből, és félbehajtva belső zsebébe tette. Hova viszi? Kiderítendő. A légy felpattant a fogason váró kalapjára.

Politikusunk magára öltötte ballonkabátját, fejébe nyomta kalapját és legyét, és elhagyta a hivatalt. Kocsiba ült, és elindult a város pereme felé. Erre laktak azok, akik nem kaptak soron kívül protekciós lakást a központban, az EGYENLŐSÉG párt segítségével. A légy, még mindig kissé kapatosan, elmerengett a tovaszáguldó út menti vaskerítéseken: a csupasz kétlábú az egyetlen állatfajta, mely annyira szégyelli a nemiségét, hogy vasketrecbe zárja saját magát. De csak a saját bibéjét (fütyijét) röstelli, a másét (virágokét), lám, a füle mögé tűzi, meg csokorba szedve viszi ajándékba pántlikával. Egzotikusabb déli tájakon, ahol szabad a szerelem, még véletlenül sem emel kerítést, még ha dézsmálják is a szilvafáját. Ott bezzeg annál nagyobb csoportot alkot. Habókos egy társaság, sóhajtott. Még szerencse, hogy kevesebb eszem van, mint nekik.

Az autó lámpafényei egy vaskapun állapodtak meg. Az, mintha varázsszóra történne, kinyílt, és beengedte a járművet. Puha női kezek nyitották a kocsi ajtaját.

- Isten hozta, fáradjon be - invitálták beljebb a honatyát. - Gerle már várja.

Az előszobából egy perzsaszőnyeges szalon nyílt. Gerle, egy középkorú hölgy, középen ült, egy díványon, körülötte három leány, a szende ártatlanság földre szállt mintaképei. A szerelem szentélyében (ahol nincs szerelem), a piros lámpák szűrt fényében habos tortát majszoltak kis tányérkákról, áttetsző neglizsében és tűsarkú cipellőben.

- A szokásos? - kérdezte Gerle tettetett alázattal.

- A szokásos - válaszolta a honatya tettetett ártatlansággal.

A válaszra egy darázsderekú, hollófekete hajú leány letette tányérkáját, és ringó léptekkel elindult a szomszédos légyottszoba felé. Politikusunk komótos léptekkel követte. A légy is utánuk szállt volna, de beleragadt a habos tortába.

Így viszont látta, ahogy a lány visszaoson, és egy bankjegyet nyom Gerle kezébe:

- Nem értem, már hatodszor fizet nekem ilyen indiános pénzzel. Mennyi van belőlük?

Gerle úgy kacagott, hogy kivillantak fehér fogai. Majd megszólalt:

- Ez az egy, szivi. Minden hétfőn rásózom a rendőrökre.