Mérey Katalin
Szóhasználat

Csak most jut eszembe, milyen keveset tudok róla. Apám volt, s én azt sem tudtam róla, hogy sokáig még magyar újságot sem olvashatott. Most tudatosítottam, hogy 18-ban bevonult a szerb hadsereg Újvidékre, és hogy ezzel megszűnt az Újvidéki Hírlap. Azt nem tudom, mi történt akkor Zomborban, de következtetni lehet. Apám akkor 14 éves volt, az úgynevezett legrosszabb kor legrosszabb éveiben. Azt mindenképpen regisztrálta 21-ben, hogy Pécset, Baranya egy részét és Baját meg a környékét oda kellett adnunk (!) a magyaroknak, hisz akkor már valóban nem volt gyerek. Észrevette azt is biztosan, hogy megszállásnak hívják azt, amit mi találékony nyelvi eufemizmussal úgy hívtunk, hogy: amikor a magyarok bejöttek, s amit a magyarok alattnak hívtunk, s hívunk ma is. Okkupáció, okupacija, okupator, megszálló hatalom, megszálló katonaság... nekem meg egyszerűen nem volt időm kérdezni. Aztán meg a kérdezéshez is tudás kell. Csak az tud kérdezni, aki konyít a dolgokhoz. Mi, akkor még gyerekek, ma már igen-igen felnőttek, nem konyítottunk, csak a nővérem volt örök konfliktusban mindenkivel a de ezt ne mondd el másoknak, a de ezt nem szabad mondani miatt. Egyszer engem is napokig őröltek, szidtak, nyomorgattak, és persze alaposan lebutáztak, mert nem titkoltam el, hogy angolvécénk van. Rettenetes titok! Már maga a lakószoba, de hogy a lakószobából igazi, rendes, vízöblítéses vécé nyílik!...

Le is zárták utána, mintha ezzel eltüntették volna, mintha nem is volna, pedig a gyerek csak őszinte és igaz - mentegetett a nagymama.

Az angolvécé a tudatomban összefolyik az apám régi számláival. Világoskék, sárga, rózsaszín, világoszöld másodpéldányok, indigós számlakópiák (a vékony papír miatt, és ezt nem kell megmosolyogni, a vécépapírt cigarettasodráshoz használták), és mind azzal kezdődtek: Tekintetes..., új sor: Nagyságos..., új sor: Méltóságos..., megint új sor: Kegyelmes... - félkegyelmes - tette hozzá az apám mindig, mint valami refrént, s ezzel le is zárta az ügyet meg még morgott valamit a rangkórságról is, amiből én csak a kórságot értettem, ám a nagymama szerint a hogy a kórság csapjon bele... az valami rémes betegség lehet, ami néha valakit valami titokzatos okból kilel.

Magyar újság, napilap. Nekem ez mindig magától értetődő volt, ahogy a nap süt az égen, egészen addig, amíg egyszer meg nem szűnt, s csak egy tiszta fehér lap jelent meg helyette. Akkor, nehogy túl nagy legyen a fölhajtás, velünk (a fordítószolgálattal) akarták lefordíttatni a Dnevniket Magyar Szó gyanánt. Így! Ebből valami miatt szerencsére nem lett semmi, pedig már készítették a becslést, egy óra alatt miből mennyit lehet lefordítani, legépelni, lektorálni stb., stb. mégis életem legsötétebb fejezete lett. Hiszen én emlékszem! Magyar Szó mindig volt. Gyerekkoromban rikkancsot játszottunk, s azt kiabáltuk: Gojgodinaaa, Magyarszoooo.

Volt, aztán majdnem nem lett, aztán majdnem csak fordítás lett... és most? Itt jön a szégyellnivaló és a titok, a rettenetes, a titkolandó. Miért nem kérdeztem meg, kivárva a kellő időt, a kellő hangulatot? Elmúltak az idők, elmentek az emberek, elvesztek az érzelmek és érzések, elvesztek a válaszok, amelyek csak a kérdésre vártak. Ki fog kérdezni, amikor mi már nem leszünk, kit fog kérdezni, és kit fog érdekelni? Kit érdekelhet az, amiről nem is tud. Amiről nem tudunk, az olyan, mintha nem volna, pedig van, mint a mi vécénk. Én sem tudtam, hogy Pécset vissza, helyesbítek: oda kellett adni. Azt sem tudtam, hogy Sátoraljaújhely olyan város, amelyről az a hiedelem, az járja, azt rebesgetik, azt mondják, úgy hírlik, hogy az állomását a békeszerződés értelmében levágták, és a másik országnak adták. Tudatosan mondtam hiedelmet, sejtést és sejtetést, mert mondani nem nagyon mondják még ma sem, a térképen meg csak az látszik, hogy nagyon az északi határon van... Döbbenetes a mrożeki életérzésnek ez a számomra új dimenziója. Lám, lám, az okos Mrożek (na persze), én pedig szégyellhetem magam újfent, hiszen hányszor lelkesedtem érte, holott semmit sem tudtam, csak szajkóztam, miközben az égvilágon semmit sem értettem. Boldog butaság.

Az apám ott volt mellettem, és én nem kérdeztem tőle. Elszalasztottam az alkalmat, elmulasztottam a kínálkozó pillanatot, hagytam, hogy kicsússzon a kezem közül. Nem kérdeztem meg semmit, amíg még kérdezhettem, nem kérdeztem, amikor még lett volna kit kérdeznem, amikor még voltak, akik válaszolhattak volna. Nem kérdőjeleztem meg semmit, és nem kételkedtem. Valóban boldog nemtudás.

Milyen az a szabadság, milyen az az egyenlőség, amelyben nem tudod; nem tudod, mert nem tudhatod, mert nem tanultad, mi a visszaadás, az odaadás, az átengedés, a honfoglalás, a visszacsatolás, a bejövés, az elfoglalás; mi az egészséges, és mi a beteges nacionalizmus?

Nem tehetek róla, szíven ütött, amikor a minap azt olvastam 41-re vonatkozóan, hogy megszállás, és persze a Bácskára értve. Magyar nyelvű kiadványban, jóhiszemű írótól, jótollú szerzőtől, élvezetes könyvben, szép olvasmányban.Talán úgy fogalmaznék: nem vártam volna el; nem ezt vártam volna, hiszen a dolgok annyiféle módon, olyan sokféleképpen mondhatók. Olyan finoman, olyan árnyaltan lehet fogalmazni. Ha másképp nem, az anyanyelvünkön biztosan. Ennyi tőlünk igenis elvárható.

Nem tudom, mi a teendő, nem tudom, mi illő, mi ildomos és mi méltányos ebben a mi összevissza kavart szép, szabad, szárnyas világunkban, amelyben mindent megmondhatunk immár, amelyben mindent meg is mondunk immár, csak minek. És, nem is mellékesen, kinek?